Aylin még soha nem volt ilyen ideges. Elérkezett a nagy nap, amire kislány kora óta várt. Egyszerre volt ijesztő és izgalommal teli az, amire készült. Ahogy a tükröt az arca elé vette, és belenézett, elmondhatatlanul zavarta valami. A szemöldöke. A jobbot túlszedte. Mit fog mindenki gondolni? Ez azért nem olyan dolog, ami mindennap megtörténik az emberrel! Ide jól kell kinézni! Lehet, hogy hiú, de hogy fog mutatni a képeken? Fel is kéne öltözni. Nem hagyhatja az öltöztetőre! Az majd valami ódivatú hacukát húz rá. Ő maga akarta ezt intézni. Ha már eldöntötte, csinálja normálisan!

Persze mindenki mondta neki, hogy mért pont vele? Olyan öreg, hogy, az a hír járja, szülei még valószínű a nagy mitológiai káosz idején születtek. De Aylin nem tágított. Elég idős volt, hogy el tudja dönteni, mi a jó neki! Nincs ahhoz fogható nyugalom, mint amikor az ember megtudja, hogy az élete teljesen meg fog változni. Ez a test most utoljára ilyen szép. Ki tudja, mi lesz azután?

A családja, és barátai aggódtak érte. Egyáltalán nem tudtak úgy lelkesedni, mint ő. Zavarta őket, hogy többé nem látják. De hát eddig sem kifejezetten élt közöttük. Mindig egy méterrel a Föld fölött járt, ahogy mondtak. S ha beszélt is velük, olyan volt, mintha valahol máshol lenne, mintha másokkal beszélne. S most végre viszontlátja azokat, akikkel eddig is volt. Már nagyon kíváncsi volt rájuk.

Végre elégedetten tette le a tükröt. Sikerült egyenletesre szednie őket. Fáradt volt. Érezte, eljött a pillanat. A ruhája makulátlan, a haja kontyban, arcán enyhe smink. Kimerülten ivott egy kortyot a Léthé folyó vizéből, lefeküdt az ágyra, s elindult a Sztüx felé, hogy végre találkozzon vele. Hádésszal.

Budapest, 2018. augusztus 2.