Két olyan könyvön vagyok túl, amit ha 7-8 évvel ezelőtt olvastam volna valószínű szubpszichotikus állapotba kerülök, és nincs kétségem afelől, hogy másokat nem ráznak meg ezek a művek. Mindenesetre a sokkok után úgy gondoltam némi klasszikus majd lenyugtat. Végül is az olvasás egyfajta szórakozás, sőt egyesek belső feszültségeiket, konfliktusaikat oldják általa, és távol álljon tőlem, hogy bárkit lebeszéljek a komoly könyvek olvasásáról, de jóból is megárt a sok. Az egyéb, nem meghatározott szorongás (anxiety NOS) után Az öreg halász és a tenger könnyed lányregénynek tűnik, bár végig azon aggódtam, hogy nem lesz ennek jó vége, a filmre, amit úgy 30 éve láttam ugyanis nem emlékeztem.

A történet közben azon gondolkodtam, hogy mennyien vagyunk, akiket Santiagohoz hasonlóan egy ekkora valami vezet-húz akár egy egész életen át. Amikor annyi eredménytelen, sikertelen ’halászat’ után végre valami, és nem is valami, hanem az a VALAMI harap rá a horgunkra, amit mindig is kerestünk. És először nem látjuk, hogy mi az, csak érezzük, hogy veszett nagy ereje van, és tulajdonképpen bármit csinálhatna velünk, mert sokkal nagyobb bárminél, mint amit valaha láttunk, vagy bárki látott. Aztán nagy sokára megmutatja magát, és nagyobb a ’csónakunknál’, nagyobb az életünknél, és gyönyörűbb, mint bármi. Most már nem akarjuk elengedni, lassan tönkremegyünk a követésében, görcsben a bal kezünk, vérzik a jobb, a hátunk merev, belevág a kötél, fogy az innivalónk, enni is régen ettünk, de követjük. Ez a szerelem.

Aztán mikor megfogjuk, jó erősen hozzákötjük a csónakunkhoz, és megpróbálunk hazavitorlázni. De az ő hazája nem ott van, ahol a mienk, az ő hazája a tenger. Az ekkora sérüléseket a ragadozók megérzik, az első ’cápa’ jön, s akkora darabot harap ki a halunkból- mintha belőlünk harapna ki egy darabot-, hogy ez csak még több cápát vonz, a szigonyunk is oda. Megkóstoljuk a hal húsát, ahol belemart a cápa, nyersen is finom, lédús, sokat megadnának érte a piacon. Egyre több és több cápa jön, s mire partot érünk, vázra rágják az álmainkat, az sem vígasztal, hogy a hajónk így egyre könnyebben suhan.

Inkább lenne nehéz, de lenne cél. S ha van cél, bármit ki lehet bírni. A veszteség, főleg, ha pontosan tudjuk, mit veszítettünk, kibírhatatlan. Ez az élet a szerelem után. Sosem kellett volna elindulni, sosem kellett volna megfogni, amikor akart, el kellet volna engedni. Nem a mi halunk volt. A Tengeré.

Budapest, 2019. december 16.

Ferenc akkor vált el, illetve még nem mondák ki a válást és párterápiába jártak. Minek? Tudta ő is, hogy felesleges, de szenvedett. Mindenképpen új barátnőt akart. Vagy, mert olyan volt, vagy, hogy feledje a régit. Kutyaharapást szőrivel. Nehéz volt neki. A felszínes nőket nem szerette. Nem volt jó egyedül abban a lakásban, tele a felesége emlékeivel. Fiatalon házasodtak, azt hitték örökre. Egy évig se tartott.

Aztán neten megismerkedett valakivel, és érezte, hogy ez rendben lesz. Azonnal gyereket is akartak. Mindketten tudták, hogy ez kell, csak úgy élet az élet, ha gyerek is van. De a gyerek nem akart jönni. Orvosokhoz jártak. Állandóan a kudarccal szembesültek. Majdnem ráment a kapcsolatuk az állandó feszültségre. De Ferenc türelmes volt. Összeházasodtak, és vártak. Annyi vetélés után végre egy baba megmaradt. És akkor azt hitték, most már minden rendben lesz.

