Nagy megrendülések idején az emberek átmenetileg normálisak lesznek.*

Az idő nagyon felgyorsult, össze-visszaugrált. Egyszer a múltba szaladt, egyszer a jövőbe vágtázott. Lóugrásban haladt, átlósan, cikk-cakkban, farolt, matrózlépésben ment, kanyargósan, spirálban, teveháton és kacagva.

Reggel még álmos volt, éjszaka nem tudott aludni. Kergette valami, vagy valaki. Nem tudta, hogy csak akkor szabadul meg ettől a kergető érzéstől, ha megáll. Kénytelen volt megállni, mert aláfordult a bokája. Kalácsképű a tokája.**

Alá. És ott alatta megtalálta: mimikri** kergette az idők kezdete óta. Az, hogy nincs kezdete, az, hogy idő mindig volt, van és lesz. Lehet múlt, jelen, jövő, Lehet befejezett, vagy folyamatos, lehet szakaszos, vagy összefüggő, lehet elkent, tűpontos, siethet, késhet, lehet végtelen étlen élet lent.** Vagy véges, kékes, rétes, negédes, mézédes, szépséges, tekervényes, szélsebes, fedeles hetes, szeszes kerge c(hetvenhetes). Lehet lepedőkben, párnákban, ívekben, lapokban, lemezekben, könyvekben igen sok van, és nő, a neme, az igene meg pláne.

És mivel járni nem tudott, elhatározta, hogy megtanul repülni. Csak feküdt azzal a beteg lábbal, fájt neki. Tudta, hogy soha nem lesz már olyan az élete, mint volt. És azt is tudta, hogy az idő minden sebet begyógyít.

De most csak feküdt. Feküdt és feküdt. Fájt és fájt, sírt és sírt, és néha, de csak néha és keveset nevetett.

Aztán lassan elkezdett beszőrösödni. Puha babahaj nőtt rajta mindenütt. A lábán. A hátán. A hasán. A nyakán. És az egész arcán. A fején meg mindig is volt haj. Aranyhaj. Árvalányhaj. Sej-haj.**

De a Dr. Kaszás csak azt akarta, hogy járjon is, ne csak feküdön. Így elkezdett újra járni tanulni, és közben megfogadta, hogy mire járni tud, repülni is megtanul. Repülni is fog, rohanni, suhanni és sokat, nagyon-nagyon sokat kacagni. Kacatnyi pakli fakszni. DASZKLI!**

Az ő ideje állt, így mindenki idejét leállította. Az emberek nem tudták, hogy ezzel az időtlenséggel hogyan kell bánni. Azért kapták, hogy beállítsák a saját ritmusukat, őbennük is van egy belső Őróra. Egy belső gyógyító őridő, ami hosszan-röviden elfelejteti a sebeket. És lassan, nagyon lassan erre az embereket rá lehetett vezetni.

-„Pontosan 2 hónap 6 hét 4 napra van szükségem. Ennyi időt kérek. Aki az idővel jól bánik, azt az idő meghálálja. A többiekkel meg nem tudok mit csinálni! Szenvedni fognak, de ezzel foglalkozzon a filmművészet!”-mondta az embereknek. Csókolom! Ági Van?** 

Megkapta: szabad tudatfolyam: kicsúszik kezünk közt az idő

Megáll az idő, az égen néma álló csillagok, a Földön csak te és én Szalmaszál víg bűvész vagyunk

Csőrében bogár - egyet jobbra kettőt balra. Tosoki Gyula. Hogy te mindig itt legyél!

Nem késő.

Most múlik pontosan. Nem vagy való nekem. Felettem egy Kőpokol.

Vágtatnék talán veled az éjben. Őt látom mindenhol. Meny ország, Torztükör. Bogarak fényében tündököl. Lidérc,-fellegekben.

És amikor rájöttek az idő az én időm: szemtelen, kanyargós, szelet eszik és hidegen hagyják a tárgyak, hosszában jár, keresztben kelepel és repül, feláll, nekirugaszkodik, le- és feldob, teker, csavar, és sokat, nagyon sokat kacag végre. Kalap-kabát. Kapuzárási pánik T Hamupipóke szindróma = Illúzió. ELENGEDEM, DE REPÜL.

Utóirat: Az idő rendelete, összehangolva az operációs törzzsel: lesz legyen

1. szabadidő
2. élni jó
3. v Editált, v osztott v szorzott idő
4. paradicsomi idő- JÁRÁS
5. pokoli jó ez a novella**
6. félhet az idő FÉLIDŐ
7. SEMMI, semmi?
8. fiatal még az idő
9. időnk, mint a tenget
10. szalad az idő
11. időutazó
12. időtlen, idétlen
13. időleges, időmérő, writting credits WGA

*Nem pontos idézet Müller Péter- Titkos tanítások című művéből.

**HATÓERŐK

***Szabad tudat folyam készítés: Megáll az idő című magyar filmből, Bagossy Brothers Company több száma, Szekeres Adrienn-olyan, mint te

Utolsó hívás: Gyere, apa öngyilkos lett!

