Aylin még soha nem volt ilyen ideges. Elérkezett a nagy nap, amire kislány kora óta várt. Egyszerre volt ijesztő és izgalommal teli az, amire készült. Ahogy a tükröt az arca elé vette, és belenézett, elmondhatatlanul zavarta valami. A szemöldöke. A jobbot túlszedte. Mit fog mindenki gondolni? Ez azért nem olyan dolog, ami mindennap megtörténik az emberrel! Ide jól kell kinézni! Lehet, hogy hiú, de hogy fog mutatni a képeken? Fel is kéne öltözni. Nem hagyhatja az öltöztetőre! Az majd valami ódivatú hacukát húz rá. Ő maga akarta ezt intézni. Ha már eldöntötte, csinálja normálisan!

Persze mindenki mondta neki, hogy mért pont vele? Olyan öreg, hogy, az a hír járja, szülei még valószínű a nagy mitológiai káosz idején születtek. De Aylin nem tágított. Elég idős volt, hogy el tudja dönteni, mi a jó neki! Nincs ahhoz fogható nyugalom, mint amikor az ember megtudja, hogy az élete teljesen meg fog változni. Ez a test most utoljára ilyen szép. Ki tudja, mi lesz azután?

A családja, és barátai aggódtak érte. Egyáltalán nem tudtak úgy lelkesedni, mint ő. Zavarta őket, hogy többé nem látják. De hát eddig sem kifejezetten élt közöttük. Mindig egy méterrel a Föld fölött járt, ahogy mondtak. S ha beszélt is velük, olyan volt, mintha valahol máshol lenne, mintha másokkal beszélne. S most végre viszontlátja azokat, akikkel eddig is volt. Már nagyon kíváncsi volt rájuk.

Végre elégedetten tette le a tükröt. Sikerült egyenletesre szednie őket. Fáradt volt. Érezte, eljött a pillanat. A ruhája makulátlan, a haja kontyban, arcán enyhe smink. Kimerülten ivott egy kortyot a Léthé folyó vizéből, lefeküdt az ágyra, s elindult a Sztüx felé, hogy végre találkozzon vele. Hádésszal.

Budapest, 2018. augusztus 2.

A gyerek mindenáron egy papagájt akart. Szülei mondták, hogy azzal foglalkozni kell, csak a koszt csinálja és főleg hangos. Azt a típust, amihez Kálmánka ragaszkodott, gyakran ki is kell engedni. Még az hiányzik, hogy kirepüljön az ablakon az a 160 ezer forintos madár! És az a hír járta, beszélni is megtanul.

A gyerek könyörgött, kért, hisztizett, duzzogott, még éhségsztrájkot is tartott, csak hogy szüleit megpuhítsa. Egy egész hétig nem evett semmit, csak virslit. A szülei persze ezt nem vették észre, nekik már 2 éve úgy tűnt, a gyerek semmit nem eszik, csak azt a nyüves virslit. Ilona, az anyja, próbált néha egy-egy szelet paradicsomot csempészni a tányérjára, de ő finnyás fintorral az arcán pöckölte dühödten félre, hogy már megint át akarják verni. A zöldségszeletek úgy szálltak a konyhában naponta többször, mintha valami target ugrás résztvevői lennének, végső célpontjuk mindig a szemét, és hát persze előtte Zoli.

Aztán egy nap mégis az egész család elment a díszállat-kereskedésbe, hogy megszemlélje az ott kapható madarakat. Az eladó szinte semmit nem tudott róluk. Nem volt egy ornitológus alkat. Szemébe lógó hosszú, koromfeketére festett haja, orrpiercingje és köldököt szabadon hagyó, feszes toppja mögül az értelem legkisebb szikráját sem lehetett előcsiholni. A félig lemerült mobilját nyomkodta unottan, és néha az asztalhoz vagdosta, hogy ezzel némi életet leheljen belé. Úgy tűnt, az elektronika sem volt az erős oldala. És ekkor Zoliban valami megváltozott. Nem engedheti, hogy ezek az állatok egy ilyen gót káosz-tündérre legyenek bízva! Megfogta Kálmánka kezét és megkérdezte, melyik tetszik neki a legjobban. Kálmánka egy 1 éves nőstény állatot választott, Zuzmót. Boldogan menetelt vele hazafele. Végre, lesz kivel beszélgetnie!

