Van nekem egy piros pipacsos táskám, ami küllemét tekintve inkább téli jellegű, ezért akkor szoktam elővenni. Körülbelül egy héttel azután, hogy elkezdem hordani, leesik az első hó. Látjuk, idén kissé későn jutott eszembe. Ez a megfigyelés eszembe jutatta Holle anyó történetét, és hogy lehet valami párhuzam a történet, a táska, és köztem. Természetesen az ember bármilyen mesébe bele tudja magát írni. A mesének ez a szerepe: általa a belső konfliktusokat belső képek segítségével oldja. A mesében bárhol érezhetjük magunkat és bármelyik szereplővel azonosulhatunk, sőt egyszerre többel is. És ha igazán magunkénak érzünk egy mesét, érdemes belehelyezkedni mindegyik szereplő helyébe, hiszen, akár az álomban, mindegyik szereplő mi vagyunk, valamely tulajdonságunk, konfliktusunk. Lássuk, hol is érzem a hasonlóságot, hogy vagyok benne a mesében!

Leginkább az a motívum fog meg, hogy a dunyhát a kút mélyén rázzák, és odafönn esik a hó. Azt hiszem, a kút mélye: a tudatalatti, és az odafönn: a tudat szintje. Már írtam erről egyszer, a lefagyott érzelmeket nem szabad hirtelen felolvasztani. Ebben a mesében nem is annyira felolvasztásról, inkább felrázásról van szó, mindazonáltal ugyanarról beszélünk. És akkor most jövök a képbe én. Ebben a mesében én vagyok az a lány, aki életem orsóját és fonalát a kútba ejtettem, és most odalenn rázom a dunyhát, azaz pici novellákat írok, ezzel oldom a fagyot. Már régóta időzöm a dunyharázásnál. Hol ilyen történet bukkan elő, hol olyan. Nem túl sokan észlelik az általam keltett havat, mert sokszor túl magasra kell hozzá menni, hiszen túl mélyről jön. A nagy mélységnek nagy a felhajtóereje. Néha csak négyen-öten látják, hogy havazik. Ez a hó egyszer hideg, egyszer langyos, van, hogy meleg, és hogy tűzforró. Szinte mindig torzít, hiszen a jégkristályokon törik a fény, ezért csak az látja igazán, akinek van mersze leereszkedni velem a sötétbe. Igen ritkán tudok csak olyannyira rázni, olyannyira feloldódni, hogy akár nagyobb tömeg lássa. Vannak, akik csodálják, vannak, akik örülnek neki, mert ilyen havat most látnak először, csúszkálnak rajta, hógolyóznak vele, építenek belőle, s vannak, akik belepiszkítanak, vagy felsózzák, hogy minél előbb eltűnjön. Az én dunyhámból még van mit rázni. Hátha tudok ennél eget rengetőbben is rázni, és akkor hazamehetek végre az enyéimhez.

De én vagyok Holle anyó is, aki nem csak saját dunyháját rázza, hanem másokat is arra sarkall, hogy azt tegye. Persze nem mindenki dunyhájából esik olyan hó, ami írás, mindenki egyedi havat tud magának rázni. Ebben az esetben, szeretném megírni a mese Holle anyóra vonatkozó végét, ami az eredeti történetből hiányzik. Bárhogy is, havazás jövőre is mindenképp várható.

Budapest, 2018. december 31.

Számottevő része az olvasóknak valószínűleg azt hiszi, hogy az érzelmeit lefagyasztó, Jégkirálynő típusú nőkről fogok írni. Önök részben tévednek. Már régen akarok a mellről írni, nem fagyott kontextusában, hanem inkább méret-szemlélet-elégedettség ív mentén. És most adódott a remek alkalom, hogy mellről írjak. De ez a mell: csirke. Reggel vettem ki a fagyasztóból, nyilván hogy megsüssem. Naivan elmentem úszni, hogy mire ¾ 1-re megjövök, kienged. Ez egy nagyméretű mell volt, szóval nem engedett ki. Persze lehet az ilyen dolgokat mikrosütőben olvasztóprogrammal siettetni, de én jobbnak láttam, hagyni magától megtörténni ezt, hiszen minden történetnek legalább két oldala van.

És akkor itt vissza is kanyarodhatunk a merevnek tűnő, érzelmeiket nem kimutató, fagyos nőkre. A mesehősnő, és késői valós pályatársai is azért ilyenek, mert valamikor a múltban valaki megsértette őket, elárulták, elhagyták, megalázták ezeket az asszonyokat, s az ekkor felgyülemlett érzelmekkel nem tudtak mit kezdeni, lefagyasztották. Csak azért, hogy ne haljanak, vagy őrüljenek bele ezekbe az eseményekbe. Azt gondolom, hogy ők is csak lassan engednek fel – akár az én csirkemellem -, s ebben a folyamatban nem szabad őket siettetni. Pontosan tudják, hogy mikor-meddig olvadhatnak biztonságosan. S amikor tökéletesen kiolvadtak, akár magas hőfokon is tudnak majd égni, csak úgy, mint az a mell, amit én végül is délután 4-kor raktam be a sütőbe.

