A nevelőtiszt Úrnak igaza volt. Mondta, hogy nem lesz ám itt nekem jobb, és hát cefettül hiányzik ám a testem. Emlékszik, mennyit nyavalyogtam, hogy elegem van, nem bírom tovább, inkább a Másvilág, mint az a redves Szirmabesenyő. Itt aztán semmi nem működik, ami odale'. Legalább is nem úgy. Van ám itt is tisztem, Mesternek kell hívni. Pont olyan, mint Maga volt. Ugyanazt a rizsát nyomja mióta idekerültem. Szóval valami azért mégis ugyanolyan. Eléggé unom. Magát még csak-csak el tudtam viselni, mert volt valami biztos abban a pocsék életben. Az, hogy vannak izmaim, és ha akarom, bárkit bármikor leverek. Már csak testedzés végett is, nehogy elgémberedjek. Hiányzik! Hiányzik a verés, az izomláz, a tarhonya gyíkhússal, mélyet színi a cigibe. Hiányoznak a színek! Itt minden olyan pasztell. És mintha valami plazmaféle maradt volna a testemből. Legalább is olyan érzés. Nincsenek kifejezett egzakt körvonalak, csak olyan foltok amerre a szem ellát. Ja, és amitől végképp lezsibbadok, hogy itt aztán nem lehet semmire még csak gondolni se, anélkül, hogy mindenki azonnal ne tudná. A titok is kiveszett az életemből. Nem maradt semmi, csak ez a rohadt szeretetpuffer, amitől behányok. Már odale' se bírtam. Tudja, hogy mindig kikészített ezzel a szeretet meg a Karma dumával! Na, itt más sincs, de 7/24-ben. Magát legalább csak hetente kétszer hallgattam! Az is pont túl sok volt. A beszélők után mindig jól kiverekedtem magam. Hát itt püfölhetném ezt a légüres teret, nem oldódna a feszkó! Azt kérdezi, hogy kicsináltak-e? Dehogy! Tudja, hogy mindenki a körleten tudta, hogy vannak kapcsolataim a Másik oldallal. Aztán ott mindenki kibaszottul babonás volt, egy ujjal nem mertek volna hozzám nyúlni. Ha én vertem, se mertek visszaütni. Sima zuhanybaleset. Elcsúsztam a szappanon, és szétloccsant az agyam. Persze most már látom, hogy annyira azért nem voltak pengék az itteni kapcsolataim. Maga többet tudott erről. Mindegy tiszt Úr, mennem kell, mert valami reflexiós meditáció gyakorlat lesz pillanatokon belül. Kiverne a víz, ha tudna, ezektől a kínzásoktól. Azért szívesen beszélnék a nevelő Úrral újra! Bár kétlem, hogy itt összekerülünk, ha majd eljön az ideje. Üdvözlöm a lányát! Vigyázzon Magára! És ne kábítsa a baromságaival a lenti népet! Megvan nekik a maguk baja! Na off, viszlát!

Budapest, 2018. szeptember 16.

A spirituálisan kiéhezett olvasóközönség most biztosan ráveti magát erre a címre. Vesztére! Bármennyire is vonzó lenne a 13-dik csillagképről és egyesek szerint csillagjegyről írni, nekem egy több mint 8 évvel ezelőtti történet jutott eszembe erről a szóról.

Valami nem volt velem rendben. Fogytam, a beleim furcsán mozgolódtak és hát viszketett. Tudjátok, na, ott leghátul. Az utolsó kimenet. Vagy bemenet, nézőponttól és szexuális beállítottságtól függően. Habár még a történet elején járunk, máris kezd nem kifejezetten ortodox fordulatot venni. Végül a viszketés már olyan méreteket öltött, hogy orvoshoz fordultam, ahol minimum hangerőn, csak épp sutyorogva, hogy még a nővérke se hallja, elmondtam mi a panasz. Némi hümmögés kíséretében az orvos féregirtót rendelt el, amit szintúgy lesunyt fejjel, szemkontakt nélkül vettem át a patikában.