A gyerekkel abban a kis lakásban nem fértek már el hárman. Elköltöztek vidékre, agglomeráció, közel van, de mégis tiszta a levegő. Rohadt unalmas. Az emberek egymás arcába bámulnak, vagy egyenesen bele az életébe. Mindenki tud mindent mindenkiről.

A gyerek már nyolc hónapja nem alszik rendesen. Minden éjjel fenn vannak vele. Ordít, és nem jönnek rá, mi a baja. Ferenc reggelente úgy megy be a céghez, mint egy zombi. Türelmetlen, ideges, ráadásul leépítések vannak, de a munka nem kevesebb. Egy perc nyugta sincs. Teljesen reménytelennek tűnik a helyzet. Már gondolkodni sem tud a kialvatlanságtól. Tudja, hogy szereti a feleségét, és tudja, hogy szereti a gyereket, de most erre erős mérget azért nem tudna bevenni. Vagy pont, hogy azt kéne, bevenni.

Minden a gyerek körül forog, a felesége már egy épkézláb mondatot nem tud elmondani, csak gügyög, mondókákat-énekeket mond, de 10 hónapja nem kérdezte meg például, hogy mi van vele, mit gondol az életről, mik az álmai. És persze minden férfinak az az álma, hogy föladja a függetlenségét, eladja a motort, hiszen amíg a gyerek kicsi, az úgy sem kell, hogy szigeteljen egy házat, hogy az ikerszomszédokkal veszekedjen, hogy ne vasárnap délben kezdjenek el fúrni, amikor a gyerek már végre alszik, hogy a tyúkólból garázst építsen, hogy panaszkodjon a kormányra, hogy az milyen család-barát, hogy a gyomrában állandóan ott legyen a gombóc, mert a leépítések már a családosokat is érintik, hogy elveszítse a kapcsolatait és a világa csak a gyerek, a felesége, és a szűk család legyen. Ezt akarta mindig is, hát most megvan.

A szereplők és események kitaláltak, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve. 

Budapest, 2019. november 27.

„Amikor a szellem egyesül az érzéssel, új élet születik – mindig újra, mindig új, és oly régi, mint a világ.”*

• Jó napot, ezt a szívet hoztam megjavíttatni.
• Elég régi darab, inkább cserélje le!
• De kérem, az nem lesz olyan egyszerű! Minden kapcsolatom, emlékem, érzésem benne van.
• Semmi gond, azokat kimásoljuk egy külső winchesterre, és majd a legújabb I-szív modellre rátöltjük. Végzett biztonsági mentéseket?
• Fogalmam nincs. Az mi?
• Gondoltam. Mikori gyártású?
• 1976.

• Jesszusom, és idáig elment vele? Látom, egyáltalán nem kímélte. Rengetegszer eltörte és aztán buherált rajta valamit, ráadásul nem szakemberekkel, valami szedett vedett bagázs ilyen-olyan diplomával meg akarja mondani, mit-hogy kell összerakni. Egyébként se túl korszerű, hogy egyáltalán vannak érzései! Ha akarja, az új szívből teljesen kihagyhatjuk ezt a funkciót, nem telepítjük fel az érzelem szoftvert. Bár a 10.0 már sokkal felhasználóbarátabb, állandóan frissít a világhálóról, és ha veszélyt érez, egyszerűen leáll az érzelmi funkció, csak a vért pumpálja tovább, nagyon kényelmes.
• Jó, de ha nincsenek érzéseim, akkor félelmeim se lesznek. Úgy tudom, a félelemnek evolúciós jelentősége van. Hogy fogok akkor elmenekülni, vagy fejlődni? Hogyan fogom tudni, mi a jó nekem, hogy kivel érzem magam jól, s kivel nem?
• Nyugodjon meg, ez a jövőben egyáltalán nem lesz fontos. Egy egyszerű algoritmus választ maga helyett partnert, barátokat. A gyerekeit meg mért kellene szeretnie, ha egyáltalán lesznek még? A mély érzelmeket nem támogatja az új szoftver. Cseréljen!
• De én meg akarom tartani! Minden, ami valódi és értékes, benne van.
• Drága hölgyem, akkor marad a fekete szerviz. De nem kezeskedek azért, hogy ilyen régimódi szívvel az új világban könnyen elboldogul. Az érzelmeken alapuló kapcsolatoknak nagyon hosszú az átfutási ideje, és a fáradságos munka eredménye is legtöbbször csak egy fél mosoly, kacsintás, esetleg érintés, és sok-sok fájdalom. Nem lenne egyszerűbb megszabadulni ezektől?
• Azt hiszem, nem.
• Akkor, minden jót!
• Minden jót!

