Mások persze nem ilyenek. Mások azon igyekeznek, hogy a valóságból valami meseszerű történet kerekedjen, s alig várják, hogy belesüllyedhessenek a képzelet világába. Ott hercegek, tündérek, varázslók, mitikus lények alakjában újragondolhatják életüket. A történet végére pedig boldogok, szabadok, gondtalanok, és nem utolsósorban bölcsek lesznek.

De mi van, ha valaki az álmai rabja? Semmivel nem tudja megtörni azt az átkot, ami miatt magányos számkivetettként éli életét a képzelet és fantázia világában. Mintha megbénult volna, és nem tudna felkelni ebből az állapotból. Csak nagy ritkán találkozik olyannal, aki hasonló, vagy legalább érti ezt a helyzetet. Eleinte még próbálkozik, hogy megmagyarázza, de végül elfárad, és visszahúzódik.

Ha valaki ott él, azokban a mesékben és mítoszokban, amit magának teremtett, a hercegek egyszeriben unalmasaknak tűnnek, a tündérek állandóan piszkálódnak, a varázslók tudálékosak és nagyképűek, és az Üveghegyen túl nincs igazából már semmi, amiért egyáltalán érdemes lenne arra venni az irányt. Kétséges, hogy a gondolatokban élés boldogabbá, szabadabbá, gondtalanabbá, vagy bölcsebbé tenné az embert, ha csak a gondolatok vannak. Ezek csak akkor történnek meg, ha a gondolatok megtermékenyítenek valamit.

Senki sem tudja, hogy mi nyitja-zárja azokat az ajtókat, de amikor valaki az egyik oldalon marad, az végzetes lehet. Mindkét oldalon.

Budapest, 2018. június 10.