Bevett egy doboz béta-blokkolót, ráadásul az enyémet. Végig kellet néznie, ahogy a mentők élesztgetik az apját. Az orvos azt monda, nem akart meghalni. Paravalami. Paraszuicidum.

Első hívás: Ha elhagysz, megöllek!

Éppen szeretkeztünk, éppen bennem volt, amikor megfenyegetett, hogyha elhagyom, megöl. Nem volt ijesztő, inkább undorodtam. Azt hiszem azt akarta mondani inkább, ha elhagyom, meghal. Egyek vagyunk, nem mehetek el. Legalábbis nem anélkül, hogy valaki bele ne pusztuljon.

Nyomon követő hívás: Szerintem jól van, kiengedhetitek! Vállalom érte a felelősséget.

Szavak nélkül köztünk van egy egyesség, hogy soha nem beszélünk arról, amit láttam, és anya előtt is titokban kell tartani. Az egyikre azért haragszom, mert én lettem a titkának hordozója, a másikra azért, mert nem látja, hogy mi a titok, mert vak. Holott ezekről nekem egyáltalán nem kellene tudnom, nem velem van a baj, csak én tudok róla. A kettő nem ugyanaz.

Színpadra hívás: Nem emlékszem a szövegre!

A halál tulajdonképpen szép. Már úgy értem fizikailag. A képeken látszik, hogy a halál előtt van a testben valami, ami nagyon akar valamit és ettől szenved. A halál után kisimulnak az arcvonások, a test elernyed és átadja magát a természetnek. A két dolog nagyon nem egy helyről jön. A test az anyafölddé, a lélek az égé, az apáé. És egész életen át ezek rángatják egymást, hogy harmonikusan tudjanak együttműködni. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.

Hadba hívás: Szakaszokra fogunk tagolódni, hogy bekerítsük az ellenséget!

Nem tudtam mit kell tenni. Aztán adtak egy leírást: „Radioaktív támadás esetén a katona csavarja magát vizes lepedőbe és induljon el a csapatával Dunakeszi felé, ott van az elhárító.”** És akkor megnyugodtam, hogy van egy terv. Ha nem tudjuk, mi következik, tervet kell készíteni. Akkor is ha a terv a valódi veszélyt nem hárítja el, legalább megnyugtat, hogy van mihez igazodni. Tulajdonképpen az egész életet egy ilyen vezetőkorlát mellet járjuk végig úgy, hogy egyik oldalunkon ott a szakadék, másik oldalunkon ott a korlát és szemünk előtt az út. Se a szakadék, se a korlát nem valóságos, csak az út számít, ami előttünk van. A cél se fontos. Egyáltalán nem.

Visszahívás: Haza kéne költöznöd! Apád elvesztette az állását.

Az önállóságot az apa neveli az emberbe. Az önállóság ugyanaz, mint biológiában az immunitás. Autonómia. Pszichológiában a reziliencia. Ez egy. Ha egy egész világnak szájmaszk, gumikesztyű, hőmérő és vakcina kell ahhoz, hogy elhiggye, ki mehet az utcára, hogy elhiggye önálló és ehhez ilyen eszetlen korlátozó rendelkezések kellenek, akkor itt a kollektív apa nincs rendben. Ez egy globális probléma. Most mindenki látja. Aki átlát ezen, az igen kevés ember, mert ennyire kevés az „elég jó apa”. A patriarchális társadalom csődje és vége ez. Egy nem működő rendszer pusztul. És aki ragaszkodik ehhez a rendszerhez, pusztul vele.

Az első teremtés történet alapján az első férfit, Adamót Isten vízből és sárból teremtette és az első nőt, Lilithet Adamóból. Ez óriási baj. Hiszen a férfi élettelen, a nő meg élő anyagból van. Ezért kell annyira félni a nőtől, hogy fogva kell tartani, el kell tőle venni a szabadságát, be kell fogni a száját, le kell bénítani, el kell söpörni az útból. Mert ő tudja, mi az élet. Nincs olyan, hogy patriarchátus, fraternitás van és matriarchátus. Nincsenek férfiak, csak apák és nincsenek nők, csak anyák. Ezt meg kell érteni. Itt mindenki mindenkinek az anyja és apja. Ez mindig is így volt és így lesz. Máshogy ez nem megy. És most látjuk is, hogy nem. Állítsátok meg a Világot! Ki akarok szállni!

Fogadott hívás: Csak szeretet van!

*Első négy történet a Terápia című magyar filmsorozatból származik saját értelmezésben.

**Nem pontos idézet Popper Péter előadásából.

Budapest, 2020. július 31.

Nincs köze a férfiakhoz, egy lófaszt! Minden férfi olyan, amilyennek látni akarjuk. Kivéve, amikor saját személyisége van, de akkor meg idegesít, hogy nem olyan.