Aztán teltek-múltak a napok, majd a hetek. Kálmánkát egyáltalán nem érdekelte Zuzmó. Elkezdődött az iskola, és az a sok új élmény teljesen lekötötte. Lettek barátai, nem úgy, mint az óvodában, és hát a videojátékok egy szempillantás alatt begyűrűztek az életébe. Ha nem a barátaival volt, kockult, ahogy mindenki az ő korában. 

Bezzeg Zoli! Naphosszat beszélt Zuzmóhoz. Csicsergett neki, gyakran a karjára vette, mint egy sólymot és úgy figyelte. Saját bögréjéből együtt itták a teát, cirógatta, becézgette. Nyalókával kínálta, mert tudta, szeret vele játszani. Az meg kurkászta, ahogy a majommamák szokták kicsinyeiket. Olyanok voltak, mint egy igazi pár. Zoli egyre jobban kezdte elhanyagolni a barátait, a munkáját is csak összecsapta. Mindig előbb jött el a cégtől, és amint kilépett az ajtón, már ment is a Fresshnapfba valami finomságot venni új barátnőjének. A közös családi ebédekkor is csak belapátolta az ennivalót. Egy perc múlva azt sem tudta volna megmondani, mit ettek. Röfögött valami köszönömfélét a feleségének, de már állt is fel és huss, repült a madárhoz. Merő álcából még visszaszólt a gyerekre, hogy egyen zöldséget, de azt is csak úgy félerővel, a bajsza alatt.

Zuzmó nagyon hálás volt, hogy ennyit foglalkoznak vele. Igen érzékenyfajta volt, s rossz kezekben, vagy kevesebb törődéssel könnyen megsínylette volna. Zoli még olvasta is valahol, hogy akár öncsonkításra is adhatják a fejüket az ilyen állatok. Ezt kifejezetten nem akarta. Egy teljesen más dimenzióba került, ahogy Zuzmóval kezdett foglalkozni. Azt, hogy körülötte kezdett minden szétcsúszni, egyáltalán nem vette észre. Neki úgy tűnt, már előtte sem volt semmi egyben, a madár sokat nem rontott a kialakult helyzeten. És hát volt végre valaki, akivel tudott beszélni. Nem is szólva arról, hogy ezért sokkal kisebb árat fizetett, mint azokért, akikkel nem tudott.

Budapest, 2018. július 25./2019. április 28.

Embert próbáló nehézséget rótt Sorellre az utolsó filmkockák megszerkesztése. Nyilván eredetileg nem ennek kellett volna történnie, de ő maga akarta megírni a végét, és hallotta is, tapasztalta is, hogy az ilyen igen nehéz. Már az is minden pénzét felemésztette, hogy újra megtalálja Mr. Threlfallt.

Mostanra nagyon gyenge volt, mindene égett, ha levegőt vett, ha evett. Minden kijött belőle, hiába is marasztalta volna. És az az állandó megmagyarázhatatlan félelem. Éjfél után volt a legrosszabb. Ilyenkor ivott egy kis tejet, az enyhítette némileg a kínokat, de már így is túl hosszúra nyúlt a vergődés. Igazán nem tudott már tisztán gondolkodni, elvakította a bosszú, és a szisztematikus önmérgezés. Azért választotta az arzént, mert azt aztán ki lehet mutatni, és pont annyi időt enged neki, hogy Mr. Threlfall sorsát a kezébe vehesse.

Gondosan összegyűjtötte a levelezésüket még abból az időből, amikor hozzá járt. Valami isteni szerencse folytán nem volt rajtuk keltezés, akár most is írhatták volna. Írt még hozzájuk egyet-kettőt, amiből majd gyilkosságra lehet következtetni. Volt egy jó barátnője régről, az majd fog tanúskodni. Vele is így elbántak. Ide költözött Salembe, hogy szemmel tartsa. Nem volt egyszerű, állandóan meggondolta magát, hogy biztosan neki kell-e ezt elintézni. De mivel soha senki nem segített neki, úgy gondolta, igen.

