„Mondd, hogy az éles kanyar kurta, hegyes, boldog, kerek, de felesleges!”*

Vannak az ember életében időszakok: évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek, pillanatok, amik vagy azért mert traumatikusak, vagy azért, mert igazán boldogok, elraktározódnak valahol egyfajta időkapszulaként a tudatalattiban, a testben, az izmokban, a belekben, a sejtekben, a génekben, a molekulákban, az Univerzum spiráljában. Elfelejtjük őket. Betokozódnak és várnak a megfelelő alkalomra, hogy kinyíljanak, és megmutassák mit is akartunk valójában, kik is vagyunk, mért vagyunk itt.

A megfelelő alkalom mindig egy új trauma, ami először előhozza a múlt félelmeit, veszteségeit, megijeszt, s megkérdi, bele akarsz-e újra menni abba, amitől már majdnem meghaltál egyszer, kétszer, vagy háromszor. Jobb, ha a felkínált lehetőséget elfogadod és belemész. Az eleje nehéz lesz, először a múlt traumatikus kapszulái nyílnak fel, át kell élned, amit már egyszer átéltél, de most a tudatod állandóan visszajelez, jelez, hogy ez nem a valóság, ez csak egy teszt. S ha túl vagy rajta, továbbenged a következő kapszulához. Kicsit olyan ez, mint az orosz matrjoska baba. És a következő kapszulában, vagy az azutániban már az lesz, amiért tulajdonképp itt vagy. Visszaenged a tudatod, tested, az Univerzum oda, ahonnan elterelt. Egy vargabetűt írtál le, hogy megtudd, mi van a másik oldalon. Most már tudod, ott is van valami, amiben szintén van logika, habár nem egyetemes, csak olyan tessék-lássék gyáva logika, a félelem logikája, a kétségeké.

S ha elértél ahhoz a kapszulához, ami a te lényegedet hordozza, többé soha ne engedd el! Ez vagy te. És most sokkal erősebb vagy, mint valaha voltál, rugalmasabb vagy, megértőbb, és sérthetetlen, mert egész. Így vagy egész a két oldallal, az árnnyal és fénnyel. Mindig is ilyen voltál, és már nem veszítheted el. Mint ahogy soha nem is vesztetted el, csak elrejtetted. Ez a traumában rejlő lehetőség, érdemes kihasználni, amíg tart: KEGYELET. - Gittegylet?

*Hatóerő

Budapest, 2020. április 12.

 „Tudható, az író nem azonos egyik hősével sem, éppen mert minden hősével azonos, és aki mindenkivel azonos, az senkivel sem, amiként akit mindenki szeret, azt senki.”**

Ma 4 óra környékén szálltál le az 1-es villamosról a Népligetnél, és jó szokásodhoz híven az úttesten akartál átvágni a M3-as metrópótló busz megállójába, de sajnos a forduló sávból autók érkeztek, így inkább mégis az aluljárón keresztül közelítetted meg a célpontot. Vesztedre! Illetve ez nézőpont kérdése.

Szóval az alujáró itt sosem volt túl bizalomgerjesztő, mostanra inkább egy bűntanyára emlékeztet. Egy úriember elég egyedi módon próbálta magára vonni a figyelmedet, és amikor ez nem sikerült, utánad eredt, és megfogta a karodat. Neked se kellet több, nem tudni, hogy a felháborodás, vagy az adrenalin, de ráförmedtél, hogy téged senki ne fogdosson, és egy dühös lendülettel fejen vágtad a kezedben lévő Vámos könyvvel. Valahogy olyan ügyesen ütöttél, hogy pont a könyv éle találta fejen. Na most azt már nem vártad meg, hogy felhasadt-e a bőr, vagy mi lett, mert közben kiértél az aluljáróból és a busz is megjött. A megállóban többen megkérdezték jól vagy-e, holott inkább az úriembernek lett volna néhány öltésre szüksége. Felszálltál a buszra, megráztad magát és felütötted a könyv következő fejezetét. Milyen szerencse, hogy sosem tértél át az E-book olvasásra, azzal nem lehetne ilyen mély sebet ejteni.