Azért haragszik rám, mert nem veszem észre, hogy szenved, hogy fáj neki, hogy elvesztette a kontrolt az élete felett, hogy ha felettem hatalma van, akkor pillanatnyilag úgy érzi van benne erő, hogyha megaláz, akkor hatalma van felettem, és ha hatalma van felettem, akkor ő irányítja a dolgokat, és hogyha ő irányítja a dolgokat, akkor nem kell arra az érzelmileg magára hagyott kisgyerekre emlékeznie, aki valaha volt.

Az aggodalom mögött agresszió húzódik, korántsem szeretet. S az agresszió onnan ered, hogy teher vagyok a számára, és ezt nem lehet bevallani magának, így bűntudata van, hogy nem szeret, és a bűntudat agressziót szül, hol önagressziót, hol nem, s végül aggódásba torkoll. Az hogy az aggódás tárgya ki, vagy mi, az mindegy. Van egy alapszorongás, amit valamire vetíteni kell. Én csak egy felület vagyok, egy tárgy, mindig is az voltam. Aduász, amivel minden csatát meg lehet nyerni, akivel bárkit meg lehet zsarolni, akivel csillogni lehet, akin sajnálkozni lehet, aki mentén el lehet játszani a mártír anyát és a gondoskodó apát. Azért vagyok teher számára, mert nem volt felkészülve arra, hogy vannak érzelmeim, hogy felnövök, hogy változnak az igényeim, hogy populárisabb vagyok, mint ő, hogy átlátok rajta, hogy ha valaki túszt tart otthon, ő sem mehet el, hogy a játszma, amit játszik nem vezet a céljához. Becsapta magát. És én minden pillanatban emlékeztetem arra, hogy elbaszta. Mert az alapszorongás megmarad.

Nem tudok vele többet azonosulni. Nem tudom megvédeni önmagától. Visszaadom a sorsát, az összes agressziót, abúzust, kontrollvesztést, bizonytalanságot, félelmet, fájdalmat, elhagyatottságot, kirekesztettséget, megalázást, betegséget, szomorúságot, önsorsrontást, kapcsolati diszfunkciót, érzéketlenséget, megrögzöttséget, kényszert, tudatmanipulációt. Eddig én viseltem, most visszaadom. Attól, hogy más történetet írok magamnak még egy család vagyunk, de minden traumát azon a szinten kell és lehet megoldani, ahol keletkezett. Nem az én szintemen. Bockó nincs többé. 40 év alatt így jutottunk el a kulcscsonttöréstől a boka-aláfordulásig, más is volt még, de mind ugyanaz.

Budapest, 2020. július 24.

A nagy világon-e kívül kell élned? Nincsen sors? Nincsen hely? Nincsenek nincsek?**

Az még csak rendben van, hogy fáj itt-ott, végül is már benne vagyunk a korban, de teljesen atomokra törni magunkat az azért lényegesen más kategória.

Vannak jelek. Először lelkiek. De ki figyel arra manapság? Mondjuk eltekintve attól, hogy én pont igen, mégis makacsul csinálom az ellenkezőjét. Aztán a jelek szomatizálódnak, és a test kezd el beszélni. És ha a lélek nem fájt eléggé, na a test az nem viccel! Nehéz eldönteni, melyik rosszabb.

A fájdalomnak evolúciós jelentősége van. Ha valahol valami fáj, az mindig azt jelenti, hogy valamit be kell fejezni, vagy valamit nem úgy kell csinálni, ahogy eddig. Tehát, ha figyelünk a fájdalomra, óriási fejlődési lehetőség van a hátterének megértésében. Kicsit nekem olyan, mintha a testi jelek a tudatalatti kommunikációi volnának. A test alapvetően intelligens, és azt kell hogy mondjam, okosabb, mint az elme. Azért gondolom ezt, mert az elme racionalizál, de a testi jelek etiológiailag nem a racionálisból érkeznek hozzánk, így tisztán logikai úton nem megoldhatók. Én is racionalizálgattam a test fájdalmát, a modern orvostudomány sem nagyon segít a jelek megértésében. És a testnek elege lett, annyira összetört, hogy meg kellett álljak. És egy ideig nem mozdulhatok, szó szerint. Akkor enged tovább a sors, ha az elhalogatott döntéseket meghozom, és azok a döntések visszavezetnek saját magamhoz. És nem valami random családtagot, felmenőt, barátot, kollégát helyettesítek a testemmel. Nem adom többet kölcsön a testemet, a lelkemet meg pláne nem!

Kevés hely van az Univerzumban, ahol a lelkek testbe tudnak inkarnálódni. Ez egy kiváltság, amit a lélek akkor választ, amikor kész van a kapcsolatain való munkára. Energiatestben a befagyott kapcsolatok nem fejlődnek, a megtestesülés ad újra lehetőséget erre. Ebből én arra tudok következtetni, hogy ha fáj valami, akkor egy kapcsolat van bajban, az fáj. Ha krónikus, akkor nyilván mélyebb a kapcsolat, vagy a probléma áll fenn régóta. Szóval mondhatjuk azt, hogy aláfordult a bokám, amikor már eleve a hátizom nagy része be volt gyulladva és mellhártyagyulladásom is volt. És mondhatjuk azt, hogy ezek közül az egyik is pont elég, és elég súlyos is. És mondhatjuk azt, hogy mi a fenének kell ennyi szart egyszerre begyűjteni ilyen szintű tudatossággal. És mondhatjuk azt, hogy az almaecetes állott vizes borogatás szinte mindenre jó. És mondhatjuk azt, hogy ha nem mozgatom a lábfejem, elsorvadnak az izmok. És mondhatjuk azt, hogy most elöről kezdjük a gyógyulást megint, mert eddig nem csináltunk semmit. És mondhatjuk, hogy Telekgerendáson végre kinyitott a strand. És rengeteg mindent mondhatunk még. De minek, és kit érdekel ez egyáltalán rajtam kívül?