Még otthonról hozott arzént, és a levelekkel megrakodva utolsó erejéből felmászott a tűzlétrán. Magas sarkúban, ilyen gyengén, azzal a rettenetes belső maró érzéssel ez mérhetetlen lassan ment. Szerencsére éjjel, ebben a kis eldugott negyedben kihaltak voltak az utcák. Rettenetesen szomjas volt, és zihált a kimerültségtől. És ahogy így mászott, egyszer csak elkezdett pörögni a film. Az élete filmje. Bemászott az ablakon. Már nem tudta eldönteni, hogy a filmben van benne, vagy sem. Egyik pillanatban a gyerekkorát látta, ahogy faleveleket gyűjt ősszel. Boldog volt. A másikban Mr. Threlfall látogatásait. A kanaszta játszmák pörögtek le előtte. Ott is boldog volt. És olyan volt, mintha az egész élete egy kártyajáték lett volna. Sőt, meg volt győződve, hogy mindenki élete az. Az őrület már teljesen benyelte. Utolsó tiszta pillanatában elrejtette az arzénos üvegcsét a férfi fürdőszobájában, a leveleket meg a ruhái közé, és lefeküdt az ágyra. És akkor a film túlpörgött. Látta, ahogy Mr. Threlfallt elítélik, és felakasztják. Rettenetes fájdalom hasított a beleibe. Hajnalodott, és érezte a reggeli ködön keresztül, hogy ő ezt mégsem akarja, de túl késő volt. Az a mindent elvakító világosság végleg magába nyelte, és itt is boldog volt.

Budapest, 2018. július 22.

No persze, ha megvannak a megfelelő eszközeink, tudunk Buborékot fújni. Csak aztán ne panaszkodjunk, hogy mért pont olyan! A gondosan beállított szappan-víz arány mellett bizonyára elengedhetetlen a kellően tiszta, és gazdag érzelemvilág. Esztétikai érzék is jól jön, hogy arányosan tudjuk elhelyezni Őket a térben, mert azt nagyon szeretik. Némi levegő sem árt, de ha eldurran, akkor már épp pont sok. Kell hozzá enyhe légáramlat, hogy tudjon lebegni, de a viharos szél kifejezetten ellenjavallt. És nem utolsó sorban, és ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, rengeteg türelem.

Hozzá kell szoknunk ahhoz is, hogy mindenféle számunkra érthetetlen indok nélkül, egyszer csak kipukkad, vagy elszáll messzire. Nem tudjuk, mért, mert az a tér, amit körbezár, számunkra tiltott zóna. Ha vesszük a bátorságot, és megpróbáljuk kifürkészni belső világát, már nincs is. És csak, amikor Ő úgy gondolja, hogy újrafújhatjuk, jelenik meg ismét. Csillogó, szivárványos teste egyszerre öleli magába a mindent, és semmit. Ha belenézel, tükörképed kicsit torz, kicsit más, mint, amit eddig feltételeztél magadról. De azért mégis tetszel magadnak. Minden egyes Buborék egy-egy pici börtön, melyet csupán a felszíni feszültség kelt. A lélek titkainak őrzői, mindaddig, míg egybe nem olvadnak a mindeneket körülölelő szabadsággal, ahol már nincsenek többé titkok.

B.I.-nek

Budapest, 2018. július 11./17.

Sorellnek kavargott a gyomra, rettenetesen szédült, és alig látta hogyan jutott végül haza. Talán valami rosszat evett. Vagy mégis inkább az, hogy sohasem evett, az iskolában meg kötelező volt megennie a tízórait. Ettől lett hirtelen olyan rosszul, hogy a nap közepén hazaküldték. A nyár eleji fülledt meleg sem tette könnyebbé a helyzetet. Így hát sietett, minél előbb lefekhessen a hűvös szobában. Ahogy megforgatta a zárban a kulcsot, furcsa zajokat hallott. Persze tudta, hogy az apja otthon dolgozik, de annak azért nem szokott ilyen hangja lenni. A festő nem csap különösebb zajt. Pipázgat, a gramofont hallgatja, rendszerint iszogat, és dúdolgat, vagy hümmög valamit, de ezek mind kedves zajok voltak a lánynak. Nem értette, amit hallott. Káprázott a szeme a fejfájástól, és hogy enyhítse szomját a konyhába sietett. Egyszeriben a földbegyökerezett a lába. Nem értette, amit lát. Nem akarta érteni. Még sosem látott ilyet. Persze már hallott róla, sugdolózni a lányvécé sötétjében. Egyesek még lódították is, hogy ők már csinálják, de azért inkább csak népszerűnek akartak tűnni, igazi nagylánynak. Sorell átlátott rajtuk. És most ez. Az apja valami kis modellel. Ahogy odanézett, az apja pont elkapta a tekintetét. S volt ebben valami, ami egyértelművé tette, hogy ez a kettejük titka kell, hogy maradjon. Hogy aminek most a tanúja lett, az valami, amiről már megint nem beszélhet. Senkivel. Hirtelen elfordult és amilyen gyorsan csak lehet, kiszaladt a konyhából. A lakásból. A városból. S az eddigi életéből oda, ahol csak még több súlyos titok vár majd rá.

