Sorell felállt a földről, végignézett magán, mindene csupa vér és sár. Az állkapcsa sajgott, vagy 4-5 fogát biztos kiverte ez a vipera. Eddig nem volt baja azzal, ahogy a pénzt kereste. Ez is csak egy munka, ezt is meg kell csinálni valakinek – gondolta -, de ennyire még sosem verték el. Egy-két furcsa kliens persze volt. Sok mindennel találkozik így az ember: a magányos diplomatáktól, az illemtudó úriembereken át egészen a durva, kiéhezett matrózokig. Mindenki azt hiszi, hogy a kliensek csak azt akarják, de Sorell tudta, hogy valami valódit keresnek, amit más nem ad meg nekik. És ő megpróbálta kitalálni, mi nekik a valódi.

Volt egy nagyon nehéz visszajáró vendége, Mr. Threlfall. Ez a férfi mindig előre fizetett, és soha nem akart semmi mást, csak beszélgetni. Néha kártyáztak, főleg kanasztáztak, s közben az életéről mesélt, vagy kérdezgette a lányt. Sorellnek egyszerűbb lett volna a megszokott rutin, a testekkel könnyen elbánt, de ez az állandó lelkizés kikészítette. Minden találkozás után akár egy hétig is átzokogta az éjszakákat. Nem tudta mért, de olyan volt, mintha mindig is ismerte volna ezt az embert. Olyan gyengédek és figyelmesek voltak, mint két egymást szaglászó őz a réten. Ebben a szakmában ez azért nem volt mindennapinak mondható. De más lányoktól is hallott ilyen kitekert történeteket, hát megpróbálta elfogadni, s újra és újra belemerült ebbe a távoli, de mégis ismerős világba. A férfi mindig azt mondta, emlékezteti a rég elhunyt feleségére, pont olyan csillogó a tekintete, a haja színe, az alakja, és érdekes módon az illata. Sorell hónapról-hónapra egyre mélyebbre ereszkedett Mr. Threlfall lelkébe, és egyszer csak azt vette észre, hogy már amikor nem vele van, akkor is vele van. Az idő megszűnt múlni, a többi vendéget észre sem vette, csak ezekért a találkozásokért élt. Elkezdett kicsit szolidabban öltözködni, nem festette annyira magát, s haját is kiengedte, tudta, ő így szereti.

S akkor, egyik napról a másikra, eltűnt, nem jött többet, nem üzent, nem várta a szokott helyen, nem beszélt hozzá, s nem fürkészte kémlelőn tekintetét. Sorell csak várt, és ha lehet ez még rosszabb volt. A mellkasát mintha egy hatalmas kéz szorítaná ökölbe, nem kapott rendesen levegőt, nem tudott enni, nem tudott aludni, csak várt. Minden pillanatban elsírta magát, és minden átmenet nélkül hirtelen keserves zokogásba csapott át. Nagyon lefogyott, nem érdekelte semmi. Csak várt.

S most, ahogy fogta az arcát, s köpködte ki a fogait, hirtelen újra forogni kezdett a film. Megrázta magát, lesöpörte ruháját, felnézett az égre és kimerülten belemormolt a sötét, kietlen ürességbe: „- Csak egy prosti vagy! Az Isten szerelmére, térj végre észre és szedd össze magad, vagy máskor is így elbánnak veled!” Aztán elindult, ő maga sem tudta hova, hogy örökre elfelejtse, máshogy is lehetne élni.

Budapest, 2018. június 16.