Tegnap, amikor két kókuszdiót vettél húsvétra, viccesen meg is jegyezted a zöldségesnek, hogy még önvédelmi fegyvernek is jók, pláne hogy nem marad rajtuk ujjlenyomat, igazán ideális. Nem gondoltad, hogy ilyen hamar meg kell magadat védeni. De hát ezen nem lehet csodálkozni, az olvasás eddig is a külvilágtól védett, és ez most sincs másként. Eddig a lelkedet, autonómiádat, személyes teredet biztosítottad könyvekkel, úgy tűnik a testet is meg lehet vele védeni. A maszkkal-kesztyűvel nem mentél volna sokra, még ha lett is volna nálad. De egy könyv úgy látszik, életeket menthet. Esetleg holnap a Bibliával, egy kereszttel és szenteltvízzel indulj majd el otthonról, ha esetleg valakit egzorcizálni kellene az úton, sose lehet azt tudni. Alkalmazkodni kell a helyzethez, még annak is, aki olvas. De az is lehet, hogy a helyzetnek kell alkalmazkodnia ahhoz, aki olvas. Nagyon úgy tűnik, ez utóbbi.

*Címében azonos Stefan Bollman regényével

**Idézet Vámos Miklós- Márkez meg én című regényéből, ami egyben önvédelmi eszköz is lehet

Budapest, 2020. április 8.

•  "Légy fegyelmezett.
• Ne engedd szavaid lávazuhatagát a papírra ömleni.
• Szitáld, rostáld.
• Tömörítsd velős mondatokba.
• Figyelj nagyon.
• Őrá és magadra.”* 

Kata, a zenész

A vírusok rezgéstartománya kb. 5,5 Hz és 14,5 Hz között van. A magasabb tartományban nem aktívak, kb. 25,5 Hz-es rezgésen teljesen szétesnek. Mért is lennék veszélyben? 35 éve mindennap gyakorlok, Shubert-et, Bach-ot, Bhramst, Chopint, Handelt. H hang- Nap-hangzat 126,22Hz, C hang- Mesterhangzat 128Hz, Cisz hang- Évhangzat (OM) 136,10Hz, G hang- Szidonikus nap 194,18Hz, H hang- Shumann rezgés 256Hz, Gisz hang- Szidonikus hold 210,42Hz, B hang- Metodikus holdciklus 229,22Hz. Énekelni kell, zenélni, vagy zenét hallgatni.

Hanga, az asztrológus

Mióta vesztegzár van, egyszerre mindenki hozzám akar jönni. Hogy mért van ez? Mit jelent? Mit hoz a jövő? Az asztrológia, ezek szerint alapszükséglet. Igazán sosem értettem az embereket. Miért fontos, hogy mi miért van? Én fényszögekkel, házkapcsolatokkal, bolygóállásokkal szinte bármit alá tudok támasztani, de kétlem, hogy ez a csillagokban meg volt írva. Esetleg még jóshoz el lehet menni, bár szerintem az is otthon tanul a három gyerekével, egyáltalán nem ér most rá.

Pista, a lélegeztető-gép gyártó

Végre egy biztos üzlet. Most ezt meglovagolom. Már évek óta ilyen lehetőségre vártam. Egy hét alatt annyi rendelésem lett, mint eddig egész pályafutásom alatt. Még magánszemélyek is megkeresnek, hogy otthon legyen nekik. Lassan olyan ez, mint a vérnyomásmérő, vagy nem is, mint a kenyér. Alapszükséglet.

Szergej és Iván, a két paranoid

• Hallottad, hogy minden születendő csecsemőbe chipet ültetnek?
• Ugyan, Szergej. Mért tennének ilyet ingyen? A hülye emberek maguktól hordják a chipet. Eladod okos telefonnak, okos órának, okos tévének, okos hűtőnek, kis nyuszi farkának, és képesek még a budira is magukkal vinni. Folyton adatokat táplálnak be magukról, vagy mérik magukat, tudod a BMI indexüket, mikor sportolnak, mit esznek, mi van a hűtőjükben, annak mikor jár le a szavatossága. A hűtő még figyelmezteti is őket, ha elfogyott a tej. Nem tudom, az én hűtőm ül a konyha sarokban és kussol. Akkor is kúrvára tudom, hogy elfogyott a tej. Tudod, hogy hol vannak, hiszen GPS is van benne. Aki nem tudja használni a térképet, az vesszen oda! Az okos telefon szerződésében benne van, hogy a hangrögzítésbe beleegyezel. És hogy ez a te védelmed érdekében történik. Ki hallja ezt? Azt szeretném én tudni!