Budapest, 2018. július 14.

Volt egyszer, nem is olyan régen, egy kristálytükör. Barokk rámája volt, melyet finom, alig látható rózsarajzolatok ékesítették. A családja mindig nógatta, hogy túl tiszta, túl kecses, hogy állandóan visszatükröz mindent, s hogy ebből még baj lesz. –„Mért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred, a komód?” – kérdezték. „Sokkal jobb lenne! Csak ülnél csendben a sarokban: kényelmesen, farosan. Tárolhatnánk is benned valamit, vagy akár rád ülhetnénk. Vagy lehetnél olyan, mint a bátyád, a szék! Négy lábbal állhatnál a talajon, és még hasznodat is vehetnénk. Vagy akár olyan, mint nagybátyád, az ágy: puha és meleg. Még véletlenül sem mondanád meg nekünk az igazat. Arra aztán senki sem kíváncsi! Éjjel pedig még félelmetesebb vagy, mint nappal! Szellemek járnak át rajtad, és azok is csak annyira valódiak, mint te magad! Túlságosan fenn hordod az orrod! Semmiről nem lehet veled beszélni! Mindig csak az igazság, a tükör, a csillogás, és a sejtelmesség. Túl merev vagy, s túl hiú.”

A tükör hallgatta, hallgatta, de nem tudta, hogyan kellene komóddá, székké, vagy ággyá válnia. Próbálta növeszteni a testét hátrafele, nyújtogatta tagjait lefele, hátha lábbá nő, puhította magát, hogy hasonlítson az ágyra, de nem ment. Ő csak tükör tudott lenni. Mindig is az volt, és nem igazán értette, mért baj ez. Ahogy így erőlködött, hogy minél hasonlatosabbá váljon családja többi tagjához, egyszer csak meghasadt. Elejétől a végéig. S ahogy a hasadás a végére ért, Peti, a teknős, a tükör lakója, az ezüstfolyó torkolatában ragadt. Odaát már túl valódi volt, ideát még túl idegen. Két világ közt lakó lények látták csak igazán, amikor is itt a folyóparton találkozott a Mágussal. Tekerte a Mágust jobbra, tekerte balra, belecsippantott finom kis húsába, böködte, s ráncigálta szakállát, de az csak nem szólt semmit. Majd látva, hogy Peti mennyire szenved, a Mágus megfőzte neki a titkos Valóság elixírt. Az állat gyanakvóan szaglászta egy ideig, de aztán mit volt mit tenni, ivott egy kortyot a zamatos italból, s másnap reggelre tojásokat rakott a folyótorkolat sziklás üregébe.

Peti meghökkent. Ezekután bajosan nevezheti magát így. Tudta, hogy most várnia kell, s lehet, hogy nagyon sokat. Hát csak várt. A tojásokat szemügyrevették a vízipásztorok és gyakori acsák, az ugró siklók sem mentek el szó nélkül a kis jövevények mellett. Egyre csak gyűlt a folyótorkolat faunája, várták, mi kel ki a tojásokból. Száz nap és száz éjszaka várták. A Mágus ezidő alatt száz évet fiatalodott, és visszaváltozott kecskepásztorrá, aki azelőtt volt. S amikor megrepedt az első tojás, abban egy pici komódocska volt. A másodikban pici székecske. Majd sorban ágyacska, asztalocska, függönyrudacska és polcocska. A legeslegutolsó tojásból pedig egy icike-picike, aranykeretes barokk kristálytükröcske pottyant elő. Ez, és az összes többi tükör a világon, azóta is megmutatja az igazságot. De csak azoknak, akiket ez valóban érdekel. A többiek életét torzítva tükrözi, mert ez a természet isteni rendje. Aki meri, nézzen bele a hozzá legközelebbi tükörbe, és járjon utána!

Budapest, 2018. június 17./július 6. - Tata, 2018. június 29.