Ami eztán következett az az emberi képzeletet fényévekkel felülírja. Szüléshez hasonló folyamat során egy pagodaszerű képződmény hagyta el a testemet. Első ránézésre az indonéziai Borobudur buddhista templom ugrott be. Instagram fotót sajnos nem készítettem, ez esetleg némi megnyugvást hoz a már teljesen felzaklatott olvasónak. Mondanom sem kell, kimerültem az eseményektől. Utána vagy egy napig csak feküdtem.

És hát erről jutott eszembe, hogy én annak a hatalmas „kígyónak” a tartója voltam heteken át. Tudom, bélféreg. De olyan csillagkép nincs! Bár, ha sokáig kutakodunk az égen, lehet, hogy azt is megtaláljuk. Állítólag ez a Kígyótartó valami beavató csillagkép, aki az Istenek Útjára vezet fel. Na, beavatásban nem volt hiány! És hát a csatornarendszer mi más? Ennél szebb metaforát elképzelni sem lehet! Mindenkinek jó étvágyat a vacsorához, és álmodjatok szépeket! Ha jól viselkedtek gyerekek, legközelebb a premenstruációs tünetekről mesél nektek Rita néni.

Budapest, 2018. szeptember 15.

Peti a legcsúnyább kisfiú az ovis csoportban. És mégis őtet szeretem. Sokat beszélgetünk velem. Meg kavicsokat játszunk. Múltkor is odaadta a legszebb kavicsát. Piros volt. Alvás helyett is susogunk. Hétfőn rámkacsaríntott. Szépen kacsarínt. Mindkét szemével, mintha behunyná, de én tudom, hogy les mögüle. Az oviban csiga a jelem, pedig gyors vagyok, meg szeleteltbéles. Anya mondja. Ne rohangásszak úgy. Csütörtökön Peti a Cicóval beszélt helyettem. Nagyon fájt. Inkább egyedül másztam a mászókára. Tekerőztem, ahogy sokszor. Csak most nem odafigyeltem. A Petit néztem. Addig néztem, míg belémnézett. És akkor leestem. A vállamra. Hasított, mint az Isten nyila. De beszorítottam a szám és csak a wc-ben sírtam, de nagyon. Nem mozgott. Ijedtebb voltam, mint fájt. Apáért sírtam, de csak nagysokára jött. „Bockó, nem lesz semmi baj!" -mondta. De akkor már nyugodt voltam, mert ott voltam velem. Máskor is szakadok széjjel. Meg török is. De csak este, amikor tejestea van vacsorára. Anya mérges. Apa mérges. Együtt mérges, de nem rám, hanem magamra. Egyébként kék szemű és pisze orrom van. De csak reggel. Estére bezavarosodik. Meg átpiszül az Óperenciás tengeren túlra. De csak ha Apa mesél, ha Anya, akkor inkább melegít. Vagy fordítva. Én mesélem Őket.

Budapest, 2018. szeptember 11.

Karcsika bizonytalanul egyensúlyozva felállt a nagyszoba padlójáról, és fürkésző tekintettel a CD lejátszót figyelte. Kútvölgyi Erzsébet meleg, anyás hangján kedvenc meséje szólt: Az öregasszony és a halál. Szerette ezt a mesét. Mindig is azt gondolta, hogy ő ez az öregasszony, és hogyha a halál eszén túl tud járni, akkor nincs mitől tartania. Elég együgyű volt ez a halál, könnyen rá lehetett szedni. Persze azt sem tudta biztosan, hogy mért is kéne félni a haláltól, s hogy hova viszi az embereket. Az meg egyáltalában nem zavarta, hogy ő sosem lehet öregasszony, hiszen kisfiú. Igazából még azt sem nagyon tudta, hogy pontosan mi is a különbség kisfiú és kislány közt. Szerinte mindenki pontosan ugyanolyan, csak vannak okosabbak, meg butábbak. Ő egyértelműen okosabb volt. Ezt biztosan tudta. Legalább is a halált tuti, hogy kicselezi, ha jön.

