“Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” *

Sokféle. Ha engem kérdezel, a bennem élő nőt is kérdezed, s így nehéz egyszerűen válaszolnom. Azt hiszem a nőnek elsősorban teret kell tudnia adni, teret a szeretet megnyilvánulásának. És mivel az igen sokféle, ezért a nő is sokféle. Kislányként bújós-kacagós-sírós, tinédzserként kajla-flegma-lázadó, fiatalon kacér-csinos-csábító, éretten elfogadó-belátó-bölcs.

„A nő lényegisége ugyanis a mindent magába foglaló tér.”** S a minden pedig mi magunk vagyunk: te és én, ti és mi, s mindannyiunk élete, története, a múlt, a jelen, s a jövő. Minden érzés, érzet, minden kérdés és minden válasz is. A hurrikán szívében az egyetlen nyugodt pont, és a hurrikán maga. A lélegzet, az étel, az ölelés, a tiszta víz, a szabadság, de lehet a zavar, kifürkészhetetlenség, a makacsság.

Mindenkinek olyan nő a társa, amilyen teret megenged magának. Persze azt mondják, a nő választ. Igen, talán ez igaz. Neki kell tudni, kinek tud teret adni, s kinek nem. Pláne, hogy kinek tud életet adni, s ezalatt nem csak a szülést értem. Kinek teret engedünk, életet adunk, új lehetőséget. Minden nő mellett más és más oldalát ismerheti meg az ember, s aki mellett szűk, az nem az ő igazi társa. Addig kell keresnie, míg egyszer csak fellélegzik, és azt érzi: haza jöttem, itthon vagyok, ezt kerestem, itt van a helyem.

Ez az a tér, amiről beszélek, s ahova mindenki tart, vagy jó esetben már ott van. A nő, a mi biztonságos otthonunk, ahol az érzelmek, a gyengédség, a gondoskodás, s a bizalom lakik. Ez a belső nő mindenkiben ott van a kezdetektől, s mindenki végsősorban a sajátját keresi, s amikor megtalálja, minden egyszeriben rendbe rakódik, eggyé válik, egyértelművé és egyszerűvé. Sokfélén egyszerűvé. 

*”Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Szent Ágoston

**Idézet Lama Ole Nydahl-Könyv a szerelemről című művéből

Budapest, 2019. március 8.

Mondják, hogy az embernek a tej és maradó fogsora után öregségére, jóval 80-90 év felett új fogsora kezd kinőni. Mindez persze akkor, ha az őssejteket holmi fogbeültetés során nem ölték el. Ez a fogsor teljes fényében a dolgok természetes menete miatt nem tud pompázni. Van, hogy halottakon fedeznek fel ilyen fogakat. Kérdés, hogy mire készül az ember ilyen korban, mit akar „megrágni”, mi újba akar belekezdeni?

Meglett korában az ember, ha van minderre ideje, elkezd lelassulni, és sokszor látjuk öregeken, hogy máshol járnak, haldoklókon, hogy mással beszélnek. A szenvedések közben hirtelen felcsillan a szemük, mintha régi ismerőst látnának, s gyakran szólnak is hozzá, nyújtják felé kezük.

Az az ismeretlen, amitől mindenki fél, és távol akarja tartani magát, a legrégebbi ismerősünk. A legnagyobb univerzális rendező erő, mely segít a léleknek végleg elhagyni a testet, más formában továbbélni, s ha szükséges, újrakezdeni. A földi élet során ez talán a legnagyobb transzformáció. Érdemes is erre a találkozásra új fogakat növeszteni!

De amit sokan nem tudnak, a halál nem csak egy külső erő, bennünk is van, olyan, mint az öngyógyító erő. A halál, csakúgy, mint a gyógyulás a mi kezünkben is van. Persze külső, természetellenes segítséget mindkettőhöz igénybe vehetünk, de annak nagy ára van, gyógyulásnál a test, halálnál a lélek látja kárát az ilyen erőszakos beavatkozásoknak. A halálnak pontos ideje van, habár lehet vele/magunkkal alkut kötni, de akkor adni is kell érte valamit, vagy ne adj Isten, valakit.

