Volt egyszer, nem is olyan régen, egy kristálytükör. Barokk rámája volt, melyet finom, alig látható rózsarajzolatok ékesítették. A családja mindig nógatta, hogy túl tiszta, túl kecses, hogy állandóan visszatükröz mindent, s hogy ebből még baj lesz. –„Mért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred, a komód?” – kérdezték. „Sokkal jobb lenne! Csak ülnél csendben a sarokban: kényelmesen, farosan. Tárolhatnánk is benned valamit, vagy akár rád ülhetnénk. Vagy lehetnél olyan, mint a bátyád, a szék! Négy lábbal állhatnál a talajon, és még hasznodat is vehetnénk. Vagy akár olyan, mint nagybátyád, az ágy: puha és meleg. Még véletlenül sem mondanád meg nekünk az igazat. Arra aztán senki sem kíváncsi! Éjjel pedig még félelmetesebb vagy, mint nappal! Szellemek járnak át rajtad, és azok is csak annyira valódiak, mint te magad! Túlságosan fenn hordod az orrod! Semmiről nem lehet veled beszélni! Mindig csak az igazság, a tükör, a csillogás, és a sejtelmesség. Túl merev vagy, s túl hiú.”

A tükör hallgatta, hallgatta, de nem tudta, hogyan kellene komóddá, székké, vagy ággyá válnia. Próbálta növeszteni a testét hátrafele, nyújtogatta tagjait lefele, hátha lábbá nő, puhította magát, hogy hasonlítson az ágyra, de nem ment. Ő csak tükör tudott lenni. Mindig is az volt, és nem igazán értette, mért baj ez. Ahogy így erőlködött, hogy minél hasonlatosabbá váljon családja többi tagjához, egyszer csak meghasadt. Elejétől a végéig. S ahogy a hasadás a végére ért, Peti, a teknős, a tükör lakója, az ezüstfolyó torkolatában ragadt. Odaát már túl valódi volt, ideát még túl idegen. Két világ közt lakó lények látták csak igazán, amikor is itt a folyóparton találkozott a Mágussal. Tekerte a Mágust jobbra, tekerte balra, belecsippantott finom kis húsába, böködte, s ráncigálta szakállát, de az csak nem szólt semmit. Majd látva, hogy Peti mennyire szenved, a Mágus megfőzte neki a titkos Valóság elixírt. Az állat gyanakvóan szaglászta egy ideig, de aztán mit volt mit tenni, ivott egy kortyot a zamatos italból, s másnap reggelre tojásokat rakott a folyótorkolat sziklás üregébe.

Peti meghökkent. Ezekután bajosan nevezheti magát így. Tudta, hogy most várnia kell, s lehet, hogy nagyon sokat. Hát csak várt. A tojásokat szemügyrevették a vízipásztorok és gyakori acsák, az ugró siklók sem mentek el szó nélkül a kis jövevények mellett. Egyre csak gyűlt a folyótorkolat faunája, várták, mi kel ki a tojásokból. Száz nap és száz éjszaka várták. A Mágus ezidő alatt száz évet fiatalodott, és visszaváltozott kecskepásztorrá, aki azelőtt volt. S amikor megrepedt az első tojás, abban egy pici komódocska volt. A másodikban pici székecske. Majd sorban ágyacska, asztalocska, függönyrudacska és polcocska. A legeslegutolsó tojásból pedig egy icike-picike, aranykeretes barokk kristálytükröcske pottyant elő. Ez, és az összes többi tükör a világon, azóta is megmutatja az igazságot. De csak azoknak, akiket ez valóban érdekel. A többiek életét torzítva tükrözi, mert ez a természet isteni rendje. Aki meri, nézzen bele a hozzá legközelebbi tükörbe, és járjon utána!

Budapest, 2018. június 17./július 6. - Tata, 2018. június 29.

*Címében azonos: Agatha Christie művével - The mirror Crack’d from side to side