*Címében azonos: Agatha Christie művével - The mirror Crack’d from side to side

Rekkenően fényes nappal volt. A fák tág teret engedtek a kora tavaszi szélnek. Se nem volt túl meleg, se nem elég hideg. Mincsantao Ce söpört még egyet a már amúgy is makulátlan udvaron, majd leült reggeli kávéjához. Az a fajta ember volt, akinek a söprés valamiféle meditatív tevékenység volt, s az utána elköltött kávé hozta vissza a valóságba. Ma is a téglavörös bögrét választotta. Egy kicsit elmélázott, hogy jólesne neki egy szál cigi ehhez a tevékenységhez, de mivel még soha nem gyújtott rá, elvetette ezt a gondolatot.

Olyan jó üres volt az élete! Mindig is erre vágyott, s mindent megtett, hogy ne is történjen vele soha semmi. Kavart egyet a kávéján, s az illatfelhőből hirtelen egy szép, nagy Szalmatündér ugrott elő. –„Üdvözöllek!” -mondta. - "Azért jöttem, hogy megkérjelek, mostantól ne jobbról balra kavard a kávédat, hanem balról jobbra, ahogy mindenki más is teszi!”

Mincsantao Ce hosszan, merően ránézett a tündérre, majd a kanalával fejbe koppintotta, s betolta a forró italba, ahonnan jött. Kissé fanyar, ám elégedett mosollyal vissza is kavarta bele, jobbról balra, ahogy mindig is tette.

Tata, 2018. június 29.

Korall éberen feküdt a hideg éjszakában. Nem tudott aludni. Hallotta, ahogy csikorognak a faágak és a lombok baljósan susognak. Eső lesz. Akkor szokott ilyen kétségbeesetten kavarogni a szél az erdőben. Mért kell megint ezt tennie? Mindig ez van. Mindig ez van mindenkivel. Sosem változik semmi. Amióta világ a világ, ő és mindenki körülötte ezt teszi. Pedig aki most itt fekszik mellette, olyan szép. Ahogy békésen szuszog, emelkedik a mellkasa fel, s le. A lábai is olyan szép inasan izmosak, már-már szöcskeszerűen. Édes álomba nyomta a szeretkezés, s nem gyanít semmit. Az apja igazán figyelmeztethette volna!    

Korall gyomra mélyéről hangos mordulás szakadt fel, az oldalára fordult, hátha így el tudja nyomni ezt a végtelen éhséget. Pedig tudta, nem tehet mást. Nem lehetne legalább egy kicsit együtt élni vele? De ez az ő köreikben nem szokás. Kinézik, ha életben hagyja. Mindig is akart egy társat, de csak a gyerekei vannak, azokkal se túl erős a kapcsolat. Ahogy egy kicsit is felnőttek, már szét is széledtek a világ minden tájára. Se egy levelet nem írnak, se nem üzennek, látogatni meg végképp nem látogatják. A fiairól meg jobb nem is beszélni. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyik pillanatról a másikra köddé váltak.

Pirkadt. Korall gyomrába maró fájdalom hasított, a gondolatait egyszer csak kitörölte az ősi rituálé szava. Egy külső erő diktálta mozdulatait. Mintha érzések nélküli robot lenne, akinek nincs saját akarata. A társa fölé emelkedett, és egy szakszerű rutin mozdulattal leharapta a fejét. Az agyát hirtelen elöntötte valami elégedettség, az éhség végre szűnni kezdett. S tudva, hogy megtett mindent, amit a klán kívánt tőle, alaposan letisztogatta csápjait. Végigszaglászta feszülő potrohát. Büszke volt, tudta, újra anya lesz. Még sosem érezte ilyen szabadnak magát. Felrepült a korhadt fatönkről, mintha az elmúlt éjszaka a világ legtermészetesebb éjszakája lett volna.

Budapest, 2018. június 23.

Sorell felállt a földről, végignézett magán, mindene csupa vér és sár. Az állkapcsa sajgott, vagy 4-5 fogát biztos kiverte ez a vipera. Eddig nem volt baja azzal, ahogy a pénzt kereste. Ez is csak egy munka, ezt is meg kell csinálni valakinek – gondolta -, de ennyire még sosem verték el. Egy-két furcsa kliens persze volt. Sok mindennel találkozik így az ember: a magányos diplomatáktól, az illemtudó úriembereken át egészen a durva, kiéhezett matrózokig. Mindenki azt hiszi, hogy a kliensek csak azt akarják, de Sorell tudta, hogy valami valódit keresnek, amit más nem ad meg nekik. És ő megpróbálta kitalálni, mi nekik a valódi.