*Uwe Albrecht - Gyógypatika a léleknek, a szívnek és a testnek (185 Család)

Budapest, 2019. november 25.

Helyszín: a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén egy nádszálban.

Szereplők: király,  idősebbik királyfi,  fiatalabbik királyfi, idősebbik felesége, dajka, öregasszony 1, boszorkány, Világszép Nádszál Kisasszony, két szobalánya, öregasszony 2, Mici a macska, táltos paripa, két farkas, Napnak a szolgája, béka, százfejű sárkány, Hajnal.

Forgatókönyv: fiatalabbik királyfi lázadása, útkeresés, a belső hang harca a kíváncsisággal, kettős gyilkosság, melynek jutalma az örök szerelem.

Jegyzetek a nádból:

• Attól hogy csak mentálisan vagyok beragadva egy helyzetbe, a testem olyan, mintha ugyanúgy élne, mint a körülöttem levőké. Pedig inkább olyan, mintha száz kiló mocsár csüngene rajtam, és mozdulni sem merek, nemhogy szóljak, pláne segítséget kérjek. Ha valaki utánam nyúl odakintről, még utánam esik. Félnek is tőlem kellőképpen az emberek. Nyilván inkább valami lápi lényt kell megkérni, hogy toljon ki, vagy arra várni, hogy kiszáradjon a láp.
• A lápi lények kedvesek ugyan, de nem kifejezetten segítőkészek, azzal vannak elfoglalva, hogy őket senki sem szereti, és hogy csúnyák. Mindkettő nézőpont, illetve vérmérséklet kérdése. A szépség és szeretetideálok időről-időre változnak. A Gyűrűk urában, vagy Szörnyecskékben kifejezetten szerethetőek a csúnyácska lények.
• Ahhoz, hogy átdolgozzam magam az érzelmeimen, elengedhetetlen elszigetelődnöm az eseményektől-emberektől. S hogy jobban, mint egy nádszálba zárva a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén?
• A nád klonális élőlény, amit egy nádszál tud, tudja az összes. A nád a víz és föld határán él, szűrő funkciója van, a vízből szűri ki a szennyeződést, pont ahogy az ember szűri ki az érzelmeiből a mérgező emlékeket. Ez a munka nem túl gyors, s ha az elszigetelődés nem teljes, újra és újra traumatizálódok.
• A nád külső tartása megtévesztő, mindenképp belső tartást kell kovácsolni az emlékekből, mert ha egyszer levágják rólam a nádat, talpon kell maradjak.
• A halott és élő nád közt ránézésre semmi különbség nincs. Ha már nem él, itt az ideje, hogy előbújjak. Takaros figurájú debreceni pipává* alakuljak. Kalaptartó állványon molyoljak. Hattyúnyak.

*Csokonai Vitéz Mihály - Dorottya, vagyis a’ dámák’ diadalma a’ farsangon.

Budapest, 2019. november 11-12.

A férfi, ha fáj neki, vagy ha orosz, hallgat.*

Amikor egy könyvet olvasunk, olyan, mintha álmodnánk. S amikor írunk, mások álmát írjuk. A vakító igazságok mögött megbújó küzdelem mindannyiunké. Ugyanazokból a sorokból ezer féle valóság keletkezik gondolatban, mindenkinek máshol van a hangsúly, máshol kacag fel, s máshol fáj. Máshogy érzi ugyanazt, máshogy fojtogatja a sírás, s csavarja ki kezéből a könyvet az álom. S a két álom közt van egy realizmus, egyeseknek ráadásul orosz.