Szofi, a gyógytornász

Kétféle kimenetele lehet a vesztegzárnak. Az egyik, hogy elválsz és éled végre a saját életed. Naphosszat nézni a lusta, semmirekellő férjed túl nagy feszültség lesz. Eddig legalább eljártál a kórházba dolgozni, de azt most lezárták és a két kis gyereked miatt téged nem engednek oda. Vagy az is lehet, hogy esetleg benned olyan érzést kelt, hogy te ezt az embert mégis szereted. És szülsz neki még egy gyereket. Mindkét kimenet lehet jó. Ez csak nézőpont kérdése.

Ilona, a keramikus

A járvány előtt egy héttel hagyott ott a fiúd, a járvány pedig elvette a munkád és kapcsolatod valós emberekkel. Olyan mélyre és szűk helyre kerültél, ahonnan nem volt más kiút, csak az agyag. 100 nap alatt életed legjobb 100 kerámiáját hoztad össze, amit Velencében a biennálén 100 nap magány-ként állítottad ki, és elnyerte a velencei zsűri fődíját. Minél szűkebb egy helyzet, a kreativitás annál jobban működik. Igazán ott születik. Tőled elvettek mindent, s te mindent visszaadtál. Nem is kérdeztél. Csak gyúrtál, formáztál, égettél, festettél. 

Jenő, a novellista

Soha nem gondoltam, hogy egy könyvnyi regény bennem van. Mindig csak apró novellákat írtam. Azt hittem, nincs több időm. De most hirtelen úgy kitágult az idő, nem kell sehova rohanni, nincs tömeg, nyugi van a cégnél, egyáltalán nincsenek zavaró körülmények. És hát jött ez az ötlet, hogy megírjak egy családregényt. Rólunk. Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hova és meddig megyünk? Miből lettünk, s mivé leszünk? Kellünk-e egyáltalán? Avagy feleslegesek vagyunk? Mikor találkoztunk és miért? Tudjuk-e, hogy mi az élet célja? És az a jó, ha tudjuk, vagy jobb, ha nem? És hát most nagyon úgy tűnik, hogy az írás, alapszükséglet. „Ritkán gondolok a nőkre…néha egy fél óra is eltelik anélkül.”* Öt doboz cigi és 10 A4es lap naponta, ennyi kell.

*Idézetek: Vámos Miklós- Márkez meg én című regényéből

Budapest, 2020. április 1.

Egy őszinte kapcsolatban néven nevezhetőek a dolgok. Nem kell kitalált történetek mögül orvul leselkedni a másikra, és lecsapni, amikor az igazán nem várja. Lehet kegyetlennek lenni, lehet rettegni, lehet feldúlni a másik békéjét, de csakis indulatból. A manipuláció a kapcsolat vége. S rengetegen élünk benne.

Így van velem és Alonso-val is. Elmesélem, ha van egy kis időd.

Hétfőn kora reggel fejbecsapott egy Akasha lemez*, és azt láttam, hogy nem látok semmit. Végre, már így is kezdtek túl egyértelműek lenni az események:-micsoda buddhaság**-mondtam magamnak és átfordultam a másik oldalamra.

Alosno már egy hete nem szívott el egyetlen cigit sem, a telefonját még a wc-re is magával viszi, nem eszik, nem néz a szemembe, nem ér hozzám, pedig biztos nem vagyok fertőzött, csak horkant, ha szólok hozzá és a távolba néz azzal az átható tekintettel, amit olykor úgy megszerettem. Akkor ez a tekintet nekem szólt, most valami láthatatlant fürkész a horizonton. Meg kell hagyni, Asztúriában van mit nézni, de mégsem hiszem, hogy a nevezetességekre mereszti a szemét a teraszról.

Tudom, hogy van valakije, Már sokszor mondta, hogy el fogom hagyni egy fiatalabbért. Ezt olyankor szokták, amikor ők akarják a végét, csak nem tudják, hogyan kell. Mért nem lehet megmondani? Mért nem lehet vállalni az érzéseket? Mért nem lehet szembenézni velük? Mi lesz, ha látjuk a valóságot? Gyengébbek leszünk tőle? Önmagunk leszünk? Ijesztő, hogy van lelkünk? Sőt, nem is a testünknek van lelke, hanem fordítva, a lelkünknek van teste. Ijesztő ez? S ha a lélek tiszta, a test sérthetetlen.

Alonso kétségek közt és félelemben tart. A két-ség nem egy-ség, avagy egész-ség, a fél-elem pedig nem egy. Minden egy.