Volt egy nagyon nehéz visszajáró vendége, Mr. Threlfall. Ez a férfi mindig előre fizetett, és soha nem akart semmi mást, csak beszélgetni. Néha kártyáztak, főleg kanasztáztak, s közben az életéről mesélt, vagy kérdezgette a lányt. Sorellnek egyszerűbb lett volna a megszokott rutin, a testekkel könnyen elbánt, de ez az állandó lelkizés kikészítette. Minden találkozás után akár egy hétig is átzokogta az éjszakákat. Nem tudta mért, de olyan volt, mintha mindig is ismerte volna ezt az embert. Olyan gyengédek és figyelmesek voltak, mint két egymást szaglászó őz a réten. Ebben a szakmában ez azért nem volt mindennapinak mondható. De más lányoktól is hallott ilyen kitekert történeteket, hát megpróbálta elfogadni, s újra és újra belemerült ebbe a távoli, de mégis ismerős világba. A férfi mindig azt mondta, emlékezteti a rég elhunyt feleségére, pont olyan csillogó a tekintete, a haja színe, az alakja, és érdekes módon az illata. Sorell hónapról-hónapra egyre mélyebbre ereszkedett Mr. Threlfall lelkébe, és egyszer csak azt vette észre, hogy már amikor nem vele van, akkor is vele van. Az idő megszűnt múlni, a többi vendéget észre sem vette, csak ezekért a találkozásokért élt. Elkezdett kicsit szolidabban öltözködni, nem festette annyira magát, s haját is kiengedte, tudta, ő így szereti.

S akkor, egyik napról a másikra, eltűnt, nem jött többet, nem üzent, nem várta a szokott helyen, nem beszélt hozzá, s nem fürkészte kémlelőn tekintetét. Sorell csak várt, és ha lehet ez még rosszabb volt. A mellkasát mintha egy hatalmas kéz szorítaná ökölbe, nem kapott rendesen levegőt, nem tudott enni, nem tudott aludni, csak várt. Minden pillanatban elsírta magát, és minden átmenet nélkül hirtelen keserves zokogásba csapott át. Nagyon lefogyott, nem érdekelte semmi. Csak várt.

S most, ahogy fogta az arcát, s köpködte ki a fogait, hirtelen újra forogni kezdett a film. Megrázta magát, lesöpörte ruháját, felnézett az égre és kimerülten belemormolt a sötét, kietlen ürességbe: „- Csak egy prosti vagy! Az Isten szerelmére, térj végre észre és szedd össze magad, vagy máskor is így elbánnak veled!” Aztán elindult, ő maga sem tudta hova, hogy örökre elfelejtse, máshogy is lehetne élni.

Budapest, 2018. június 16.

Mások persze nem ilyenek. Mások azon igyekeznek, hogy a valóságból valami meseszerű történet kerekedjen, s alig várják, hogy belesüllyedhessenek a képzelet világába. Ott hercegek, tündérek, varázslók, mitikus lények alakjában újragondolhatják életüket. A történet végére pedig boldogok, szabadok, gondtalanok, és nem utolsósorban bölcsek lesznek.

De mi van, ha valaki az álmai rabja? Semmivel nem tudja megtörni azt az átkot, ami miatt magányos számkivetettként éli életét a képzelet és fantázia világában. Mintha megbénult volna, és nem tudna felkelni ebből az állapotból. Csak nagy ritkán találkozik olyannal, aki hasonló, vagy legalább érti ezt a helyzetet. Eleinte még próbálkozik, hogy megmagyarázza, de végül elfárad, és visszahúzódik.

Ha valaki ott él, azokban a mesékben és mítoszokban, amit magának teremtett, a hercegek egyszeriben unalmasaknak tűnnek, a tündérek állandóan piszkálódnak, a varázslók tudálékosak és nagyképűek, és az Üveghegyen túl nincs igazából már semmi, amiért egyáltalán érdemes lenne arra venni az irányt. Kétséges, hogy a gondolatokban élés boldogabbá, szabadabbá, gondtalanabbá, vagy bölcsebbé tenné az embert, ha csak a gondolatok vannak. Ezek csak akkor történnek meg, ha a gondolatok megtermékenyítenek valamit.

Senki sem tudja, hogy mi nyitja-zárja azokat az ajtókat, de amikor valaki az egyik oldalon marad, az végzetes lehet. Mindkét oldalon.

Budapest, 2018. június 10.