Ez az erő azzal teszi nekünk a legnagyobb szívességet, hogy kereteket ad, időhatárokat szab, és rendkívül értékessé teszi az Életet, hiszen amit el lehet veszíteni, az mindig értékesebb, mint amit nem. A halál egy lehetőség, hogy itt a Földön jobban éljünk, vagy akár, hogy utána új életet kezdjünk. Vannak, akik életük során sokszor tapasztalják meg ezt az erőt, s tovább élő testükbe új lelket építenek a sajgó romokból. Mások elhagyják a testet, és más testben próbálnak szerencsét ugyanazzal a régi, sebesült lélekkel, hátha ott meggyógyulhatnak.

Bárhogy is, ezt a szolgálatot nem szabad elbagatellizálni, nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a halál után, az meg végképp nem, hogy addig mi történik! Csak a földi testbe inkarnálódott lélek tud kapcsolatokat gyógyítani, ez sehol máshol nem lehetséges. S oly kevés ilyen hely van, ahol a test, s lélek együtt van, kár lenne eltékozolni ezt az esélyt, itt az ideje kinöveszteni azokat a „halál fogakat”!

Budapest, 2019. március 5.

Amerikai tudósok olyan drogot fejlesztettek ki, amely eltörli az emberi emlékeket. Elsősorban háborúból hazatért katonákon akarják alkalmazni, hogy a fronton átélt borzalmakat megsemmisíthessék. Azonban egyelőre nem specifikus, hogy mely emlékeket törli a gyógyszer, így akár az egész emberi emléktárat, vagy a nem megfelelő emléket törölheti.

Ezen a híren elgondolkozva megfogalmazódott bennem az igény arra, hogy a múltról beszéljek. A múlt azon részeiről, amit lehetne törölni és visszatekerni* egy korábbi, boldogabb helyére az életemnek. Kétlem, hogy a törlés segítene. A múltam nélkül nem lennék ugyanaz az ember, mint aki most vagyok.

Azt gondolom, hogy az életben bármi megtörténhet az emberrel. Ezek az események lehetnek tragikusak, traumatikusak, sokkolók és persze felszabadítóak, boldogak és kiteljesítőek is. Soha nem az a baj, ha valami történik velünk, hanem az, ha ezt titokban kell tartani, ha nem lehet róla beszélni. Ahogy az ember megosztja a tapasztalatit valakivel, rájön, hogy mindenkinek vannak nehéz életszakaszai, és ahogy kibeszéljük magunkból a démonainkat, azok elvesztik erejüket és az irányítást az életünk felett. Eddig bujkálnunk kellett, mereven elzárkózni, védekezni, magányba vonulni. Harcolni mindig is könnyebb volt, mint szembenézni az egymás iránti érzelmeinkkel.

Itt az ideje feladni a rossz tapasztalatokhoz való ragaszkodást! Elfelejteni nem kell, mint egy mese, aminek tanulsága van, úgy kell kezelni. S ezekre az élményekre, ha átdolgozottak, lehet akár építeni egy új életet, ami nyílván egyedi lesz, különleges, furcsa, tekervényes, de szabad és szinte semmivel nem lehet kimozdítani a központjából, mert olyan alapja van, mint senkinek. Olyan értéket képvisel, ami első ránézésre nem egyértelmű. Akár a csiszolatlan gyémánt, ha megpillantod, olyan, mint egy üvegdarab, rengeteg munkába, polírozásba kerül, mire mások is látják az értékét.

Ne dobjuk el magunktól a múltat, mert az nem csak a mi múltunk, a szüleinkké és nagyszüleinkké is, sőt akár több generációé, mindazoké az embereké, akikkel átéltük. Merítsünk belőle: az átdolgozott fájdalomból erőt, a kétségből tudást, a félelemből szeretetet, a balgaságból bölcsességet, a hibáknak megbocsátást, a magányból közös élményt! S így lesz teljes az életünk, azzal, amit oly felelőtlenül eredetileg ki akartunk dobni.