Holnap elküldöm. Lehet, hogy így én leszek a rossz asszony, de legalább szabad. Ideje visszatérni az eredethez, a forráshoz, s cselekedni. Csellel szerelni.***

*idézet Cser Zoltán 2020. március 5-dikei tanításából (Tan Kapuja Buddhista Főiskola)

**szóvicc: budhizmusban a tökéletes megvilágosodás állapota, igen hasonlít a magyar butaságra (jelentése ragaszkodás a nemtudáshoz)

***csel/csal: jelentése karma; szer: magyar ősgyök szó: jelentése kapcsolódás

Budapest, 2020. március 20.

Az az első emlékem, hogy Zoli öcsémet temetjük. 49. februárja volt, a csorvási temetőben álltunk, abban a rettenetes hidegben. Nagyon fáztam. Nem voltam még négy éves. Aztán 13 hónapra rá megszületett a másik Zoli. Ott voltam a születésénél. A 15 éves Rózsika, mint bába és én. Lehet, hogy kiküldtek a konyhára, de végig ott voltam. Tata valószínű a kocsmában. Nem volt akkoriban apás szülés.

Az az első emlékem, hogy torokgyíkom van, és a miskolci kórházba visznek. A háború miatt még ki vannak törve az ablakok, és papírral, takaróval vannak betakarva. Rettenetesen hideg van. Fázom. Az talán korábbi emlék, hogy felállok, és járok, megyek át az újpalotai lakás boltíves ajtóján. Meg arra is emlékszem, hogy Bea nénit hazahozzák a kórházból és leteszik az ágyra. Csecsemő. Meg hogy Karcsikának hosszú göndör haja van, és tiszta tüdőből ordít, míg ómami haza nem jön, rángatja a vaságyat.

Arra emlékszem, hogy apu pelenkáz. A barna franciaágyon fekszem a Zsókavár utcai lakásban. Hideg van, mert teljesen meztelen vagyok. Fázom. De talán korábbi emlék, hogy apám hasán fekszem, és érzem azt a semmivel össze nem téveszthető apa illatot: Barbon arcszesz, dohányszag és apám izzadsága keveredve. Arra is emlékszem, hogy kettőjük közt alszom, és amikor mumpszom volt, egy rókát képzeltem a plafonra, aki meggyógyított. Nagyon fájt a fülem. Még korai emlék, hogy apu mossa a hajam a kádban és látom magam a szemüvegében. Egyszerre látom a szemét és saját magam visszatükröződését. Ilyen lehet egy kapcsolat.

A többiek nem emlékeznek, mi volt az első emlékük.

Sok szeretettel emlékül nagybátyámnak, Zoltánnak. 

Budapest, 2020. március 8.

Fekszem tata ágyán a nagyszobában. Az a mindent átható igazi csorvási meleg van. Nekem valahogy úgy tűnik, itt mindig ilyen az idő, hiszen általában ilyenkor vagyok itt. Nyaralok a nagyszülőknél. Nekik persze nincs soha nyaruk, állatok vannak, meg földek, azokat nem lehet itt hagyni. Nézem a redőnylécek közt átszűrődő fényt, hallgatom a legyeket, ahogy a légypapír körül kergetőznek. Nem lehet tőlük aludni. Ha elbóbiskolok, azonnal egyenesen az orromra szállnak, mintha tudnák, hogyan tarthatnak ébren.

Tata kinn alszik az ebédlőben. Feje alatt a keze, a sapkája valahogy félrecsúszva a fején, mintha épp indult volna valahova, amikor elnyomta az álom. Ő bezzeg nem kel fel a legyekre, csak félálomban megsuhintja a sapkáját, és alszik tovább. Jóízűen horkol. A cipőjét sem vette le, csak lelógatja a lábát a sezlonyról, mégse lehet cipőben feküdni az ágyon. Mondom, mintha akármikor útra készen kéne lenni. Talán a háborúból maradt rá ez a szokás. Ott alhattak ilyen fél éberen a katonák.

