A gyerek mindenáron egy papagájt akart. Szülei mondták, hogy azzal foglalkozni kell, csak a koszt csinálja és főleg hangos. Azt a típust, amihez Kálmánka ragaszkodott, gyakran ki is kell engedni. Még az hiányzik, hogy kirepüljön az ablakon az a 160 ezer forintos madár! És az a hír járta, beszélni is megtanul.

A gyerek könyörgött, kért, hisztizett, duzzogott, még éhségsztrájkot is tartott, csak hogy szüleit megpuhítsa. Egy egész hétig nem evett semmit, csak virslit. A szülei persze ezt nem vették észre, nekik már 2 éve úgy tűnt, a gyerek semmit nem eszik, csak azt a nyüves virslit. Ilona, az anyja, próbált néha egy-egy szelet paradicsomot csempészni a tányérjára, de ő finnyás fintorral az arcán pöckölte dühödten félre, hogy már megint át akarják verni. A zöldségszeletek úgy szálltak a konyhában naponta többször, mintha valami target ugrás résztvevői lennének, végső célpontjuk mindig a szemét, és hát persze előtte Zoli.

Aztán egy nap mégis az egész család elment a díszállat-kereskedésbe, hogy megszemlélje az ott kapható madarakat. Az eladó szinte semmit nem tudott róluk. Nem volt egy ornitológus alkat. Szemébe lógó hosszú, koromfeketére festett haja, orrpiercingje és köldököt szabadon hagyó, feszes toppja mögül az értelem legkisebb szikráját sem lehetett előcsiholni. A félig lemerült mobilját nyomkodta unottan, és néha az asztalhoz vagdosta, hogy ezzel némi életet leheljen belé. Úgy tűnt, az elektronika sem volt az erős oldala. És ekkor Zoliban valami megváltozott. Nem engedheti, hogy ezek az állatok egy ilyen gót káosz-tündérre legyenek bízva! Megfogta Kálmánka kezét és megkérdezte, melyik tetszik neki a legjobban. Kálmánka egy 1 éves nőstény állatot választott, Zuzmót. Boldogan menetelt vele hazafele. Végre, lesz kivel beszélgetnie!

Aztán teltek-múltak a napok, majd a hetek. Kálmánkát egyáltalán nem érdekelte Zuzmó. Elkezdődött az iskola, és az a sok új élmény teljesen lekötötte. Lettek barátai, nem úgy, mint az óvodában, és hát a videojátékok egy szempillantás alatt begyűrűztek az életébe. Ha nem a barátaival volt, kockult, ahogy mindenki az ő korában. 

Bezzeg Zoli! Naphosszat beszélt Zuzmóhoz. Csicsergett neki, gyakran a karjára vette, mint egy sólymot és úgy figyelte. Saját bögréjéből együtt itták a teát, cirógatta, becézgette. Nyalókával kínálta, mert tudta, szeret vele játszani. Az meg kurkászta, ahogy a majommamák szokták kicsinyeiket. Olyanok voltak, mint egy igazi pár. Zoli egyre jobban kezdte elhanyagolni a barátait, a munkáját is csak összecsapta. Mindig előbb jött el a cégtől, és amint kilépett az ajtón, már ment is a Fresshnapfba valami finomságot venni új barátnőjének. A közös családi ebédekkor is csak belapátolta az ennivalót. Egy perc múlva azt sem tudta volna megmondani, mit ettek. Röfögött valami köszönömfélét a feleségének, de már állt is fel és huss, repült a madárhoz. Merő álcából még visszaszólt a gyerekre, hogy egyen zöldséget, de azt is csak úgy félerővel, a bajsza alatt.

Zuzmó nagyon hálás volt, hogy ennyit foglalkoznak vele. Igen érzékenyfajta volt, s rossz kezekben, vagy kevesebb törődéssel könnyen megsínylette volna. Zoli még olvasta is valahol, hogy akár öncsonkításra is adhatják a fejüket az ilyen állatok. Ezt kifejezetten nem akarta. Egy teljesen más dimenzióba került, ahogy Zuzmóval kezdett foglalkozni. Azt, hogy körülötte kezdett minden szétcsúszni, egyáltalán nem vette észre. Neki úgy tűnt, már előtte sem volt semmi egyben, a madár sokat nem rontott a kialakult helyzeten. És hát volt végre valaki, akivel tudott beszélni. Nem is szólva arról, hogy ezért sokkal kisebb árat fizetett, mint azokért, akikkel nem tudott.

Budapest, 2018. július 25./2019. április 28.