A realitás csak annak kell, akinek teste van, és csak addig létezik. Az álom örök. A valódi lét álmok sorozata. Álom az álom, álom a szerelem, álom a művészet, álom a filozófia, álom minden elvolt gondolkodás, álom a képzelet, s a kreativitás. S ha azt érzed, valakivel jó együtt lenni, biztos lehetsz benne, őt is álmodod. Amióta álmodunk, azóta vagyunk egymásnak és egymásért.

Gyakran ugyanazt a történetet, akár ugyanazokkal a szereplőkkel többször megálmodjuk. Addig álmodjuk egymást valóságként, amíg a rend helyre nem áll, ameddig béke nem lesz a szívünkben, ameddig hajt a hatalomvágy, a fájdalom, a bosszú, a kétely, a tatár. Ezt hívhatjuk reinkarnációnak is.

Tény, hogy bizonyos helyzetek-kapcsolatok visszatérnek időről-időre az életünkbe, s amikor már a kisujjunkat sem akarjuk mozdítani, hogy megoldjuk, akkor már meg is oldottuk. De ez azért van, hogy több életen keresztül is eltart.

S ha most békésen hátradőlünk a kanapén kezünkben egy jó könyvvel, lábunknál kisállattal, kandallóban ropog a tűz, Fitzwilliam Darcy Handelt csembalózik a háttérben (Pemberley, Derbyshire), akkor Jane Austen- Büszkeség és balítélet című könyvének happyendes folyatásában vagyunk, és előző életeinkben ezért igencsak megdolgoztunk. Hát élvezzük, amit magunknak álmodtunk addig, ameddig lehet, bármikor felkelthetnek!

*Idézet Grecsó Krisztián – Harminc év napsütés című novellás kötetéből

Budapest, 2019. november 4.

Valójában nem azért választottad ezt a szakmát, mert segíteni akarsz az embereknek, hanem mert félsz. Rettegsz attól, hogy szembenézz annak a 6 éves kisfiúnak az érzelmeivel. Már akkor eldöntötted, hogy ezt nem csinálod, nem tudod kezelni, nem tudod feldolgozni. Azért választottad ezt a szakmát, mert távolságot akarsz tartani a saját érzéseidtől. S a távolság objektivitást biztosít. Felsőbbrendű vagy, félsz magadtól, s minden embertől. Ezért tanulmányozod az érzéseket abból a távolságból, amit teremtettél. De a magabiztos, karitatív attitűd mögött, a pszichologizálás mögött tulajdonképpen nincs semmi. Rendkívül tájékozottnak mutatod magad, megpróbálsz minél többet megtudni a Világról, de nem azért, mert érdekel, hanem, hogy megvédd magad, hogy minél több oldalról alá tudd támasztani és meg tudd tartani ezt a távolságot. S, ha véletlenül valaki egy centivel beljebb kerül, összezavarodsz.

Feleséged? Egy másik városban él, távolság.

Gyereked? Feleségeddel él, távolság.

Praxisod? Online rendelsz, távolság.

Apád? Nem is beszéltek, távolság.

Anyád? Nem mertek beszélni, arról, ami történt, távolság.

Barátok? Csak a Facebook-on, távolság.

Szerelem? Cyberszex, távolság.

Alvás? Csak altatóval, távolság.

Evés? Csak pépeset, távolság.

Önpurgálás? Igen gyakran, távolság.

Katonaság? Lúdtalp miatt, távolság.

Hobbi? Csillagászat, távolság.

a távolságot, mint üveggolyót, megkapod,

ébredj fel végre, kis Balázs!*

Budapest, 2019. október 16.

Képen: Eilean Donan kastély, Skócia. *József Attila - Altató című versének módosított idézete

Wittelsbach Erzsébet átsétált az őszi kerten, egyenesen benyitott a gödöllői kastély kapuján, s az ott őrnek vélt portást a következőképp köszöntötte: -„Uram kérem, vezessen a tükörterembe, Andrássy gróf érkezik perceken belül audienciára!”