A tesóim és uncsitesóim elmentek biciklizni. Én nem tudok. Persze nekik azt mondtam, inkább alszok egyet. Szerintem azért tudják, mért nem mentem. Az ilyen egy faluban hamar kiderül. Még ha csak két hétig is van itt az ember nyaranta. Azért úgy tettek, mintha elhinnék, hogy aludni fogok. És most próbálok is, de nem igazán megy. Mama kinn beszélget pont az ablak alatt Oláh nénivel, a szomszéddal: -„Képzeld el, Margitkám, ez a gyerek megeszi a csirke agyat. Mindig is megette. Boszorkány lesz belőle, meglásd! A többi nem, csak a Józsi legkisebb lánya. A Zoli gyerekei köpnek rá. De ez nem. Azt is kiszimatolta, hogy vemhes a jószág. Még mi sem tudtuk, de ő megmondta, hogy borjadzani fog nemsokára. A mágikus nevet is megkapta, a mi nevünket. Mi lesz ezzel, ha ez kiderül? Jobb, ha nem is mondom Józsinak, így is túlaggódja ezt az apaságot. Három lány, mint a népmesében. ”

Arra ébredek, hogy megfolyik a nyálam, megrázkódok, s egyszeriben nem tudom, hogy most ezt a beszélgetést álmodtam, vagy valóban hallottam. Felkelek, kimegyek az ebédlőbe, tata még mindig hortyog, gyorsan kiszaladok a kapu elé, de mamáék sehol. Megcsap az a rekkenő hőség, a természet is kába, s benne minden élőlény. Talán mégis csak álmodtam az egészet. Érzem a csontjaimban az esőt. Holnapra vége lesz. Vége a nyárnak. Vége a kábulatnak. Vége a gyerekkornak.

Budapest, 2020. február 16.

Takács Borka 7. c osztályos tanuló eszeveszetten rohant az edzésre, de mikor a teniszpálya utcájába ért, megtorpant. A teniszcipő! Azt meg otthagyta a matekteremben. A szögmérőt kereste a táskája alján és nem rakta vissza. Karajos tanár úr hogy nem vette észre? Nem akaródzott visszamenni az iskolába, már így is késésben van és tavaly óta, mióta az a botrány volt a tanár úrral, nem akart vele kettesben maradni. Még mindig fülig pirul, akár ha csak a szemébe néz, azért ha a többiek ott vannak, kicsit könnyebb. Lehet, hogy most pont ezért hagyta ott, hogy végre beszéljenek. Négyszemközt. Mint két felnőtt. Csak abból a két felnőttből az egyik még gyerek. 15 év van köztük, ez Borkát egyáltalán nem zavarja és nem is érdekli. Karajos a lányok szerint a fiatal Jean-Michel Jarre-ra hasonlít. Mondjuk, a térgeometria jobban megy neki, mint a szinti.

Borka gondolataiba merülve támolygott vissza a terembe. Mit is mondjon neki? „Maga szerint milyen arányban áll a várakozás hosszúsága a várt esemény túlértékelésével?”* Már három éve vár rá, és tavaly nem bírta tovább, kifakadt matek fakton az elemi halmazelmélet tárgyalásánál. Elkezdett hisztizni, hogy a Venn-diagram közös halmazában mért is ne lehetnének tinédzser lányok és egyetemet végzett, fiatal férfiak?

Karajos még ott volt, ahogy Borka belépett a terem ajtaján háttal állt, épp Sári néni nyakába csókolt, akinek riadt tekintete Borka tekintetébe kulcsolódott. Volt ezekben a tekintetekben minden: Sári néniében könyörgés, riadalom, bűntudat, Borkáéban hitetlenség, értetlenség, csalódottság. „Ez nem lehet igaz!”- jött ki önkéntelenül a száján, „hiszen ő engem szeret!”

Erre már szétrebbent a pár. Borka zavarában nem is tudta, hova nézzen, gyorsan felkapta a cipőjét és fuldokló zokogásba törve kirohant a teremből. Így kellett megtudnia? Hogy fog ezután tovább élni? Hogy fog matekórára járni? Vége az életének. Vége ennek a kisgyerekes nyavalygásnak. Mire a teniszpályához ért teljesen kimerült, összerogyott, és a cipő, amiért ment már megint nem volt sehol.

Budapest, 2020. február 7.

*Idézet Janikovszky Éva - Szalmaláng című regényéből

A lány, akinek nem volt széklete szeptemberben született. Nagyon sokáig nem tűnt fel neki, hogy nincs saját bélsara, nincsen saját emésztése, nincsenek saját belei, nincsen perisztaltikája. Ő csak vegetált, és a wc-n csak olvasott, rejtvényt fejtett, vagy a tapétára meg a wc papírra írt, ahelyett, hogy a dolgát végezte volna. Egyáltalán nem tőle függött, hogy mit, nem tudta befolyásolni, s a szennyvízelvezető vállalat nem értette, hogy mért nem fizet csatornadíjat. A tapétára került minden, például falra hányt borsó, mert hányni azt még tudott. Egyáltalán nem akart felnőni, mert érezte, hogy széklet nélkül nem élet az élet, és meg fogják szólni az emberek. Mi lesz akkor Freud anális fixáció elméletével?