Az angyalok szerint még legalább 7, a Földhöz hasonló hely van alternatív dimenziókban, ahol megtestesülések futnak. Egyiken a mezőgazdaság fejlődik, másikon a technológia, harmadikon a hangyaboly királynője uralkodik, negyediken mindig tavasz van, az ötödiken Rudolf a rénszarvas kalácsot süt, hatodikon a boltokban nem kell maszkot viselni, a hetedik te magad légy! Úgy tűnik, ameddig nem azonosulunk azzal, amit önmagunknak hívunk, addig tévúton járunk. Lehetünk itt, lehet életünk, lehet családunk, lehet karrierünk, de ezek rendszerint valaki más filmjéből szivárognak át hozzánk, és mi csak a testünket adjuk kölcsön. A katasztrófa az észhez térít. Ha más nem. Most van elég időnk elmerengni, hogy kik is vagyunk, és jó-e amit csinálunk. Egyáltalán kell-e csinálni a dolgokat? A tapasztalat szerint a sors azt is utoléri, aki igen aktívan tesz érte, és azt is, aki hagyja hogy megtörténjenek vele a dolgok. Rendszerint, aki hagyja magát, az hamarabb célba is ér. Hát most nincs más választásom, csak sodródni tudok. Teljesen ismeretlen partok és tapasztalatok felé visz az utam. A test nyelvét én is most tanulom, és odaadóan figyelem, merre visz, mit mond, kinek, mikor és miért. Újra meg kell tanulnom járni, újra meg kell tanulnom lélegezni, újra meg kell tanulnom tartani a hátam, újra meg kell tanulnom élni, és újra meg kell tanulnom tisztelni a testet.

Budapest, 2020. július 14.

*Utalás Ludmila Ulickaja- A lélek testéről című elbeszélés kötetére. Képen a könyv borítója.

**Hatóerő: Kölcsey Ferenc- Szózat című verséből.

Ha arra koncentrálunk, hogy a másik milyen tökéletlen, akár egy egész életet leélhetünk anélkül, hogy szembesülnénk a saját gyarlóságainkkal és fejlődésre ösztönözhetnénk magunkat.

-„Van úgy, hogy egy másik ember hiányosságai eltakarják a saját hibáinkat, elterelik róla a figyelmet, sőt sokszor éppen ilyen alapon választunk társat.”

„A férje nem bunkó, de tény, hogy mellette nem kell emlékeznie arra az önbizalom hiányos, kövér kislányra, aki volt.”

-„13 éves voltam, Balatonon nyaraltunk, déli parton, Zamárdiban. Én fagyiért hisztiztem, apa azt mondta elvisz. A fagyizóhoz át kellett menni a régi 7-esen. Megvettük a fagyit, mentünk vissza a strandra, és én megint hisztizni kezdtem. Nem tudom, azt hiszem nem puncsot akartam, hanem citromot. És akkor az apám jó fej akart lenni és, vagy egyszerűen csak unta, hogy hisztizek és visszaszaladt nekem még egy gombócért, és akkor elcsapták. Láttam, ahogy fékezett a kocsi és hallottam, ahogy dudál, de nem tudott megállni. És akkor elkezdett nagyon-nagyon fájni a hasam. Összecsuklottam, le kellett feküdni a járdára és nem tudtam felállni. Mindenki a balesettel volt elfoglalva, én meg csak ott feküdtem. Aztán odajött valaki, hogy segítsen, de én csak üvöltöttem. Aztán jött a mentő, két hordágyat hoztak, az egyikre feltették apát, a másikra engem. Az anyám sohasem bocsátotta meg nekem. Amúgy is utált világéletében.”

„Fogalmad nincs, mit csináltam. Lefeküdtem Csordással, és még csak nem is élveztem. Úgy éreztem magam, mint egy kurva. Eljött értem múlt héten és elmentünk inni, aztán visszamentünk az irodába és a padlón dugtunk. Már mindenki hazament. Végig undorító dolgokat lihegett a fülembe. Én meg, végig azon járt az agyam, hogy mért csinálom, és nem tudtam. Nem tudtam. Aztán amikor vége lett, kapkodva felöltözött aztán lelépett. Csak annyit mondott, ha elmegyek, zárjak be és kapcsoljak le mindent. De még órákig ott maradtam és gondolkodtam, és elhatároztam, hogy haza megyek és bevallok neked mindent, és másnap felmondok. De hazafele rájöttem, hogy nem tudom elmondani.”

