„The meeting of two personalities is like the contact of two chemical substances: if there is any reaction, both are transformed.”**
De kajakra a Laci szomszédja drogdíler, még a rendőrségi nyomozati jelek is ott virítanak az ajtaján, ami olyan, mint Csorváson a tyúkól belépője volt. Zöld pozdorjaajtó, felszegecselve rá egy háló. Csorváson sem értettem, mért. A legyek így is, úgy is bemennek rajta. Talán az élet hálója.
Kurvára nem itt kellene lennem, menekülni akarok, szerintem Laci látja. Még jó, hogy nem történt semmi, ilyen tinédzser bogus-session-kezdemény, de közel az ötvenhez. Most ezt csak azért csinálom, hogy legyen miért bűntudatomnak lennie, mert már hiányzik anyám verklije, amitől lehetne. Mikorra edzi ki magából a szív a fájdalmat? Mikor mondja, hogy elég? Ki mondja meg, hogy meddig lehet bírni, s kivel-meddig. És mikor húzom bele a gépbe azt a történetet, ami valóban az enyém? Egy nap kellett, hogy úgy-valahogy rendbejöjjek.
Pénteken este fogselymezés közben a bal alsó hatos-hetes közt végképp bennragadt a selyem. Ez is a kibaszott orvos hibája, aki felhívta a figyelmemet, hogy ott mindenképp selymezzek, ami egy baromság, mert korábbi tapasztalatokból tudom, hogy ott nagyon feszesek a fogak, és a selyem állandóan bennmarad, szemöldökcsipesszel kell kiszedni. De most így sem ment, sőt, csak elszakadt a selyem, és a maradék kintlévővel már nem lehetett kihúzni. Este fél tízkor nem volt kedvem bebuszozni a szájsebészetre, úgyhogy úgy döntöttem, majd másnap, ki nem fog jönni, éjszaka csak nem nyelem le. Másnap megérkezett Bius, túrbóátmozgatás és gondoltam megkóstolom a scone-t, amit előző nap sütöttem. Na a selyem el is tűnt, mire elkezdtem aggódni, hogy most akkor mi lesz. Bius megnyugtatott, hogy neki egyszer a kontaklencse ment hátra a szemgolyóján úgy, hogy soha többet nem látta és nyilván az évek alatt beszervült, még jó, hogy szövetbarát anyag. Meg hogy az egyik nővére kiskorában egy rulettezéshez használt fémgolyót nyelt le, de egy-két napon belül az is előkerült. Szóval nyugodjak meg, kijön az majd a másik oldalon. Csak nekem feljöttek emlékek, hogy valakinek a valakije lenyelte a haját és belehalt. Erről rögtön ugrottunk a trichotillomániára, amikor a beteg kényszeresen tépkedi a haját, s majd azt megeszi, képezve ezzel hajlabdacsot valahol a béltraktusban, amit aztán ki lehet műteni. Mindez hálistennek elöző hét szombaton történt, és még élek, szóval az idegen test valószínű távozott, s remélhetőleg magával vitte a traumaíró nevezetes eseményeit.
Elgondolkodtam, mennyi idegen testet bír el az ember. Jómagam nagyon válogatós vagyok, ha érzem, hogy nem szövetbarát, azonnal pattintom. A kémiában érdemes megbízni, egy adott hőmérsékleten, adott páratartalmon és nyomáson a higany és a foszfor mindig egy igen exoterm heves reakcióban higany-foszfátot fog képezni. Érdekes módon, mind a higany, mind a foszfor önmagában mérgező, de elegyükből képződő só stabil, sehol nem találom, hogy mérgező-e. Ha csak annyira, mint az amalgán, akkor semmi pánik, de majd valami kémia-professzor írja meg nekem, hogy mit tud róla! Ez ilyen korabeli pasifogó-duma. Te, mondd már, mit tudsz a higany-foszfátról, pláne di-foszfátról? Szóval a kémiában nem lehet csalódni, az azt hozza, ami. Aki az én novelláimat írja, az is vegyész volt, ha igaz, hogy Örkény. Na, ő például pont meg tudná súgni ezt a fenti kérdést, ha itt van. De ez egy másik írás témája lesz.
*Címében azonos az Átrium színielőadásával
**Carl Gustav Jung – Két személyiség találkozása olyan, mint két kémiai anyag találkozása, ha van reakció, mindkettő átalakul.
kép: kémiai reakciók típusai
Budapest, 2025. január 15.