Korall éberen feküdt a hideg éjszakában. Nem tudott aludni. Hallotta, ahogy csikorognak a faágak és a lombok baljósan susognak. Eső lesz. Akkor szokott ilyen kétségbeesetten kavarogni a szél az erdőben. Mért kell megint ezt tennie? Mindig ez van. Mindig ez van mindenkivel. Sosem változik semmi. Amióta világ a világ, ő és mindenki körülötte ezt teszi. Pedig aki most itt fekszik mellette, olyan szép. Ahogy békésen szuszog, emelkedik a mellkasa fel, s le. A lábai is olyan szép inasan izmosak, már-már szöcskeszerűen. Édes álomba nyomta a szeretkezés, s nem gyanít semmit. Az apja igazán figyelmeztethette volna!    

Korall gyomra mélyéről hangos mordulás szakadt fel, az oldalára fordult, hátha így el tudja nyomni ezt a végtelen éhséget. Pedig tudta, nem tehet mást. Nem lehetne legalább egy kicsit együtt élni vele? De ez az ő köreikben nem szokás. Kinézik, ha életben hagyja. Mindig is akart egy társat, de csak a gyerekei vannak, azokkal se túl erős a kapcsolat. Ahogy egy kicsit is felnőttek, már szét is széledtek a világ minden tájára. Se egy levelet nem írnak, se nem üzennek, látogatni meg végképp nem látogatják. A fiairól meg jobb nem is beszélni. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyik pillanatról a másikra köddé váltak.

Pirkadt. Korall gyomrába maró fájdalom hasított, a gondolatait egyszer csak kitörölte az ősi rituálé szava. Egy külső erő diktálta mozdulatait. Mintha érzések nélküli robot lenne, akinek nincs saját akarata. A társa fölé emelkedett, és egy szakszerű rutin mozdulattal leharapta a fejét. Az agyát hirtelen elöntötte valami elégedettség, az éhség végre szűnni kezdett. S tudva, hogy megtett mindent, amit a klán kívánt tőle, alaposan letisztogatta csápjait. Végigszaglászta feszülő potrohát. Büszke volt, tudta, újra anya lesz. Még sosem érezte ilyen szabadnak magát. Felrepült a korhadt fatönkről, mintha az elmúlt éjszaka a világ legtermészetesebb éjszakája lett volna.

Budapest, 2018. június 23.