-„Bosszantani akarja, provokálni, mert nem bízik benne, amióta gyöngéden bánik magával. Márpedig Tamás nagyon sok mindent megtesz azért, keményen dolgozik azon, hogy támogassa magát, hogy türelmesebb legyen. És miután Tamás már nem bünteti, most elkezdte büntetni saját magát. Például így, hogy belement ebbe a megalázó helyzetbe a főnökével. Az előbb azt mondta, hogy az édesanyja soha nem bocsátotta meg magának az édesapja halálát, de talán maga az, aki soha nem bocsátott meg magának, Petra. Úgy érzi, hogy maga okozta az édesapja halálát, és ezért folyamatosan bünteti magát, és nem mer boldog lenni, mert úgy érzi, hogy nem érdemli meg. És olyan helyzeteket keres sorra, amelyben büntethetik, amelyben bűnhődhet. És úgy érzi, hogyha már eléggé megalázta magát, akkor majd valahol valaki megbocsát.”

Budapest, 2020. július 9.

Transzkriptum a Terápia című magyar filmsorozatból. Eredeti forgatókönyv: Daphna Levin. Képen Szamosi Zsófia és Nagy Zsolt a sorozatból, Petra és Tamás szerepében.

 „Ha boszorkány vagy, a legfontosabb feladatod elvegyülni. Olyannak látszódni, mint a többiek.”*

Rita néni

Ómami igazi nagyasszony volt. Reneszánsz nő. Persze a kor és a hely ezt nem igazán engedte neki, mégis ahol lehetett kijátszotta a rendszert, kinyilatkoztatásaival felháborította a vaskalapos embereket. Tulajdonképpen féltek tőle, mert olyan erőket birtokolt, amiket senki nem tudott megmagyarázni. Öntörvényűségét semmi nem tudta megtörni, legyen az háború, kitoloncolás, téeszesítés, borhamisítás, vagy öregség, ahogy én ismertem meg. Haja sosem őszült meg. Idős korában is gesztenyebarna volt, csak az élete végén őszült meg egyik napról a másikra. Gyakran keverte a csehet magyarral, vagy azért hogy ne értsék, vagy azért, hogy otthon érezze egy kicsit magát. Pletyka járta, hogy VII. Eduárd, brit uralkodó leszármazottja. Eredeti néven Regina, de mindig mindenki csak Rita néninek hívta.

Amikor apám megismerte még a Megyer-hegyen laktak, és egy ilyen látogatás alkalmával családostul felkerekedtek, hogy bemennek a városba, Sárospatakra, megmutatják Józsinak, úgyse volt még itt sose. Nem látott az semmit Csorváson meg Krasznodáron kívül, művelődjön egy kicsit az udvarló. A hegyről a köves, poros úton mire lekászálódtak Patakra ómaminak elszakadt a szandálja. De hát még mentek volna tovább, megmutatni Józsinak a borászatot, pataki várat, úgyhogy ómami félig mezítláb beslattyogott a cipészhez, hogy hát meg kéne csinálni ezt a lábbelit. –„Jól van asszonyom, holnapra kész lesz.”-mondta a cipész. –„Ne basszon már, Durányik bácsi, nekem azonnal kell ez a szandál!”-kelt ki magából teljesen óanyám. –„Asszonyom, akkor üljön le, máris készítem.”- Mondta a megszeppent Durányik bácsi és öt perc alatt megvarrta a szandált.

Anyám

Mikor anyám leváltotta a partvist pipettára, orosz nyelvkönyvekre és algoritmustáblára még nem tudta, hogy egyszer majd megint magához fogja ragadni. Átverekedte magát úgy az életen, hogy csak materializmus van, Lenin, kolhoz, vegyészet, racionalitás. Már jóval a három gyerek megszületése után a 80-as években kezdett el esztétikát tanulni. Olvasni mindig szeretett, ahogy megtanult, folyamatosan a könyveket bújta. Ez ma is így van. Mintha az élete múlna azon, hogy olvashat-e. És végül is ez így van. Az olvasás folyamata olyan hatással van az agyra, jellemre, képzelőerőre, hogy az semmivel nem helyettesíthető. Egyfajta megküzdési stratégia. Anyám érzékel és lát, de nem akarja ezt bevallani magának. Főleg álmában kommunikál a másik oldallal. Sokszor látok a szemén olyan nézést, mintha éppen valakit megátkozna, és ember legyen a talpán, aki azt az átkot kibírja, vagy feloldja. Persze lehet, hogy ez az üveges tekintet a szürke hályogműtét miatti lencse betét eredménye, mindenesetre ijesztő. Harcol. Fél. Megfigyel. Félelemben tart. Magához láncol. Nem érzi, hogy ezzel veszít el végleg mindent. Hogy ez felesleges. Ha engedné a dolgokat maguk útján menni, ha megengedné magának, és másoknak, hogy szabadok legyenek, akkor mindent megkaphatna, amit valaha is akart, és ami minden élő lénynek joga: a boldogság, a bőség, a szabadság, a fiatalság, az erő, az egészség, az egység. Ezek vagyunk. Innen jöttünk és ide megyünk vissza. S lehet, hogy ez a köztes lét, nem az, amit a testet öltések közt élünk.

