Ami belül van, az mélyen kezdi. Sötétben, nyirkosan és hidegben. Egyedül van, s csak önmagára hagyatkozhat. Sokáig csak ezt a sötétséget szívja magába, átfájja a mélységtől és magánytól való félelem. Háború van benne, önmarcangolás, türelmetlenség: Mikor jön már a tavasz? A múltjában él, pihen és erőt gyűjt. S aztán egyszerre egy kicsit melegebb lesz. Ekkor megremeg a kis lelke, és nyújtózkodni kezd. Először lefele, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Bodros gyökereket ereszt, hogy vizet, s tápanyagot nyerjen a nagy kibontakozáshoz. Mindig is tudta legbelül, hogy mire képes, lám, most bekövetkezik. Lassan, nagyon lassan elkezd nőni felfele. Tudja, hogy arra van az életet adó fény, pedig még sosem látta. Érzi a „csontjaiban”. Kinyújtózkodik, s egyszer csak áttöri a talajfelszínt, s eddigi otthona már csak a támasza lesz. Az válik fontossá, ami idekinn történik. Itt minden színes és meleg. Ő maga is kiszíneződik, friss lesz, üde és zamatos. Szárba kap, elkezd rügyezni, s ha virágba borul, már semmi nem akadályozhatja meg a valódi szeretet megtapasztalásától. Aki virágot tud hajtani, az tud igazán szeretni, gyümölcsöt hozni, s megtanítani utódainak az élet valódi rendjét. A szeretet rendjét.

Budapest, 2019. február 18.