Vége lett a mesének, s egy másik kezdődött, de ez nem igazán kötötte le Karcsikát. Idétlennek tartotta, hogy a kis kecskegidák nem ismerik fel az anyjukat. Hogy lehet ez? Ő, bármit is csinál magával az anyja, biztos, hogy azonnal bárhol és bármikor megismeri. Buta egy mese! Mélázva elfordult a hang irányából, és kisvártatva nekiindult más szórakozás után nézni. Nem kellett sokáig keresgélnie, a dohányzó asztalon talált egy könyvet. Nem olyan könyv volt, mint amiket neki mutogatnak. Vastagabb és nehezebb is. Mindazonáltal könyv, nem kétséges. Hát levette, s nagy hévvel elkezdte lapozgatni. Kedvszegetten állapította meg, hogy, sehol egy kép és egyáltalán nem színes. Így aztán nehéz lesz megérteni! Tömött sorokban minden oldalon csak kriksz-krakszok, végestelen-végig. Leült vele a szőnyegre. Tudta, hogy valamilyen történet van benne. Minden könyvben, amit eddig látott, az volt. De hol lehetnek a szereplők? Elbújtak? A sorok közt kell keresni? Nem látta őket! Furcsa egy könyv ez! Mindenképp meg akarta tudni, mi rejtőzik benne, ha máshogy nem, hát a legősibb módszerrel. Ha valamit tüzetesen meg akarunk ismerni - tudta - először jó alaposan meg kell fogdosni, gyűrögetni, aztán szagolgatni, kiszimatolni, hogy biztonságos-e, és ha jó szaga van, hát feltétlen meg kell kóstolni. Ennek a könyvnek kifejezetten jó szaga volt. Olyan finom dohos, mint a nagymamának. És a borítása is olyan öreg volt, pont, mintha nagyi bőrét simogatná. Hát Karcsika nem késlekedett, ügyesen kicibált néhány oldalt, és önfeledten elkezdte a szájába tömködni. Nem csalódott, az íze is pont olyan jó volt, mint a kinézete: ódon, mindent tudó, kedves és hívogató.

Zaklatott szülei éppen ebben a pillanatban léptek a szobába, ahol épp csak 3 percre hagyták egyedül a gyereket, amíg odatették az ételt főni. Tomi azonnal dührohamot kapott, hogy az antikból oly sok utánajárással beszerzett első megjelenésű Tolsztojt a gyerek vacsorára se szó, se beszéd, felfalja. Kitti meg csak nevetett, hogy ebből a fiúcskából, bárki meglátja, még irodalmár lesz, ha már ilyen korán meg tudja emészteni az oroszokat. Azért azt meg kell hagyni, hogy a filozófiai fikció nem a legkönnyebb műfaj egy másfél éves kisfiúnak, pláne nem cirill betűkkel! 

Tomi feldúlt arcán lassan elernyedtek az izmok, s Karcsika látva, hogy szülei mennyire örülnek a mutatványnak, és milyen érdeklődéssel figyelik tevékenységét, még több lapot tépkedett ki a könyvből. Önfeledten cincálta őket, s dobálta mindenfele nagy boldogan, mintha ez lenne az a történet, és ezek azok a szereplők, amit és akiket tulajdonképpen a könyvben keresett. De ezek a szereplők és történetek úgy látszik, itt vannak vele egy szobában, mindig is vele voltak, és soha-soha nem is hagyják el. Na, ez egy igazán okos történet!

Budapest, 2018. szeptember 4./2019. május 4.