Tündérboszorkány**

Kiskorom óta másképp érzékelek. Tudom az emberek gondolatait, pontosan érzem, mit éreznek. Ez kislányként nagyon zavaró volt, mert nem igazán tudtam megkülönböztetni, hogy amit érzek, az velem van, vagy az ovis társammal, a Csabával, vagy a Cicóval. Mindig azonnal átláttam az embereken, olyan személyiségérzékelésem van, mint egy kutyának és detektív képességeim Miss Marple-ével vetekednek. Ez néha lehet veszélyes, sokszor nagyon megterhelő. Egy volt kolléganőm mondta: -„Rita, tegyél úgy, mintha tök hülye lennél!” Ezt próbálom követni, de nem nagyon megy. Igazán irritál, ha hülyének néznek, mért tennék úgy? Azt is pontosan tudom, mi fog történni vagy, hogy egy emberrel mi történt, mért olyan, mi hajtja. Napra pontosan meg tudok mondani bekövetkező eseményeket. Érzem, ha valaki meg fog halni, vagy ha távol van tőlem, mikor megy el az élők közül azt a pillanatot pontosan érzem. Nem lehet elmagyarázni, hogy mit érzek ilyenkor. Nagyon attól függ, hogy ki milyen körülmények közt megy el. Hogy maradt volna, de hívták, vagy már nagyon akaródzott menni, és megkönnyebbülés volt a halál. Fiatalabb koromban még a véleményemet is válogatás nélkül közöltem mindenkivel, az erős igazságérzet nem tett jót ezeknek a megjegyzéseknek. Rengeteg sértődés volt belőle, kivéve persze, akik jól ismertek, mert ők csak jót röhögtek, és mentek tovább, mintha misem történt volna. Aztán egyszer olvastam egy cikket a Nők Lapjában, ami pont az ilyen személyiségekről szólt, és ebben a cikkben javasoltak egy gyakorlatot. Ha valakiről véleményt akarsz mondani, vagy cselekedeteit kritizálni akarod, szembesíteni akarod önmagával, mielőtt kinyitod a szádat, tedd fel magadnak a következő kérdést: „Biztos, hogy ezt nekem kell vele közölni? Nem fogja majd valaki más megmondani neki, vagy az élet rávezetni?” És azóta ezt gyakorlom. Akik közel állnak hozzám még mindig élvezhetik pikírt megjegyzéseim áldásos tevékenységét, a többieket meg tanítsa az élet! Kis korom óta érdekel a másik oldal. Egy általános iskolai osztálykiránduláson még szellemet is idéztünk egy Jókai regényben leírt módszerrel. Örkény István szellemét és Óanyám szellemét hívtuk meg. Akkor még nem tudtam, hogy ezeket a szellemeket vissza is kellett volna küldeni, a Jókai regényben erről nem volt szó. Csak több mint 10 ével később egy Angyallátó operálta le rólam és küldte őket vissza, hagy végezzék a dolgukat. Az az osztálytársnőm, aki segítségemre volt az idézésben teljesen eltűnt, nem lehet róla tudni semmit, senkivel nem kommunikál.

Egy ideje olvasom az Akashát (indiai: A Beszélő fény krónikája) és az a gyanúm, hogy írni is tudok bele, mindenesetre meg fogom próbálni, majd tudatom veletek, ha sikerült. Szellemeket nem idézek többet. Csak az irodalom szellemeit. Az idézeteket. És önmagam szellemét idézem meg az irodalmon keresztül.

*Idézet: Kiss Judit Ágnes

**Címében egyezik Bosnyák Viktória regényével

Budapest, 2020. május 29.

utópisztikus sikertörténet arról, akinek nincs bekötött internete, nincs okostelefonja, vagy headsetje, de immunrendszere van

2018 októberében még nem sejtetted, hogy életed legjobb döntése lesz Olaszországba menni nyaralni-őszölni. Azt hitted ez csak olyan olasz ízek az indián nyárban: Puglia és semmi más. Azt hitted az olaszok idegesítőek, hogy éjszakánként nem hagynak aludni, olyan volt, mintha egyik napról a másikra született volna egy olasz csecsemőd, aki egész éjjel ordít, pláne olaszul. Ez zavart, de megpróbáltál túljutni rajta. Zavart, hogy nincs zöld sehol. A vonat utakon az ablak előtt elrobogó táj leginkább az isonzói csata hadszínterére emlékeztetett. A városok persze mindezért kárpótoltak, és nappal az olaszok is megjuhászodtak. Dél olaszok, pugliesék, nem szépek, ilyen ronda öreg nőket még nem nagyon láttál sehol, kicsik, mokányak, kedvesek, lazák, csak éjjel ordítanak, valószínű félnek.