*The Cranberries-Erase and rewind

Budapest, 2019. február 23.

Ami belül van, az mélyen kezdi. Sötétben, nyirkosan és hidegben. Egyedül van, s csak önmagára hagyatkozhat. Sokáig csak ezt a sötétséget szívja magába, átfájja a mélységtől és magánytól való félelem. Háború van benne, önmarcangolás, türelmetlenség: Mikor jön már a tavasz? A múltjában él, pihen és erőt gyűjt. S aztán egyszerre egy kicsit melegebb lesz. Ekkor megremeg a kis lelke, és nyújtózkodni kezd. Először lefele, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Bodros gyökereket ereszt, hogy vizet, s tápanyagot nyerjen a nagy kibontakozáshoz. Mindig is tudta legbelül, hogy mire képes, lám, most bekövetkezik. Lassan, nagyon lassan elkezd nőni felfele. Tudja, hogy arra van az életet adó fény, pedig még sosem látta. Érzi a „csontjaiban”. Kinyújtózkodik, s egyszer csak áttöri a talajfelszínt, s eddigi otthona már csak a támasza lesz. Az válik fontossá, ami idekinn történik. Itt minden színes és meleg. Ő maga is kiszíneződik, friss lesz, üde és zamatos. Szárba kap, elkezd rügyezni, s ha virágba borul, már semmi nem akadályozhatja meg a valódi szeretet megtapasztalásától. Aki virágot tud hajtani, az tud igazán szeretni, gyümölcsöt hozni, s megtanítani utódainak az élet valódi rendjét. A szeretet rendjét.

Budapest, 2019. február 18.

Az Üveghegyen is egy keresztkapocs lett szentelt szeg. A tinédzser szerelem, mint görbe penge, a fejős tehén ellette fájó örökkévalóság.

Ma már persze tudom, hogy ez van, és már óvatos vagyok, de végül mindig kiderül, hogy csak eszköz voltam, tárgy, nem alany, vagy állítmány, esetleg helyhatározó.

Már a kezdetek kezdetén, mint élő kártyalap voltam jelen az inkarnációban. Valaki, akiről lehet beszélni, akivel lehet foglalkozni egy fennálló valós probléma, kapcsolati válság helyett. A legfontosabb kapcsolataim azóta is ilyenek.

A kártyalapok közül pedig a taró Bolondja, más paklikban Joker. Általában Jokerként használnak. Értem ezalatt, hogy helyettesítek valamilyen történetet, megjelenítem az életemben. Sosem rólam szól az élet, hanem valaki traumáját fedem el, hogy arról ne kelljen beszélni. Körülöttem ezért igen nagy a felhajtás, hogy a valóság titokban maradhasson. De a Jokert előbb-utóbb becserélik, rendszerint akkor, amikor magát a helyzetet már teljesen megoldotta, és a szabályok szerint egy új történetben helyettesít. A lap értéke mindig a lerakó szándékától függ.

Bolondként kevesen használnak. Pedig annak egy kicsit jobb helyzete van, mint francia barátjának. A Bolond jelenthet mindent, semmit, vagy bármit, attól függően, hogy milyen lap mellett van, vagy mi a kérdés. Jelent újrakezdést, gondtalanságot, a veszélyek könnyed kezelését, és igen nagyfokú szabadságot, függetlenséget.

Hogy a Jokerből hogyan lesz Bolond? Csupán paklit kell váltania, nem földi síkon kell tovább játszania, hanem Univerzálison. S mindaz, ami ehhez elvezeti a legmélyebb transzformációk egyike. Innentől fogva már végleg a test és lélek határán fog egyensúlyozni, és itt kell saját történetet faragnia olyan társaival, akik szintén ezt élik, vagy legalább megértik.