A Cayenne borstól még erősebb is lett, mint amire számítottam. S a fagyos nők is erősebbek lesznek, mire a folyamat végére érnek. Ízletesek, érettek, ahogyan az igazán jó.

Budapest, 2018. december 30.

Talán elsőre nem gondolunk bele, hogy a gyöngy tulajdonképpen a kagyló fájdalmait és félelmeit átnemesített szépség. Ha tudnánk, hogy az a tengeri lény mennyit szenved, hogy egy szem igazgyöngyöt kiizzadjon magából. Nem tudja a szennyet kilökni az életéből, a testéből, és hogy megvédje magát tőle, elzárja gyöngyhéjba. A gyöngyök lehetnek ilyenek-olyanok, különböző alakjuk és színük van kagylótól-víztől-szennyeződéstől függően. A gyöngyökből ékszereket készítenek, és igaznak hívják, ami fáj, amitől félnek. Ezeknek az érzelmeknek és érzeteknek súlya van, és nemkülönben ára is. Leginkább a kagyló számára. S aki hordja, viszi magával. De egyáltalán nem azt érzi, amit a kagyló. Fel se fogja, hogy ami most szép, valaha maga volt a pokol. A kagyló, amikor a kosz a testébe kerül, azt hiszi, vége az életének. A halálfélelem, amit mi látunk, s mint ilyen: mögötte húzódik a legfelsőbb szellemiség, az anyag határa, a természet rendje, s az eszme, mely életet ad, s amikor elveszi, mutatja meg, ki ő valójában. Azt mondják, a fájdalom nemesít. Igazzá. S azt is, hogy feladata van, mégpedig az, hogy megmutassa, valami nem jó a számunkra, valamit máshogy kell csinálnunk, nem folytathatjuk úgy. A fájdalom nem érzése evolúciós zsákutca, az ilyen lények kihalnak, mert nem tudják, meddig lehet. Csak addig, amíg igaz vagy. Önmagadhoz.

Sz. I.-nek

Budapest, 2018. december 26.

• pézsma kudarcok tapadnak egy központi masszához
• pasztell fantomok irigy keresztezik
• egyszerre szelíd öreg, s vadócan új

Olyan vagy nekem, mint tótágasnak a lebegés, s én neked, mint talajnak a fregoli. Távoli és elérhetetlen. Egy húzókötélen keresztül vagyunk kapcsolatban. Ha közelebb akarsz húzni, távolodom. Ha hirtelen elengedsz, a hátadra esem. Ha megrántasz elrepülők. Csak ha óvatosan engeded távolabbra a kötelet, közeledem és egy megfelelő távolságban rögzítesz, tudunk együttműködni. Ekkor akár a szennyesedet is rám teregetheted. Persze mosd ki előtte! Mindegy milyen régi a ruhanemű, hogy mikor hordták utoljára, hogy mi a története, ki kapta, s milyen alkalomra, mindegy, hogy mennyire volt koszos, viseltes, rajtam majd megszárad, s hordhatod újra, tisztán-frissen-illatosan. Néha olajozd be a görgőim, különben nyikorogni fogok. Ha nem használsz, rögzíts magasan. Szeretek az egekben lógni, onnan mindent látok. Látom, ahogy fürdesz, ahogy borotválkozol, ahogy a gyereket fürdeted, ahogy fogat mosol, ahogy a mosógéppel küzdesz, vagy hümmögve fürkészed szemed sarkát újabb szarkalábak után. Néha dalolsz, azt szeretem. Olyankor nyisd ki a fürdőszoba ajtót, hogy más is hallja! Látom még a tükörből, ahogy öltözöl és elmégy. Ilyenkor jobb, ha legalább a törölköződet rám dobod, hogy az illatod velem maradjon! És gyere vissza! Ne úgy, mint a többiek.

Budapest, 2018. december 16.

Törtem a fejem, hogy mit is írhatnék erre a szép kerek bejegyzés fordulóra. Első ötletem az volt, hogy az eddigi összes bejegyzés mindegyikéből kiválasztok egy-egy szót, és abból a 99 szóból írok egy újat. Ez rettenetesen nehéz feladat, majdnem olyan, mintha a polcomról vennék le 99 kötetet és ugyanezt csinálnám velük. Pláne úgy, hogy az eredeti koncepció szerint olyan szavakat akartam választani, amik az adott művet számomra megnyitják, ahol bele lehet lépni, és hát így közvetve belém is. Képzeljük csak el, ha ez mű végül megíródott volna, most 99 ajtó lenne rajtam nyitva egyszerre. Így művekre elszórva ezek a nyitások kezelhetők, de olyan pőrén állnék itt most az olvasó előtt, sehova se tudnék elbújni. Bárki analizálhatna, darabokra szedhetne, és csak néhány figyelmes olvasó tenné meg azt a szívességet, hogy nem olvassa el végig a művet, vagy átugrik mondatokat, hogy mégis bizonyos ajtók azért zárva maradhassanak.