Ekkor itt már a járvány első stubja megvan. Háromszor annyi olasz hal meg, mint idén, a hírközlés mégsem ejt róla egy szót sem. Persze te is elkapod, ezek az emberek közel jönnek, itt ez természetes. Amikor hazajössz, 8 hónapig mellhártyagyulladásod van. Ki se derül, hogy az, mindenki még mindig mozgásszervi bajokra gyanakszik, aztán júniusban a Bowen-kezelő végre tüzetesen kikérdez, hogy is fáj, pontosan mi, mit érzel. Feszít a mellkasod és a hátad veszettül, és semmire nem múlik el. Persze a diagnózis felállításában az sem segít, hogy lázad nincs, szubklinikus.

Viszont most már védett vagy, és amikor jön a járvány, veled semmi nem történik, és tudod, hogy nem is fog. Aztán kiderül, olyan jó az IgG titered, adhatsz plazmát. Május 4-től a plazmád utazhat vidékre, mert egy Békés megyei néni megbetegedett, de te már nem. És persze nyálkahártya immunitás is van (IgA), nyilván ezért vagy védett, és veszettül biztonságos is. Több kollégádnak, főleg férfiaknak felajánlod, körbenyalod őket. Mindenki eltorzult arccal igen furcsán néz rád, vagy csak nevet egy nagyot. De te mindenesetre elkezded az orrváladékodat és nyáladat gyűjteni, liofilizálod és instant passzív vakcinációként kínálod boldog-boldogtalannak. Majd összegyűjtöd azokat, akiknek szintén van, és építesz rá egy gyárat. A takonygyárat.

Azt akarom csak mondani, immunrendszere mindenkinek van, tessék használni, vagy bármit meg fognak etetni veled! Például taknyot. Ne body-buildingezz, sportolj! A sörhabtól is be lehet rúgni! Holnap kalácsot sütök, vajon abból ezek után ki fog enni?

A novella megtörtént esetet dolgoz fel, a valósággal való egyezés nem a véletlen műve. A takonygyár még nem épült meg. Képen: Alberobello, trulli házak.

Budapest, 2020. május 8.

A családom és én théravádinok vagyunk. Hitünk szerint a halottakat máglyán kell elégetni. Mért foglalnánk el a jó termőföldet halott emberek tárolására. A test vissza kell hogy térjen minél előbb a földbe, a lélek meg kell hogy tisztuljon a földi élet hívságaitól, akár egyes Karma szálak is elégethetők így. Így szabadul ki a lélek a legkönnyebben az anyag fogságából. Nem lehet azt leláncolni, ami szabad. Csak az állatokat temetjük, mert nekik fel kell áldozni a testüket értünk. Itt kell maradniuk, s lelkük lassabban szabadul. Az ő lelkük rugalmasabb, tud sokáig két helyen lenni egyszerre, meg nekik Karmájuk sincs.

Mindannyian terapeuták vagyunk: a szüleim, testvéreim, és én is masszírozunk. Van egy kis földünk cseresznyefákkal, 60 nyúl és a kert végében egy sztúpa, állítólag Asóka király idejéből.

Nem volt kifejezetten jó ötlet a nyulakat szabadon ereszteni, az biztos. Folyton a sztúpa körül lófrálnak, s be-beugrálnak, telebogyózzák, ott párzanak, és egyáltalán nincsenek tekintettel Buddha hamvaira és a szentségre. De nekünk dolgunk van, tápra pedig nincs pénzünk, muszáj őket szabadon legelni hagyni.

A tularémia úgy jött, mint a villámcsapás. 40 nyúl odaveszett. Az állatorvos kesztyűben fogta meg az elhullott állatokat, a többieket lebunkózta, mert gyanította, hogy azok is fertőzöttek. –„A beteg, vagy feltételezhetően fertőzött állatok húsát elfogyasztani tilos! Az állatokat be kell fogni, le kell bunkózni, és máglyán el kell égetni! Nem tudunk mit tenni.”- mondta, és kezdte összerakni a máglyát. -„A sztúpát meg takarítsák ki azonnal, gyújtsanak füstölőt, mécsest és imádkozzanak!”

Ezek voltak az első állataink, akiket úgy hamvasztottunk el, mintha ők is buddhisták lennének. A járvány vallást és szentséget adományozott nekik. Körbeálltuk a máglyát és imádkoztunk. A nyulak lelke most visszatér a teremtőhöz, mi pedig visszatérünk a dolgunkhoz. Hajnalban kelünk, imádkozunk, jógázunk, eszünk, és kezdünk dolgozni, ahogy minden egyes nap. Napról napra, éjről éjre.

„Éjre éj és napra nap

Egy bűvös hálót rázogat

Mint titkos hang, súg átkokat

s néki, hogyha ott marad

Hol Camelotra lát.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti,

s fontolóra sem veszi,

Shalottnak asszonyát.”*

*Lord Alfred Tennyson: Shalott hölgye, részlet

 Budapest, 2020. április 28.

