Sorellnek kavargott a gyomra, rettenetesen szédült, és alig látta hogyan jutott végül haza. Talán valami rosszat evett. Vagy mégis inkább az, hogy sohasem evett, az iskolában meg kötelező volt megennie a tízórait. Ettől lett hirtelen olyan rosszul, hogy a nap közepén hazaküldték. A nyár eleji fülledt meleg sem tette könnyebbé a helyzetet. Így hát sietett, minél előbb lefekhessen a hűvös szobában. Ahogy megforgatta a zárban a kulcsot, furcsa zajokat hallott. Persze tudta, hogy az apja otthon dolgozik, de annak azért nem szokott ilyen hangja lenni. A festő nem csap különösebb zajt. Pipázgat, a gramofont hallgatja, rendszerint iszogat, és dúdolgat, vagy hümmög valamit, de ezek mind kedves zajok voltak a lánynak. Nem értette, amit hallott. Káprázott a szeme a fejfájástól, és hogy enyhítse szomját a konyhába sietett. Egyszeriben a földbegyökerezett a lába. Nem értette, amit lát. Nem akarta érteni. Még sosem látott ilyet. Persze már hallott róla, sugdolózni a lányvécé sötétjében. Egyesek még lódították is, hogy ők már csinálják, de azért inkább csak népszerűnek akartak tűnni, igazi nagylánynak. Sorell átlátott rajtuk. És most ez. Az apja valami kis modellel. Ahogy odanézett, az apja pont elkapta a tekintetét. S volt ebben valami, ami egyértelművé tette, hogy ez a kettejük titka kell, hogy maradjon. Hogy aminek most a tanúja lett, az valami, amiről már megint nem beszélhet. Senkivel. Hirtelen elfordult és amilyen gyorsan csak lehet, kiszaladt a konyhából. A lakásból. A városból. S az eddigi életéből oda, ahol csak még több súlyos titok vár majd rá.

Budapest, 2018. július 14.