A lány, akinek nem volt széklete kereste az érdekes ürülékeket. Legjobban a nyúlbogyók tetszettek neki, mert az olyan tiszta, annak ellenére, hogy honnan jött ki. A nyúl tiszta állat, csak növényeket eszik, a végterméke is tiszta marad. Rengeteget olvasott, többek között arról is, hogy a bonobó nőstények a rivális nőstényt a féceszükkel dobálják, és ő is akart dobálni, de nem volt mivel. Nem lophatja el mások székletét, az olyan hülyén adná ki magát. Nem tudta élni az életét, mert nem akart szembesülni vele. Semmije nem volt, még széklete sem. A klotyóra gondolni sem tudott a folyamatos kudarc miatt. Minden egyes wc-re menéskor úgy élte bele magát, mintha az, ami kijön az övé lenne. De épp ez volt a baj, nem jött ki semmi. Szerette volna végre érezni azt a szagot, de azért is a Margit-szigeti kisállatkertbe kellett mennie, vagy közbudiba. Persze ezek sem voltak az igaziak, neki nyilván valami egyedi szaga lenne.

A lány, akinek nem volt széklete sírni kezdett. Teljesen tehetetlen volt, unatkozott a wc-n, és eredménytelen volt minden erőfeszítés. Még aranyere lesz, ha sokat próbálkozik hiába, gondolta. Sírt, nem tudta, hogy az élet tartogat számára egy másik lehetőséget. Egy teljesen más életet, mint amit a lány valaha is gondolt.

A lány, akinek nem volt széklete rájött, hogy nem is fontos a széklet. Túl van ez a kakilás fetisizálva. Egyet sajnált csak, hogy a kaki-tündérrel soha nem találkozott. Összegyűjtötte hát a teleírt wc papírokat, letépte a tapétát, lekapargatta az összeszáradt falra hányt borsót, s kiadatta, mint Reader’s Digest.

Budapest, 2020. január 19.

Majdnem nyolc (1983 július)

Le kell még menjek a boltba. Anyu hagyott itthon pénzt, meg felírta, mi kell. Nem olyan rég mehetek teljesen egyedül bevásárolni. Nagyon fontos feladat. Meg kell nézni a párizsit, hogy szép-e, a kifli nem lehet száraz, s a zacskós tej sem csöpöghet. Szeretek a Túri ABC-be menni. Közel, s távol ez az egyetlen bolt itt. Bemegyek az ajtón, megveszem a felírt dolgokat, nem kell sok minden, csak napi kis bevásárlás. Sajt, párizsi, kifli, tej. Ennyit én is meg tudok csinálni. A tejes pultnál meglátom a túrórudit. Az nincs felírva. Piros pöttyös, a kedvencem. Megfogok egyet, figyelem, hogy lát-e valaki, és titkon a szatyromba teszem. Nem az első alkalom. Izgulok, de valami hajt, hogy újra megtegyem. Nem tudom, mi lenne, ha elkapnának. Átjár a forróság. Teszek egy felesleges kört a boltban, nézelődök, hogy lenyugodjak, aztán amikor biztos vagyok benne, hogy senki nem vette észre, megyek fizetni. Végre kinn vagyok. Még a hazafele vezető úton magamba tömöm az édességet, a papírt is gyorsan kidobom. Nem szabad nyoma maradjon. Otthon kiteszem a cuccot a hűtőbe, meg a visszajárót az asztalra. Abból akár meg is vehettem volna a túrórudit.

Majdnem tizenhat (1991 július)