-„De hölgyem, már zárva vagyunk, jöjjön talán vissza holnap!”- felelte a megszeppent portás, és azon nyomban a látogató útját állta, aki mit sem törődve a fizikai test határaival kecsesen átsétált rajta, fel a lépcsőkön az emeletre.

A császárné nem volt elragadtatva az ilyen fogadtatástól, de megszokta, hogy egy ideje semmibe veszik, mintha nem is létezne. És mivel élő mivoltában is pont ez volt a helyzet, igen nehezen tudta szétválasztani mostani létét a korábbitól. Nem is filozofálgatott sokat a testben és a testen kívüli lét különbségein. Ő még mindig ugyanaz volt, Sissi, és joga van az otthonában Gyulát fogadni, ha úgy tartja kedve. És persze, hál' Istennek, politikai takaróba is lehet burkolni ezt a mindenki számára egyértelmű randevút.

„- Ezek a magyarok olyan temperamentumosak – gondolta a bajor herceg lánya - még így haláluk után is, csak úgy parázslik a szemük, csattan a sarkantyújuk, tüzet okádnak beszéd közben, és ó milyen hevesen csókolnak! Ferenc József élő állapotban is egy puding volt, semmi konzisztencia, mindig pont olyan alakja volt, amilyen tálba öntötték, a csókja is olyan volt, mintha zabkásával akarta volna Erzsébetet kényszer etetni.

A császárné bement egykori szobájába, ahol a takarítónőt szobalánynak nézte: - „Kérem, fésüljön meg és vegye elő az ostorom, ahogy a gróf megérkezik, kilovagolunk!”

Timike köpni-nyelni nem tudott. „- Nekem kérem menni kell még a gyerekért, hajberakásról nem volt szó! Különben is, csak beugró vagyok, a sógornőm megbetegedett. Azért én egyáltalán nem vagyok megfizetve, hogy szellemek haját fésülgessem, pont elég ez a cefet sok tükör! Híj, a mindenit, de ki látott már ilyet? Halloween még messze van! Tessék talán akkor visszajönni!” S ezzel kifordult a szobából, keresztet vetett és megfogadta, hogy legközelebb a második kisüstinél megáll.

Mikor Erzsébet végre magára maradt, rájött, hogy nem változott semmi. Ő magányos és boldogtalan, a magyarok magyarkodnak, Ferenc József unalmasabb, mint valaha, s Andrássy gróf, akit igazán szeretett, csak egy átsuhanó szellem, mint mindig is volt. Elképzelhető, hogy ezen a nyavalygáson kívül lehetne valami értelmesebbet is csinálni. Elmehetne például szociális munkásnak Rákoskeresztúrra, az sem lehet értelmetlenebb.

Budapest, 2019. október 7.

Külön ajánlással és köszönettel minden szociális ágazatban dolgozó segítőnek, és foglalkoztatónak

Mondják, a szeretetnek sokféle arca van, s bármelyik arcát is mutatja, a célját mindig eléri.