„Vagyok, aki vagyok: Gyeregen Shishu, az utolsó gésa, aki inkább Hódmezővásárhelyen olvasít”.*

 „Minden történet szerelmi történet.”** Még ez is. Fogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy, aki nem tud szeretni, annak nincs igazi története. Nincs múltja, nincs jelene, s nincs fantáziája. Ezért is nem tud szeretni. Ezért gyakran olvashatatlan. Mert nem azt az embert, állatot, vagy tárgyat szeretjük, aki, vagy ami valójában létezik, hanem inkább azt, amit el tudunk képzelni róluk. Történeteket kezdünk el írni róluk, velük együtt, és ezek a történetek lesznek az életünkké. S talán akiket a legjobb történetekbe tudunk beleszőni, azokat szeretjük a leginkább.

Amikor valaki írásra adja a fejét, a képzeletében kutat, s mások képzeletét szövi át, amikor olvashatóvá válik, amit írt. Ha a polcról leemelünk egy regényt, egy szakácskönyvet, vagy akár egy matek könyvet, mind a szeretet nyelvén szól hozzánk. Egyikben kicsit könnyebben találjuk meg, amit keresünk. Ha a lelkünk éhes, az első után nyúlunk, ha a testünk, a másikért, s ha a szellemünk, az utolsóért. Ha úgy érezzük, hozzánk szól a történet, akkor az író és olvasó közt kapcsolat alakul ki, s ez a kapcsolat örökké él. Természetesen másként érti az író, amit ír, mint az olvasó. De ez helyénvaló. Minél hasonlóbbat éreznek, gondolnak az írásról, annál közelebb vannak.

Van egy bácsi, akivel gyakran utazom egy buszon. Ő például mindig valamilyen útikönyvet olvas, s kezében ügyetlenül hajtogatja a görög, spanyol, vagy ausztrál térképet, épp hol jár. Teljesen átszellemült arccal böngészi hol a könyvet, hol a térképet. Pont, mintha ott lenne. Látszik rajta, hogy nem itt a buszon utazik, hanem máshol. Néha mindent letesz, s egy noteszba valamit felír. Amit csinál, ahhoz már három kéz kellene. Semmit és senkit nem vesz észre. S amikor a végállomásra érünk, zaklatottan összepakolja a cuccait, s merev arccal leszáll. Sehol az előbbi lelkesedés, a figyelem. Csak megy, szatyrában az álmaival. Épp azért megy dolgozni, hogy ezek az álmok egyszer kikerüljenek a szatyor mélyéről.

Talán mindannyiunknak vannak ilyen álmai a szatyor mélyén, amiket csak akkor szedünk elő, amikor senki nem lát. Én sem vagyok másként. Amióta történetek vannak, hallgatom őket, olvasom, s írom. Esetleg beszélek róluk. Rólunk.

Budapest, 2018. augusztus 28.

*HATÓERŐ mondat.

**Idézet Robert McLiam Wilson: Eureka street című regényéből.

Leopold tekert egyet a testén. Ez mindig segített, ha éhes volt. De most nem volt fogás az izmain. Mióta a gondozó banánolajjal kenegeti, van úgy, hogy csomót is tud kötni magára, anélkül, hogy akarná. Állítólag az olaj megkönnyíti a vedléseket. Leopoldnak voltak efelől kétségei. Őt inkább kényelmetlenül érintette ez a változás. Nem úgy mozgott, ahogy előtte. Nem tapadt ott, ahol tapadni akart. Nem tudott ráfogni dolgokra. A minap is ki akart lopni egy ceruzát egy kislány kezéből, de nem tudott rászorítani. A kislány csak nevetett, és boldogan gyömöszölte az állat hasát. Elege volt ezekből a simogatós félórákból!

Mindig is zavarta a teste. Már a tojásban arról álmodozott, hogy lába nő, és futkoshat, akár egy gyík. Csalatkoznia kellet. S most minden egyes vedléskor azt remélte, kinő a lába. Milyen jó is lenne! Fürge lenne és csinos. Talán nem félnének tőle annyira, s főleg nem mutogatnák itt az állatkertben, mint valami cirkuszi majmot!