Első nap:…ahol Izrael fiai* laktak, mindenütt világos volt (Mózes II. 9.23)

A sötétségre szükség van. Nem csapás, állapot. Az az állapot, ami ahhoz szükséges, hogy valami megszülessen. Figyeld meg jól gondolataidat, és vigyázz, hogy csakis arra gondolj, amit szeretnél, és ne arra, amint nem! Megnyílik előtted a lehetőségek kapuja, és a gondolataid rekord sebességgel manifesztálódnak a formák világában. Az Univerzum lefényképezte gondolataidat, és most formába öntve megjeleníti őket.** Ehhez kell a sötét, az előhíváshoz. Ahhoz, hogy a gondolatból forma legyen: világosból sötét, amit majd megvilágítanak, át kell küzdened magadat a félelmen. Elégedett vagy azzal, amilyen gondolatokat az Univerzum lefényképezett benned? Ha nem, javíts rajta**, illeszd valós vágyaidhoz, rakd keresztbe lábad és várd a fotólabor mesterét, hogy végezze munkáját.

Második nap: „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő: fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.”*** 

Most te választhatsz szerepet, akár meg is írhatod a darabot, rajtad áll. Akik elmentek, most újra visszajöhetnek, akik hiányoztak most veled lesznek. Akik elhulltak, felkelnek. Akik szerettek, most szeretve lesznek. Akiket lekapcsoltak, most felkapcsolják a lámpát. Akik hallgattak, most beszélhetnek. Akik elbújtak, előjöhetnek, Akik féltek, most egészek lesznek. Akik felgyorsultak, most lelassulnak. A betegek meggyógyulhatnak. Akiknek együtt kell lenni, együtt lesznek, akiknek külön, szétválnak. Visszaáll a régi rend.

Harmadik nap: A mai nap: Budapest, 2020. Akshaya Tritiya (A végtelen fellendülés harmadik napja (Hindu)).

*Izrael fiai: Reúbén, Simeón, Lévi, Jehúda, Jisszákhár és Zebúlún; 2. Dán, József, Benjámin, Naftáli, Gád és Ásér

**Gondolatok Dr. Doreen Virtue Angyalokkal gyógyítás című könyvéből

***Idézet: William Shakespeare- Ahogy tetszik

„Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.”*

A gazda azért vette meg a földet, mert volt rajt savanyúvíz. De mire nyélbe ütötte az üzletet, megszökött a savanyúvíz, s most állatokat tart, szőlőt kapál naphosszat. Van kaszáló is, kukorica, lucerna, napraforgó, gabona asztagban, tikmony napi 20.

Itt semmi nem változott. A munkát meg kell fogni, engem napi kétszer fejni kell, etetni, itatni, ganalyozni, néha lehúzni a bundámat vizes kefével. Hogy itt a tavasz, kicsaptak a legelőre. Friss a levegő, meg a lucerna. Nincs is ennél jobb. Még egy hónap és újra borjadzok. Nem félek, menni fog. Ez lesz a harmadik borjam. Volt az első, a Pici, gyönyörű kis állat, idén fedező bika lett belőle. Majd tavaly a Borcsa, ő még itt van velem. Úgy érzem, most is fiúcska lesz. Meglátjuk. Az állatorvos azt mondta, szépen gyarapszik, megpaskolta a farom, és megnyugtatott, hogy itt lesz. Kicsit szégyellem folyton felkelteni, mindig éjjel szülök, de ő szokva van. Azt mondja, a tehenek még tudják, mikor kell elleni. Állítólag éjjel a legerősebbek a méhösszehúzódások. Én ezt nem tudom, akkor jön rám, olyankor nem zavar a fény. Jobb ezt a sötétben, jobb a borjúnak sötétből sötétbe érkezni, s majdan a hajnalhasadásnál hozzászokni a fényhez. Megzavarodik, ha hirtelen fényt kap.

A gazda fia ma bekötött szemmel szavalta az Arany János verset a kamerába. Itthon tanul. A tanár meg akart bizonyosodni, hogy kívülről mondja a verset. Papa meg bebújt az asztal alá, és onnan súgott. Meg vannak ezek veszve! Minden este megtapsolnak, amikor bemegyek a legelőről. Jól esik, de igazán nincs erre szükség, nem vagyok cirkuszi állat.

Várom a nyarat, olyankor a gazdáék elmennek akár egy hónapra is, és itt hagynak az öregekre. Ők jól bánnak velem, beszélnek hozzám, gyakran meglapogatnak, az asszony még énekel is, oroszul azt hiszem. Nem tudom, mi ez, de bárcsak sose lenne vége! Most minden olyan nyugodt. Nincs az a nagy jövés-menés. Olyan a természet, amilyennek lennie kell. Végre egységben vagyunk, és arra figyelhetek, ami a dolgom. Mindenki arra figyelhet. S aki tud figyelni, arra figyelnek. Megyek, lefekszem, holnap is van nap. Aludni mindenkinek kell! Alapszükséglet.

*Címében azonos Arany János versével, amelyből az idézet is származik.

 Budapest, 2020. április 20.