Azok keresik társaságát, akik maguk is változásban vannak, és akik érzik, hogy az élet nem csak annyi, amennyit a földi sík, a biológia mutat. Fontos ezt megérezni most, hogy a földi élet napról napra bizonytalanabbá válik. Van egy felső-külső összerendező erő, ami bennünk is jelen van. A Bolond ehhez tud hozzákapcsolni minket, úgy hogy előtte káoszt teremt, amiből aztán új rend lesz. Most a káoszt látjuk már. Esnek szét rendek-rendszerek-elvek-hitek. Ha körülöttünk vége van a dolgoknak, kapcsolatok bomlanak fel, elviselhetetlen a feszültség, akkor tudjuk, hogy már itt van az új rend. A régi rend kétségbeesett ragaszkodása tud ijesztő arcot mutatni, fenyeget, fenyít, hét körömmel kapaszkodik. A Bolond ilyenkor belső békéjébe mélyed, és bár mindenki bolondnak nézi, ő belül nyugodt, megfontolt, s biztos tudatában van az értelemnek, és az univerzális törvényeknek. S ha végre leveheti gúnyáját, valódi ember lesz. Nem megszokott, nem mindennapi, nem e korból való, nem e helyen járó, de ember. Mindannyiunk társa, egyikünké sem, vagy bármelyikünké.

Budapest, 2019. február 13.

Egy ideje sok szó esik arról a lélektani folyamatról, amit kissé túlcsiszolva, egyszerűen csak elengedésnek neveznek. Könyvek, tanfolyamok, meditációk, gyakorlatok, terápiák hosszú sorát kínálják a gyanútlan halandónak mind a szakmailag elismert, s mind a grey zónában balanszírozó ezo-spiro-természetgyógyász fórumok. Bizonyára hallották már azt a szófordulatot: nem megy? ne erőltesd! engedd ell!

Ha az olyan könnyű volna! A nehéznek bizonyuló dolgok, helyzetek, emberek elengedésével ugyanis (már, ha ezt olyan ripsz-ropsz meg tudjuk tenni) rengeteg olyan dolog, helyzet, ember is eltávozik az életünkből, amire-akire még szükségünk lett volna, és értékes számunkra. A dolgok, helyzetek, emberek nem csak úgy halomra hányva vannak benne az életünkben, hanem egy rendkívül érzékeny és változatos háló szövevényeként. Mely háló ráadásul örök, s az emberi élet végével sem szűnik meg létezni, csak az adott személy passzív szállá változik, illetve másokkal másmilyen hálót sző tovább, mint eddig. Azt a gondolati síkot is érdemes végigjárni, hogy nem mindegy, a szőttes színét, vagy fonákját látjuk, és hogy hogyan van hajtogatva a szőttes, kik kerülnek közel, s távol tőlünk.

Arra, hogy ha valamit-valakit elengedünk, akkor más dolgok, emberek is elvesznek vele, vannak biológiai tények. Ilyen a menstruáció, vagy a szülés. Jól ismert megfigyelés, hogy a méhnyálkahártya leszakadásakor (menstruáció első napja, vagy kicsit előtte) a nőknek igen erős hasmenésük szokott lenni, jómagam fél napokat kell vécé közelben rostokolnom, mire minden kiürül belőlem. Ilyenkor nagyobb a folyadékveszteség, amit érdemes pótolni, és az ember annyira nem is éhes: kitisztul, vagy még inkább megtisztul. A szervezet nem tudja csak a méhnyálkahártyát elengedni, hanem mindent elenged, amit tud. A szülés ugyanilyen. A beöntést nem a toló folyamatok miatt adják, amiatt is persze, de ha a baba jön, jön vele minden.