Fagyasztott egérre vágyott. Ilyenkor nyáron ez szokott lenni a csemege. Télen ugyanilyen fagyasztott egeret kapnak persze, csak etetés előtt belógatják egy forró vízzel teli bögrébe, mint valami tea filtert, s csak mikor kiengedett, kapják meg. Az élelmezésükben némi változatosságot az hoz, ha egy állat elhullik, és valami oknál fogva nem az oroszlánok, vagy keselyűk kapják meg. Ha nagyon friss a tetem, biztos, hogy az előbbi, ha túl állott, akkor az utóbbi vetélytárs csaphat le rá. Igazi vallásos áhítattal várta még minden évben a Húsvétot. Egy-két héttel az ünnepek után, hogy a beszerzett nyuszikat a gyerekek megunják, idehozzák az Állatkertbe. Már a nyuszikat, nem a gyerekeket. Azt viszont nem árulják el az adakozó családoknak, hogy a nyulak nem az állatsimogatóba mennek, hanem a kígyók kapják meg, ünnepi lakoma gyanánt.

Még mindig nem jön a vacsora, pedig Leopold már egy hónapja nem evett semmit. Ha ez így megy tovább, hát kalap-kabát! Már ahogy mondani szokták. Bár ez a beszédfordulat őrá nem kifejezetten illik. A gyötrelmes éhségből mély álom mentette meg. Azt álmodta, karja van és lába, és hogy szlovák brassóit eszik egy pofa sörrel České Budějovicében. Vagy fordítva. A česke budějovicei Leopold álmodta azt, hogy kígyó.

Budapest, 2018. augusztus 19.

Mi sem egyszerűbb! Ha mindenképpen erre az elismerésre áhítozunk, hát a következő szempontokat kell szem előtt tartanunk:

1. Naivak vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy a novellapályázatra érkező több, mint 3800 művet a szerkesztő mind elolvassa. Az írások előszortírozása a beérkezés hajnalán történik a viráglocsoló fiú által. Szommer Úr, már ahogy mindenki csak hívja, időtargetben dolgozik, s a virágok locsolása után rengeteg szabadideje marad nézelődni, pakolgatni, filozofálni. Irodalom kedvelő ember lévén, szívesen olvasgatja a szerkesztőségben elöl hagyott iratokat. Ilyenkor kávézik még, s olvasgatás közben gondolatban anyagot gyűjt több, mint 10 éve készülő disszertációja megírására a közönséges trágyalegyek párzásáról. Macskaszerű közönnyel viseltetik azonban más emberek élete iránt, így igazán nem kutat sokat. Csak ami az asztalon van, azt nyálazza át. Szereti, ha egy történet vicces, vagy van benne valami csavar, s ha mindkettő, az már kifejezetten jó. De ha lehet, legyen egyszerű és megközelíthető, mint a trágyalegyek. Semmiképp ne legyen mélylélektani, vagy túlagyalós! Az taszítja.
2. A következő rosta, a rögtön Szommer Úr után érkező takarítónő, Icus. Őneki nincs sok ideje. Rohan, mert két állásban dolgozik, türelmetlen, mert megint szalad az iroda. Már csak azokat az írásokat futja át, amit Szommer Úr elkülönített, mint értékelhető mű. Azokat se mindet. Ha valamin megakad a szeme, azt kiszedi a kupacból. Általában olyat, aminek egyszavas a címe, mégis felkelti az ember kíváncsiságát, és hát az életről szól. De nem az ő életéről, hanem valaki máséról. Aki akár ő is lehetne. Hétköznapi emberek hétköznapi életéről. Ő is hagy egy kupacot. Már lényegesen kisebbet, mint Szommer Úr.
3.  Az utolsó szelektáló erő a szerkesztőség előtt a titkárnő, Pirike. Ő reggel 9-re jár, általában nyúzottan, mert a gyerek nem hagyja aludni. Nem kifejezetten szeret olvasni, naphosszat ásítozik a klaviatúra felett, a piperetükröt bámulja, vagy az időjárást. Ha olvas, csak szennylapokat, vagy hírdető újságot, ezért a figyelmét igazán azzal lehet felhívni, ha valami meglepő, vagy egy történetben talál megoldást, ne adj Isten, a saját problémáira. Ő csak a címeket futja át, esetleg az utolsó mondatot. Ahogy az a japán közmondás is mondja: minden dolognak a vége a fontos! 
4. Körülbelül 100 novellát tesz végül a szerkesztő elé, aki azt nem több, mint 2 óra alatt elolvassa. Szakavatott szeme a következők szerint válogat. Az egyik nem tudja, hogyan kell leírni, hogy muszáj. A másik csupa kisbetűkkel ír, pontokkal elválasztva, ömlesztve, mint valami camping sajtot. A harmadik túl fennkölt. A negyedik idegen szavakat használ feszt, holott van a magyar nyelvben annyi szép szó! Az ötödik túlontúl bonyolult. A hatodik csak hírből ismeri az állítmány fogalmát. A hetedik rémesen panaszkodik. A nyolcadik meg akarja váltani a világot. A kilencedik túl rámenős. A tízedik cefettül trágár. Hogy a rosseb egye meg! Vannak még a magyarkodók, a politizálók, a trollok, az erotománok, a tavalyi vesztesek, s az olyanok, akik úgy írnak, mintha receptet írnának egy szakácskönyvbe, a szenvedők, a kérdőrevonók, a nagyképűek, a kiöregedett harcosok, s kiégett fizika tanárok science fiction karakterjegyekkel. Nem érti, hogy az emberek mit is akarnak tulajdonképpen! 
   