Már április óta alig eszem. Most már nagyon sovány vagyok. Nem lehetek olyan tehén, mint általánosban. A Czimbó Attila tehénnek is csúfolt. Bár csak azért, mert tök szerelmes volt belém, és valahogy így akarta felhívni magára a figyelmemet. Nekem most meg ez a soványság jutott. Nem tudom, mi van velem. Mióta a gimibe járok, mintha valami nem stimmelne velem. Elképzelek dolgokat. Olyan, mintha szerelmes lennék, de mégse történik semmi. Mindig csak ugyanaz. Tanulás, énekkar, kirándulás, és kész. Kúrva unalmas, ha belegondolok. Eddig Cure-os voltam, de szerintem ennek vége. A depressziót se lehet erőltetni, ha az ember egyébként jól van. Minek úgy tenni, mintha nem lenne? Most Morresey-t nyomom, ez vagány, kevesen ismerik, ha egyáltalán. Előkotortam apám régi szürke, kordbársony micisapkáját, ezzel tuti villantani fogok a gimiben. Ilyet szerintem senki nem hord, pláne nem a lányok. Majd veszek fel hozzá inget, nadrágot, nyakkendőt, így tuti észrevesznek. Nem mintha eddig olyan láthatatlan lettem volna. De veszettül kínos a tanulmányi átlaggal kitűnni. Most komolyan, nem elég, hogy szép vagyok, még okos is, a tanárok kedvence? Valamivel igazán illene lázadni. Itt van ez a nemevés, meg az úri fiús kinézet. Szerintem így egyensúlyba kerülök.

Majdnem huszonkettő (1997 július)

Egész évben tornáztam. A lakótársam vitt el aerobikozni. Most már olyan szép az alakom, mint még soha. Ideje megmutatni a Napnak, esetünkben a Tiszának. Három lánnyal lakom együtt, ebből ketten egy szobában laknak, ők angolos évfolyamtársak voltak, csak Anita nem ment át egy vizsgán, és egy évre kiment az USÁ-ba bébiszittelni. Mondjuk cefettül megtanult angolul, sokkal jobban nyomja, mint a másik két lány, akik kizárólag itt Szegeden tanulták az angolt. Azért nem mindegy, gondolom. A vizsgákra sem erőlteti meg magát, csípőből átmegy mindenen. Egyáltalán nem magol, mint a többiek. Egyébként is ki volt az a kretén, aki kitalálta, hogy be lehet seggelni egy nyelvet? Ott van mögötte a kultúra, az emberek, a hangulat, a történelem. Ezeket érezni kell, nem lehet bemagolni és visszaköpni, azt mindenki levágja. Bele kell süppedni az angolságba. Csak úgy lehet.

Majdnem huszonkilenc (2004 július)

Meglett a Cambridge anyanyelvi vizsgám. De most komolyan, jobban beszélek, mint az anyanyelvi tanárok, legalább is nem lehet megkülönböztetni. Már egy ideje angolul is álmodok, és csomószor angolul jönnek ki a számon a gondolatok. Mindenki felvágósnak gondol, veszettül utál és irigykedik. Rendre megkérnek, hogy tolmácsoljak, vagy fordítsak, de azt nem kifejezetten tudok. Én angolul tanultam meg angolul. Leginkább körül tudom írni angolul a szavakat, tudok szókapcsolatokat, vonzatokat, tudok szinonimákat, értem a beszélt nyelvet szinte bármilyen akcentusban és sebességben, tudok beszélni, írni, tudom a nyelvtant, de mindent angolul, legritkább, hogy tudom a magyar megfelelőt. Egy aloof picsának gondol mindenki, és nem teszem meg azt a szívességet, hogy lefordítsam az aloof szót, tessék elővenni a szótárat, már ha van!

Majdnem harminchat (2012 július)

Komolyan nem értem a körülöttem lévő világot. Minden olyan zavaros. Szétestek a dolgok. Más ilyenkorra már családot alapít, karrierje van. Apám egyre gyakrabban mondja, hogy: „Fiam, nekem harminchat évesen már három gyerekem volt!” Egyrészt lány vagyok, másrészt ki nem szarja le? Azzal most nincs beljebb, hogy három lánya van. Ki kéne engem repíteni a Világűrbe, talán ott nem tűnne fel neki, hogy mennyire elcseszett vagyok. Sosem fogom azt csinálni, amit tanultam, nem jó az semmire sem, és már nem is akarom. Kifáradtam a próbálkozásban. Szerintem nem is én választottam ezt a szakmát magamnak. Inkább írnék, vagy angolul tanítanék, de ki a rák akar kutatni ennyi kifuserált komcsi kriptaszökevény között? Tiszta fertő az egész, ráadásul teljesen belterjes, s ha egyszer hibázol, neked annyi. Én egyszer biztos hibáztam, akkor, amikor ezt választottam szakmámul. Barom hülyeség volt! Tiszta időpocsékolás.