Elengedni tehát csak úgy lehet, ha óvatosan szétszálazzuk a szőttest és a számunkra mérges fonaldarabot kihúzzuk. És amikor ezt a fonaldarabot, amit megfosztottunk minden kapcsolatától a kezünkbe vesszük, megforgatjuk, megnézzük innen is, onnan is, akkor látjuk csak, hogy tulajdonképpen nem is mérges. Kontextus nélkül egy teljesen ártalmatlan ember, dolog, helyzet. Nem ez a fonaldarab volt a beteg, hanem a kapcsolat, ami közte és köztünk volt. Teljesen felesleges volt kidobni, mert a beteg kapcsolati helyre csak ugyanilyet, sőt még rosszabbat tudunk majd bekötni, és be is fogunk, hiszen ott maradt egy szabad vegyértékhely, hogy kémiai példát is hozzak.

Éppen ezért nem elengedni kell megtanulni, hanem meggyógyítani a beteg kapcsolatokat. És akkor azt a kihúzott szálat is visszafűzhetjük a szőttesünkbe, nyílván már új mintát fog mutatni, ami talán majd jobban tetszik nekünk. A kötés minőségi változása, a kapcsolat közelsége teljesen át tud formálni körülöttünk mindent. Újabb vegyész példaként a kötés minőségétől függően a H₂O lehet jég molekularácsos kristályszerkezettel, víz laza hidrogénhidas kötésekkel, és vízgőz hidrogén hidas kötés nélkül, bármi elképzelhető, és csak fizikai paramétereket kellett változtatni. A kapcsolatok gyógyítása ennél mélyebb és meglehetősen több energia-befektetést igénylő folyamat, de én azt javaslom, elengedés előtt mindenképp gyógyítsuk meg a kapcsolatot és csak gyógyultan engedjük el, ha még akkor is azt akarjuk! Mára búcsúzom. Ha rosszak lesznek a kedves olvasók, legközelebb a bányászati engedélyekről fogok mesélni.

Budapest, 2019. január 29.

Jött egy japán riport még a nyáron, ami egy 54 éves férfiról szól, aki az eredeti adatrögzítéskor 28 centi. Munkatársaim azonnal kérdezték: igen, de melyik szerve? Nyilván az alkarja, mondtam. Mi más? A valóság éles határán balanszírozó jelentés ésszerűtlensége tovább fokozódott. Kiderült, hogy ez egy rizsföldi munkás, aki az itt meg nem nevezett gyógyszercég, szintén inkognitóban lévő gyógyszerét szedte, és a gyógyszer mellékhatásának véli, hogy nyáron, földmunka közben megszomjazott. És hogy ez ne legyen elég, nem is saját maga jelenti, hanem a felesége. Értem én, ha valakinek ilyen apró férje van, az kihozza belőle a túlaggódó, kígyószerűen körbetekerő, harcos anyatigrist. De álljon meg a menet! Én parasztemberek unokája vagyok. Amikor Csorváson a parasztok nem átallottak a rekkenő hőségben is kimenni a földekre dolgozni, bizony meg-megszomjaztak. Ha szedtek gyógyszert, ha nem. Csak az a paraszt nem volt szomjas, amelyik nem dolgozott, de mivel arrafele igen meleg tud lenni, még az is.

A jelentés nem hagyta nyugodni a japánokat, mert esetkövetést kértek, amiben sajnos kiderült, hogy a férfi nem 28, hanem 172 centi, ami férfinek nem nagy, de japán férfinek pont elég. Elírták, no. A feleség annyira agilis volt, hogy ezzel a tünettel még az orvoshoz is elrángatta az urát, aki az esetkövetésben leírtak alapján a következőt javasolta: igyon gyakrabban, ha megszomjazik! Ez, ez a lényegre törő attitűd hiányzik a magyar egészségügyből! És ha még ismerte volna a magyar ciberét, amit nagyszüleim és sok ezer földmunkás ivott hajdanán, bizonyára azt ajánlotta volna neki.

