Paulette kidugta a fejét az újságja mögül, de az elé táruló kép sem kecsegtetett előnyösebb perspektívával, mint az elhalálozási rovat, amelyre épp utoljára esett a tekintete. Az asztalon a George-val elköltött reggeli romjai hevertek, amelyet az ablakon ki-ki kandikáló, meglehetősen zaklatott pincér még mindig nem takarított el.
A kávézó lassan kiürült, az emberek -miután a kérlelhetetlen eső enyhülésére várva csak épp beugrottak egy feketére, amelyet francia szokás szerint állva ittak meg- siettek tovább a dolgukra. A párizsiak ilyenkor mindig megbolondultak. Senki nem tudott semlegesen viszonyulni az esőhöz. A többség persze féltette a ruháját, cipőjét, vagy frissen készült frizuráját, és rohanva valami menedék után nézett. De volt egy kis csoport, aki kéjesen megállt az utca közepén, s arcát az ég felé fordítva szinte mosakodott az esőben, s mikor már eleget fürdőzött az égi áldásban, amúgy csatakosan többnyire valamely úrilak szalonjában találta magát.
George is ilyen volt, és épp így jelent meg az életében: teljesen csuromvizesen, de mégis boldogan, hogy lám újra esik az eső. Ahogy Paulette meglátta, azonnal száraz törölközőért ment és keresett valami régi felöltőt apja kihízott ruhái közt. Megkínálta egy pohár sherryvel és a kandallótűz fényében elkezdtek beszélgetni. Csak arra aléltak fel, hogy meghajnalodott. S most, amikor végleg távozott, ismét a legcudarabb időt választva ki, az eső is vitte el. Que sera sera!
Paulette megrázta az újságot, gondosan összehajtotta, majd a maga melletti székre hajította. Leporolta a morzsákat a szoknyájáról, felállt, és egy utolsó nagy sóhajtással kilépett a kávézó ajtaján. A nap is kisütött, és az az összetéveszthetetlen párizsi esőszag lengte körül a Boulevard Saint-Germain környékét. Ahogy léptei nyomán visszatért az élet a lábaiba érezte meg csak igazán, hogy ismét szabad.
Budapest, 2017. október 15.