Majdnem negyvenhárom (2018 július)

Olyan érzésem van, mintha lefékezett volna velem az élet. Teljesen lelassultam, már a felét sem csinálom annak, mint negyven éves korom előtt. Mintha a szervezet tudná, és leállítaná az akaratot is. Óvatos, öreges dolgokat csinálok. Úszok, tornázok, gyalogolok, olvasok és írok. Próbálom megtartani a testem egyensúlyát, de mindig fáj valahol és a masszázs se segít. Ennyire redukálódott az életem. Állandó önregenerálódás. Se gyerek, se karrier, és már apámnak sincs ereje, hogy bezzegezzen. Mindenki elfáradt körülöttem. Én is. Hát talán akkor pihenek egyet. Már a happy end-et sem várom. Szerintem az kizárólag a hollywoodi filmekben van, de csak mert nem forgatják tovább a történetet, vagy mert pont addigra fogy el a szalag. Mintha bennem is elfogyott volna a szalag, lehet, újra kell majd fűzni. Remélem valami kedvesebb történet lesz, mint eddig. Pihenősebb. Lazább. Takarosabb. Érdekesebb. Nyugodtabb. Kiegyensúlyozottabb. Szebb. Kerekebb. Feleslegesebb. Szeleburdibb. Úgy látszik meg tudom én írni ezt magamnak, csak kicsit pontosítani kell majd, de nem lesz baj. Találkozunk hét év múlva!

*Üres szék technika: a Gestalt terápia módszere. Fritz Perls, neuropszichiáter és pszichoanalitikus orvos elmélete alapján Jacob Levy Moreno, a Pszichodráma megalapítója hívta életre.

Budapest, 2020. január 8.

A lány, akinek nem volt története szeptemberben született. Nagyon sokáig nem tűnt fel neki, hogy nincs saját élete, nincsenek saját érzési, nincsenek saját barátai, nincsenek szülei. Ő csak az indigó volt két papír közt, és hogy mit írnak a papírra egyáltalán nem tőle függ, nem tudja befolyásolni. S a papírokon volt minden: betegség, szeretet, elhagyás, árulás, szenvedés, igazság és hazugság. S ő mindig azt élte, amit másnak a legnehezebb volt. Megmutatta, hogyan lehet meggyógyulni egy betegségből, hogyan lehet átvészelni egy veszteséget, hogyan lehet igazat varázsolni a hazugságból, hogyan lehet kibékülni, hogyan lehet megbocsátani, hogyan lehet elfogadni a felfoghatatlant, hogyan lehet felnőni, s hogyan lehet szép szavakat adni, ha már semmi nem maradt neki.

A lány, akinek nem volt története kereste az érdekes történeteket. Ha a körülötte lévők élete nem volt elég, olvasott, vagy megnézett egy filmet, és ezeket a történeteket kezdte el élni, mintha a sajátja lenne. Egyre csak gyűjtötte a történeteket, hamar ráismert arra, akinek éppen szüksége volt rá, annak, aki nem tudta élni az életét, mert nem akart szembesülni vele. Semmije nem volt, csak ezek a történetek. Egyre több és több. És ő minden egyes történetnél úgy élte bele magát, mintha az övé lenne. Nem tudta, hogy neki nem írtak történetet. Nem tudta, hogy neki saját magának kell megírnia a történetét. És hogy ezt a történetet összeollózhatja abból, amit az élete során látott, vagy kitalálhat magának egy teljesen egyedit.

A lány, akinek nem volt története írni kezdett. Történetei olyanok voltak, mintha már megtörténtek volna, szereplői, mintha valóban élnének. Az emberek magukra ismertek az írásokban. Végre elkezdte használni az indigót úgy, hogy ne saját magát bántsa, s a felső ’papírra’ írt történetek nem benne elevenedtek meg, hanem egy másik papíron. S a történtetek szaporodni kezdtek. Volt, akinek tetszettek, volt, aki kritizálta őket, volt, akit boldoggá tett velük, volt, akit elszomorított, volt, aki igaznak vélte, s volt, aki nem értette. A történetek másban kezdtek el új életet élni. Teljesen más életet, mint amit a lány valaha is gondolt.

A lány, akinek nem volt története újra történet nélkül maradt. Üres volt, fáradt és öreg. Már rég nem lehetett lánynak hívni. Nem keresett több történetet. Már mindent látott, mindent érzett, mindent átélt és mindent kiírt magából, amit lehetett. Ő maga vált hát a történetté, s él tovább szavakba rejtve bennünk és körülöttünk, akik elmesélik, elolvassák, vagy élik történetét.

Budapest, 2019. december 26.