Én naivan egy pillanatra holmi tolkieni világba képzeltem magam, ahol a japánok már ilyen elf-szerű mezőgazdasági munkásokat alkalmaznak nehéz fizikai munkára. Akiknek lám, ember nő párjuk van. Pont, mint abban jól ismer dalban: The elven lover. De lám, így dőlnek össze a mítoszok, és a valóság kegyetlen ököllel lecsap a képzelet hálójában szőtt meseszerű álomvilágokra. Az a pillanat azonban az enyém, és senki nem veheti el tőlem, amikor lelki szemeim előtt látom, ahogy a 28 centis szomjas rizsföldi munkást a felesége berángatja az orvoshoz: Papuska, mondjad!

Budapest, 2019. január 26.

Már vártam, hogy mikor csap le rám ez a kegyetlen kérdés, és persze nem máskor, mint amikor gyanútlanul pizzázunk a barátnőmmel, aki se szó, se beszéd megkérdezi: - Ha ne adj Isten, lenne egy barátod, te összeköltöznél vele?

Már a kérdés megfogalmazása is, hogy is mondjam, nem túl kecsegtető: ’ne adj Isten’. Most ez a barátra, vagy az összeköltözésre vonatkozik? Az első sokkból magamhoz térve így válaszoltam: Semmiképp nem vetemednék ilyen drasztikus lépésre. A következőképp járnék el: fokozatosan ott-ott hagynék dolgokat a ’ne adj Isten’ barátom lakásában. Először csak egy fogkefét, könyvet, majd némi fehérneműt, itt-ott elrejtve. Később tampont, hajszárítót. Aztán, mikor elutazik anyukájához vidékre és rám bízza a viráglocsolást, lecserélem a függönyt. S míg nincs otthon mindenhol szagnyomokat hagyok a lakásban, ezzel körbekerítve a területemet: körbenyalom a kedvenc bögréjét, a hónom alá dörgölöm az egerét, parfümöt hintek a törölközőjére. Végül, mikor hosszabban hagy egyedül, átfestem a falakat és beköltöztetem a könyvtáram. És mikor már egy könyváruházra hasonlít a hely, akkor tudni fogja, hogy ott lakom vele. Sőt, ő fogja megkérdezni: - Biztos, hogy elég ennyi könyv? Még a Révay összes hiányzik. Nem túl hideg ez a szín a nappaliba? Jobb lenne valami pasztell.

Persze előfordulhat, hogy mással pont így történik, fokozatosan összemosódnak az élőhelyek. Ráadásul a fizikai összeköltözésen túl nem elhanyagolható az a jelenség, aminek szerintem nincs kifejezett neve, de hívjuk lelki összeköltözésnek. Meg vagyok győződve, hogy bár nem élek együtt férfival, mégis bérlek egy-két kiadatlan szobát mások lelkében, vagy tudatában. Mint ahogy nálam is lakik néhány férfi, akik ugyan bérleti díjat nem fizetnek, mégsem tudom őket kirakni magamból. És ez így van jól, legalább mindig van kihez hazajönni.

Budapest, 2019. január 20.

Képen Leakey's Bookshop, Iverness, Skócia

Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Máté 9:12

Ha meghallom még egyszer azt a szót, hogy titok, vagy csak sejteni vélem egy arckifejezés, egy hanglejtés mögött, akár csak a szagát érzem meg, rohanok, ahogy a lábam bírja. Nincsenek betegebb emberek azoknál, akik így akarják felhívni magukra a figyelmet, így akarnak érdekesnek tűnni, így akarnak magukhoz láncolni: egyszerre egy kibogozhatatlan hálót vetve rád, mely addig kínoz, míg ki nem deríted az igazságot, és oly távol tartva magukat tőled, hogy sose éred el őket. Holott ez a titok szinte soha nem az övék, így amikor végre kideríted, nem hozzájuk jutsz közelebb, hanem az anyjukhoz. Engem nem érdekel mások anyukájának traumája! Pont elég az enyém. Az sem érdekel, de beleszülettem. És most úgy tűnik a nem-evéssel örökre elvágtam magam tőle.