   És akkor nyögvenyelősen ugyan, de talál 20 olyan művet, amivel lehet mit kezdeni. Ami humoros, egyszerű, közérthető. Mély is, de nem túlságosan. Van benne némi tanulság. Megfog valamit úgy, ahogy arra nem is gondolt. Új, de akár másnak is eszébe juthatott volna. Bárkivel megtörténhet, s ezért kapcsolatot teremt. Ha ezeket valaki elolvassa, fog rájuk emlékezni.
   
   Hát így valahogy.

Budapest, 2018. augusztus 14./2019. április 28.

Hogy hogyan is lett Dracula grófból vegetáriánus, arról talán kár is beszélni. Ahogy már az lenni szokott. Túl sok volt az életében az erőszak, a nőknek nem volt igazán tónusos a testük, és hát a vér sem esett már neki olyan jól, mint a kezdetekkor. Eltűnt az életéből a romantika. Az éjszakai túlórák teljesen felborították a bioritmusát. Nem bírta, na. Meg akart öregedni. Belefáradt a fiatalság látszatának megtartásába. Azt vette észre, hogy nincs semmi az életében, csupán az a művi csillogás, egy-egy rettegő tekintet, vagy ellenállni próbáló fehérnép. De igazán, semmi. És akkor megpillantott a piacon egy vérnarancsot. Eleinte a neve és színe ennek a gyümölcsnek teljesen kielégítette. Nem volt az a tisztátlan hússzag, ami olyan émelyítően édeskés. Zamatos volt, nem kellett levadászni, nem kellett éjszakákon keresztül hajkurászni, s pláne beöltözni abba a nevetséges maskarába. De tényleg, ki hord már ilyen hacukát a XXI-dik században? A Kék-fény sem kerestette tovább, a Bail kötetet végre tűzre dobhatta, és elkezdett ráncosodni. A szarkalábak és ősz hajszálak némi eleganciát kölcsönöztek számára. A piaci kofa hajnalban már előre köszönt. És a vérnarancs után nem volt megállás. Először kezdte a gyümölcsökkel, de néhány hét után már a chilipaprikát sem utasította vissza. Végre napkúrákat vehetett, és éjjel alhatott, mint minden normális ember. Golfozott, Bloody Mary-t ivott naphosszat, élvezte az életet olyannak, amilyen. De hogyan is jutottunk idáig? Ja, persze, hogy nem érdemes róla beszélni. Hát, nem mondtam sokat, épp csak hogy. Amikor majd prána evésre adja a fejét, arról majd még ennyit se.

