Már vártam, hogy mikor csap le rám ez a kegyetlen kérdés, és persze nem máskor, mint amikor gyanútlanul pizzázunk a barátnőmmel, aki se szó, se beszéd megkérdezi: - Ha ne adj Isten, lenne egy barátod, te összeköltöznél vele?

Már a kérdés megfogalmazása is, hogy is mondjam, nem túl kecsegtető: ’ne adj Isten’. Most ez a barátra, vagy az összeköltözésre vonatkozik? Az első sokkból magamhoz térve így válaszoltam: Semmiképp nem vetemednék ilyen drasztikus lépésre. A következőképp járnék el: fokozatosan ott-ott hagynék dolgokat a ’ne adj Isten’ barátom lakásában. Először csak egy fogkefét, könyvet, majd némi fehérneműt, itt-ott elrejtve. Később tampont, hajszárítót. Aztán, mikor elutazik anyukájához vidékre és rám bízza a viráglocsolást, lecserélem a függönyt. S míg nincs otthon mindenhol szagnyomokat hagyok a lakásban, ezzel körbekerítve a területemet: körbenyalom a kedvenc bögréjét, a hónom alá dörgölöm az egerét, parfümöt hintek a törölközőjére. Végül, mikor hosszabban hagy egyedül, átfestem a falakat és beköltöztetem a könyvtáram. És mikor már egy könyváruházra hasonlít a hely, akkor tudni fogja, hogy ott lakom vele. Sőt, ő fogja megkérdezni: - Biztos, hogy elég ennyi könyv? Még a Révay összes hiányzik. Nem túl hideg ez a szín a nappaliba? Jobb lenne valami pasztell.

Persze előfordulhat, hogy mással pont így történik, fokozatosan összemosódnak az élőhelyek. Ráadásul a fizikai összeköltözésen túl nem elhanyagolható az a jelenség, aminek szerintem nincs kifejezett neve, de hívjuk lelki összeköltözésnek. Meg vagyok győződve, hogy bár nem élek együtt férfival, mégis bérlek egy-két kiadatlan szobát mások lelkében, vagy tudatában. Mint ahogy nálam is lakik néhány férfi, akik ugyan bérleti díjat nem fizetnek, mégsem tudom őket kirakni magamból. És ez így van jól, legalább mindig van kihez hazajönni.

Budapest, 2019. január 20.

Képen Leakey's Bookshop, Iverness, Skócia