Az az első emlékem, hogy Zoli öcsémet temetjük. 49. februárja volt, a csorvási temetőben álltunk, abban a rettenetes hidegben. Nagyon fáztam. Nem voltam még négy éves. Aztán 13 hónapra rá megszületett a másik Zoli. Ott voltam a születésénél. A 15 éves Rózsika, mint bába és én. Lehet, hogy kiküldtek a konyhára, de végig ott voltam. Tata valószínű a kocsmában. Nem volt akkoriban apás szülés.

Az az első emlékem, hogy torokgyíkom van, és a miskolci kórházba visznek. A háború miatt még ki vannak törve az ablakok, és papírral, takaróval vannak betakarva. Rettenetesen hideg van. Fázom. Az talán korábbi emlék, hogy felállok, és járok, megyek át az újpalotai lakás boltíves ajtóján. Meg arra is emlékszem, hogy Bea nénit hazahozzák a kórházból és leteszik az ágyra. Csecsemő. Meg hogy Karcsikának hosszú göndör haja van, és tiszta tüdőből ordít, míg ómami haza nem jön, rángatja a vaságyat.

Arra emlékszem, hogy apu pelenkáz. A barna franciaágyon fekszem a Zsókavár utcai lakásban. Hideg van, mert teljesen meztelen vagyok. Fázom. De talán korábbi emlék, hogy apám hasán fekszem, és érzem azt a semmivel össze nem téveszthető apa illatot: Barbon arcszesz, dohányszag és apám izzadsága keveredve. Arra is emlékszem, hogy kettőjük közt alszom, és amikor mumpszom volt, egy rókát képzeltem a plafonra, aki meggyógyított. Nagyon fájt a fülem. Még korai emlék, hogy apu mossa a hajam a kádban és látom magam a szemüvegében. Egyszerre látom a szemét és saját magam visszatükröződését. Ilyen lehet egy kapcsolat.

A többiek nem emlékeznek, mi volt az első emlékük.

Sok szeretettel emlékül nagybátyámnak, Zoltánnak. 

Budapest, 2020. március 8.