Utóirat: Tudom, hogy a kedves olvasót most baromira zavarja, hogy nincs a történetnek normális vége. Egyesekben még az is felmerülhet, hogy történet sincs. Érdemes ezen elgondolkozni, hogy minek nem lett még normális vége, és hogy az mért zavarja! Na, most már tényleg vége!

Budapest, 2018. augusztus 12.

Professzor úr, igazán elhiheti, hogy nem jut be felesleges cukor a szervezetembe! Már több, mint egy éve nem eszem finomított gabonafélét vagy cukrot. Most mit nyaggat? Az igaz, hogy azóta igen megváltozott az életem. Lefogytam 20 kilót, és hát van egy szemrevaló barátnőm is, a Cili. Kikapós fajta, azt meg kell hagyni! Az én koromban meg hát kell valahogy bírni az iramot! Szóval járok edzeni. No, nem azért, hogy jobban nézzek ki, az már nekem nem fog összejönni. Csak hát tudja, hogy van az? Állandóan azt akarja. Ahhoz kérem meg erőnlét kell. És persze technika. Sosem voltam az a kifejezett lepedőakrobata, ahogy mifelénk mondják. Hát most pótolok. És hát ezzel a Cilivel a korrepetálás sem olyan nyögvenyelős, mint kisoskolás koromban volt biológiából. A tárgy sem változott, látja, Professzor úr! Még mindig biológia. De hogy is keveredtünk ide? Ja, a cukoreredmények. Mondom én, semmi felesleges szénhidrát! Azt kérdezi, használunk-e valamit az együttlétekkor? Hát, csak amit mindenki más, gondolom. Bár úgy egy hónapja, ha már így rákérdez, Cili valami síkosító félével kencézi magát. Abból a nagy hevületben rendesen be szoktam valamennyit kajálni. Ja, tehát akkor az lesz az? No, legközelebb majd jobban vigyázok! Vagy veszünk steviásat. Azt szabad, nem? Mifelénk kérem azt jázminpakócának hívták, és sebgyógyításra használtuk, de maguk tudják. No, a viszontlátásra, Professzor úr!

Budapest, 2018. augusztus 5.

Aylin has never been this nervous. The big day, she has been waiting since her childhood, finally arrived. What she was preparing could be considered both frightening and exiting. As she hold the mirror in front of herself, something was deeply disturbing. Her eyebrow. They were uneven, the right one was plucked to thin. What will be everybody thinking? The whole congregation will be watching, her friends and family. This is not something that would happen every day! She has to look good, even perfect! It might be vain, but how will she look in the pictures? She should also dress up! That couldn’t left to the dresser! That charlatan definitely would put some old rag on her. She wanted to do it herself. If she had already decided, she would like to do it right!

Of course, everybody asked why him? Rumour says he is so old, that his parents must have been born during the times of mythological chaos. But Aylin remained stubborn. She was old enough to decide what is good for her! There is no such peace when someone knows, her life would change completely. Her body is this gorgeous now for the last time. Who would tell, what happens after?

Her family and friends were worried. They couldn’t be as patently enthusiastic as she. They were concerned not seeing her again. Tough she wouldn’t have been living among them up until now either. Has always been walking five feet above the mother ground, as they say. And whenever she would talked to them, as if she would have been somewhere else, talking with someone elves. And now at last she would meet again all those she has been with all along. She was yet very curious.

Good heavens, she put the mirror aside. Her eyebrows miraculously were even. She was tired, more like exhausted. The time has come. Her dress impeccable, her hair in bun, her complexion with a touch of make-up. She drank a sip of water from river Lethe, laid on to her bed and started her journey down on river Styx to meet him. Hades.

Budapest, 4^th August, 2018. 

 Translation: Rita Margit Ivanics