Lehet szeretni valakit, mert egyszerű, de lehet, mert bonyolult. Lehet azért, mert egyenes, vagy mert hazug. Lehet, mert kerek, vagy mert szögletes. Lehet, mert magas és kevély, avagy mert alacsony és dacos. Lehet, mert szép és finom, vagy pont azért, mert csúnya és furcsa. Lehet azért, mert szépen énekel, vagy mert egyáltalán ki sem nyitja a száját. Lehet azért, mert beleket rajzol, vagy mert lovakat. Lehet azért, mert úgy fal, mint a veszett malac, vagy mert kecsesen falatozik, akár egy hercegnő. Lehet azért, mert nyugodt, vagy éppen hogy vibrál. Lehet azért, mert dús, hosszú haja van, vagy mert kopasz (nőknél ez kevésbé vonzó). Lehet, mert tekervényesen gondolkozik, vagy mert egyetlen gondolata sincs. Lehet kívül szeretni, és lehet belül. Lehet úgy szeretni, hogy távol tartjuk magunktól, s lehet úgy, hogy közel engedjük. Lehet úgy, hogy megmondjuk, s lehet, hogy elhallgatjuk. Lehet úgy, hogy csimpaszkodunk, s hogy eltaszítjuk. Lehet úgy, hogy egyszerre szeretjük bele minden kívánságunkat, s lehet, hogy meghagyjuk olyannak, amilyen. Lehet, hogy megmondjuk neki, mit csináljon, lehet, hogy hagyjuk, hogy kitalálja (főleg nőkre jellemző). Lehet, hogy szeretjük, de nem mutatjuk, s lehet, hogy nem szeretjük, de úgy kell tennünk, mintha (feljebbvalók). Van kötelező szeretet, mint a szülők szeretete. Pedig hát kérem, hol van az megírva, hogy annyi emberből pont a szüleit kell szeretnie az embernek? Van tekervényes szeretet. Van olyan szeretet, amelyik csak büntet, s megaláz, mert úgy lesz ember a gyerekből. S van csalogató szeretet. Van manipulatív. De van elfogadó. Van analitikus, jungi, vagy rodgers-i. Van fókuszált, s van szétszórt. Van vallásos, filozófiai, vagy földi. Van kettős kötés, amikor mások előtt úgy teszek, mintha szeretnélek, de ha ketten maradunk gyalázlak. És van hármas csavar, amikor azt mondom, hogy szertelek, de közben mindenkinek azt, hogy nem, pedig igen.

Bármelyik formáját is válasszuk a szeretetnek, ugyanoda vezet. Önmagunkhoz. Saját magunkat pont úgy szeretjük, amilyen az életünk. S minden egyes szeretet megnyilvánulás egy-egy cserépdarab abból az összetört tükörből, amit úgy hívnak, hogy valóság.

Halandóság. Kanos jószág. Kalandos vágy. Tojás, de lágy. Úri szabóság. Bécsi fánk. Fagyott láng. Tarisznya rák. Mák.

Budapest, 2019. szeptember 24.

Képen: Maori twist medal- StoneFlowerDesign

Mondják, hogy amikor bezárul egy ajtó, Isten kinyit máshol egy ablakot. S ha igazán szerencsések vagyunk abban az ablakban éppen Graham Chapman áll teljesen meztelenül, mert amikor bezártuk az ajtót, épp eljöttünk otthonról és most pont a moziban ülünk, s a Brian életét nézzük. De mit is beszélek?

Több mint 20 éve járok kisebb-nagyobb megszakításokkal terápiába, hogy ennek mi az oka, abba most ne menjünk bele. Egyrészt személyiségi jogokat sértenék vele ha elmondanám, másrészt egyáltalán nem az ok az érdekes, hanem maga a folyamat, amiről tulajdonképpen szeretnék írni.

Az történik ugyanis ilyenkor, hogy ha a terapeuta jól csinálja a dolgát, akkor meg tud bennem nyitni egy-egy ajtót. Érdemes nekik arra is figyelni, hogy ne egyszerre az összeset, mert akkor kiborul minden, és ember legyen a talpán, aki azt mind visszatuszkolja a helyére. Szóval megnyitnak egy ajtót, én azt gondolom, hogy a tudatalattimon, ahova ők így beláthatnak, sőt ki is fog valami jönni azon az ajtón. Csak hogy, ahhoz, hogy a terapeuta meg tudja érteni azt, ami belőlem kijött, magába kell engednie, át kell magán mosnia, s ehhez önmagán is ki kell nyisson ennek a valaminek egy ajtót, vagy ablakot. És itt jön a csavar, amire a terapeuta nem számít. Mégpedig az, hogy én azon az ajtón, amit önmagán nyitott bizony belátok, pont úgy, mint ő belém. Az a tapasztalat, hogy én általában pont annyira mélyen ismerem meg a terapeutát, mint ő engem, akkor is, ha magáról alig mond el valamit. Vannak olyan terapeuták, akikben egyáltalán nem bízok, azok rángathatják az ajtókat teljes erőből, olyanná válok előttük, mint egy lebonthatatlan sziklafal. S vannak olyanok is, akik teljesen nyitottak rám, róluk mindent fogok tudni, sőt igazából az ő terápiájuk is folyik ilyenkor.