Ma reggel 5 szem borsót és egy abonettet reggeliztem, jól megrágva minden falatot. Volt némi bűntudatom, mert eredetileg csak 3 szem borsót és fél szelet abonettet akartam enni, de piszok éhes vagyok, már három hónapja alig eszek. Ebédre visszafogtam magam, csak egy kis tányér Tso levest ettem, és kimondhatatlan boldogság járta át a testem, hogy van én nekem kontrolom, nem függök senkitől, nem irányít senki, én mondom meg mennyit eszem és mikor. És mintha az érzékelésem is megváltozott volna. Éjszaka hangokat hallok. Aludni azt persze nem nagyon tudok. Ébren figyelem, ahogy a gyomrom kis híján felfalja önmagát. Lehet, hogy mégis enni kéne. De akkor mi lesz az anyámmal? Megint beférkőzi magát az életembe, pedig pont sikerült onnan kiebrudalni.

Már egészen úgy nézek ki a rengeteg fogyástól, mint valami kúszónövény. Kezdenek eltűnni a nőiesség utolsó nyomai. Alig maradt mellem, ebben a hónapban nem jött meg, és egyáltalán nem kívánom a szexet. A kettő persze összefügghet: az étel és a szex. Mindkettőben ott a vágy és a test. Nekem lassan egyik sincs. Holnap lemegyek a Rave-be, ott eddig mindig megkívántam. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy engem így bárki is meg fog kívánni. De talán pont ez a tőrdöfés hiányzik még a palettáról a nagy átváltozáshoz. A franc, már csak három tabletta nyugtatóm van! Sebaj, iszok rá, attól jobban megy majd.

Budapest, 2019. január 14.

Képen: Keira Knightley

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre. Máté 9:13

Wisconsin államban, Milwaukee-ban a Füvészkert mellet van egy kis klub, a Rave. A látogatók nem véletlenül jönnek ide. Mindenkinek ugyanaz a szándéka, és ez olyan természetes, mint amikor reggel lefut az ember tejért a boltba, mert elfogyott, és anélkül nem tudja meginni a kávéját. Hát ide is pont ezért jönnek, az éjszakát nem tudják magányosan eltölteni. S hazafele az éjjel-nappaliban még tejet is tudnak venni, hogy a reggel is simán induljon.

Suzan ma este csak beszélgetni akart, elege volt ezekből az egyéjszakás viszonyokból. Olyan személytelenek, a postással belsőségesebb a kapcsolata, legalább is a nevére még másnap is emlékszik. Szóval felvette azt az álarcot, ami mereven elzárja a közeledni vágyókat tőle, és csak figyelt. Az a rengeteg csalódás, ami az arcokon tükröződött meglepte. Még soha nem vette észre, sőt nem is gondolt rá, hogy ide csupa kiábrándult ember jár. Mellette egy pár veszekedett. Nem is tudta, hogy ide párok is járnak, nyilván harmadikat keresnek. Egyre durvább lett a szóváltás. Suzan nem értette, min veszekednek. Mintha kilépett volna a testéből és csak az agressziót érzékelné, de a szavak értelmét nem. Hirtelen egy csillogó tárgy került elő: pillangókés. Hogy jutott át ez a biztonsági ellenőrzésen? Olyan érzése volt, mintha az egész teremben mindenhol egyszerre lenne jelen. Mintha egyszerre olvadna össze a kúszónövénnyel a falon, s a Füvészkert fáival. Mindent látott, és sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A zene és a fények torzan szivárogtak felé, átfolytak a testén, az ereiben lüktettek, majd a szíve visszapumpálta a terembe. Hallotta, hogy susognak a fák. Mintha az hangosabb lenne, mint a klubban lévő zajok. És értette is, hogy mit mondanak. Elege lett ebből. Nagy nehezen rátámaszkodott az asztalra, felállt és bizonytalan léptekkel kitámolygott az utcára. Átment a Füvészkertbe, és érezte, hogy végre ott van, ahova eredetileg akart menni. Felkúszott az egyik bükkfára, s reggelre kinyílt rajta az első tavaszi bimbó.

Budapest, 2019. január 13.