Természetesen ez az ajtónyitósdi nem csak terápiás kapcsolatban működik, hanem bármilyen kapcsolatban. Azt hiszem a bevezetőben írt törvényszerűség inkább az, hogy ha valahol kinyílik egy ajtó, akkor ezzel egy időben valahol máshol is ki kell nyílnia, s ha valahol bezárul, akkor vele párhuzamosan máshol is be kell zárulnia. Vigyázzunk hát, hova nyitunk be!

Budapest, 2019. szeptember 14.

Millicent nem volt okos. Valahol halotta is, hogy a túl sok gondolkodás nem tesz jót a bőrnek, hamarabb öregedik tőle az ember. S ő fiatal akart maradni, és szép, majd gondolkodnak helyette a csúnya lányok. Ez a butaság mégis olyan bájossá tette. Az amerikai nőkre jellemző edzett testtel, fehér fogakkal és magas alkattal áldotta meg a természet, igazán nem lehet arra panasz, hogy a teremtés hevében a logikát, kíváncsiságot, gyors észjárást kihagyták a tulajdonságok közül.

Millicentnek humora és igazán személyisége sem volt. Egyszerűen szép volt. Nem szeretett olvasni, kártyázni, tanulni és sütni-főzni, viszont nagyon szerette a napot, az úszást és a party-kat. Ezeken a helyeken jól is mutatott. Ruganyos, erős teste kifejezetten mutatós volt fürdőruhában, egészséges barna bőre a napon és bármilyen koktél ruha, fejdísz az party-kon.

Millicentenek sok férfi csapta a szelet. Tavaly Paullal, a nagyreményű ifjú atomfizikussal járt. Legyezgette a hiúságát, hogy ilyen agyas férfit is érdekelhet. Általában nem szerette, ha egy férfi szellemesen udvarolt. Soha nem azt vonta le ilyenkor következtetésként, hogy ő túl buta az elmélyült beszélgetésekhez, hanem, hogy a férfi nyilván valamit kompenzál, bizonyára satnya szerető, ha ennyire leköti az idea.

Paul nem is ilyen volt, nem beszélt sokat, befelé forduló volt, magas, beteges kinézetű, kiugró szemű, amit a pajzsmirigy túlműködésnek köszönhetett. Igazán szerette a buta nőket, elfeledtették vele, hogy teljesen értelmetlen, amit csinál. Úgy gondolta ugyanis, hogy a természettudományos igazságoknak valódi gyakorlati haszna nem sok van, általában elméletek maradnak, mígnem egy okosabb tudós felül nem írja őket. S ha axióma is marad valami, az egész csak mentális maszturbáció, nincs benne igazi szépség, nincsenek benne érzelmek, nincsenek benne történetek, nincsenek benne nincsek, minden csak állandóan van. És ez olyan kiábrándító, hogy ezt csak egy buta nő oldalán lehet feledni, akiben nyílván az a vonzó, hogy végre nincs véleménye, nincs gondolata, nincs személyisége, jó üres, s Paul ezt kereste, ez az ürességet, ezt a semmit.

Millicent és Paul igazán összeilletek, mint a tollboa és a korc, persze nem a külső szemlélő számára. A semmi és a semmit kereső, az űr, ami befogadja a mindent. Ez a nő maga volt a megtestesült nirvána, és ezzel a butaságával mégis talán ő volt a Világ legokosabb nője, hiszen minden igaz kereső végső célja ez. Ez a nagy-nagy üresség.

Feszesség. Szemtelen restség. Szentség. Tehetség. Keresztség. Keszeg stég. Telek vég. Kelemen ég. Szeptemberben lesz itt a vég. ELÉG!

Budapest, 2019. szeptember 12.

Millicent karakterét Millicent Ingram, Szerb Antal – Utas és holdvilág című regényének szereplője ihlette, képen: Rachel McAdams