Így hát, arra gondoltam inkább mást írok. Azt pedig, hogy milyen is az általam elképzelt olvasó. Az az olvasó, aki megtisztel azzal, hogy elolvas engem, néha később beolvas nekem, de inkább elgondolkodik, és van olyan rugalmas, hogy az én történetemet a sajátjaként kezeli. Teljesen máshogy éli meg amit mesélek, mint én. Mondják is, ahány olvasó, annyi mű. Magam is olvasok, s ha megszeretek egy bizonyos írót, azt nehezen rakom le. Nehéz lenne megmondani, mi is, amit igazán szeretek, és azt még nehezebb kitalálni, hogy azok az olvasók mit szeretnek igazán, akik olyasmit olvasnak, amilyeneket például én is írok. Alapvetően nem könnyű, vagy könnyed műfaj, amit művelek. Annak tűnik, de csak a felszínen. A könnyedség onnan ered, hogy a legmélyebb, legszűkebb, legsötétebb, legkietlenebb, leglehetetlenebb helyzetekben születtek a történetek. És az ember ott válhat igazán kreatívvá-szabaddá, ahol a legszűkebb neki. Aki erre ráérez, megérti, hogy ahol mindent lehet, ott az ember igazán nem akar semmi különöset. De ahol korlátok vannak, ott lehet csak kibontakozni, ott születik a képzelet. Azt gondolom, mindazok, akik engem, vagy hasonló alkotásokat olvasnak, írnak, szabaduló művészek. A művekbe belépve szabadulunk meg a mindennapoktól, a korlátoktól, attól, hogy valami tilos. Itt derül fény a generációkon át húzódó kínzó, és kínos titkokra. Fellélegezhetünk és elégedetten nyugtázhatjuk, hogy végül is bármi lehetséges. Akár még a századik bejegyzésben is.

Budapest, 2018. december 14.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy ács, aki úgy kitanulta a kovácsmesterséget, hogy lett belőle egy olyan varga, hogy nem volt az a szabó, aki olyan jó cipőt tudott volna csinálni, mint amilyen jó görbe fésűt ez a kádár esztergába metszett. Egyszer csinált magának egy olyan pár csizmát, hogy még furulyán se lehetett volna csifergősebb-csafargósabb nótát fújni, mint amilyen csavarkulcs lett belőle. Olyan okos ember is volt ez, hogy esztendőben egyszer ment ki a ménesre, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik malacot melyik ökör elette. (1924, magyar gyűjtés)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy bice-bóca tanár, aki úgy kitanulta a rézkovács mesterséget, hogy lett belőle egy olyan borbély, hogy nem volt az a villanyszerelő, aki olyan jó pogácsát tudott volna sütni, mint amilyen kesze-kusza vonalakat ez a piktor húzni tudott. Egyszer csinált magának egy olyan koktélt, hogy még hárfán se lehetett volna kelekótyább nótát fújni, mint amilyen macskajaj lett belőle. Olyan okos ember is volt ez, hogy esztendőben egyszer ment ki a tyúkólba, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik kecskét melyik macska elette.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy kvantumfizikus, aki úgy kitanulta a pszichológus mesterséget, hogy lett belőle egy olyan komikus, hogy nem volt az a virágkötő, aki olyan jó marharagut tudott volna főzni, mint amennyire a helytelen műveleti sorrenden ez a pipogya kretén el tudott piszmogni. Egyszer csinált magának egy olyan pár kimérát, hogy még az Univerzum sem tudott volna tisztább Shumann-rezgést közvetíteni, mint amilyen nünükeszúnyog lett belőle. Olyan okos ember is volt ez, hogy esztendőben egyszer nézett a tükörbe, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik ráncot melyik kétely elette.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy tudós, aki úgy kitanulta a lélek útjait, hogy lett belőle egy olyan tanító, hogy nem volt az a kalandor, aki olyan jól hazudott volna, mint amilyen jó kacifántosan kicsavart történeteket ez az író papírra vetett. Egyszer gondolt magának egy olyan udvarlót, hogy még Kurtág Gyuri bácsi se tudott volna kínzóbb nótát komponálni, mint amilyen szívfájdalom lett belőle. Olyan okos asszony is volt ez, hogy esztendőben egyszer jött ki a sodrából, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik tapasztalatot melyik vágy elette.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy tündér, aki úgy kitanulta a krónikás mesterséget, hogy lett belőle egy olyan fantom, hogy nem volt az a vámpír, aki olyan jó piperkőcen öltözködött volna, mint amilyen felemás cipőben ez a trampli az utcára lépett volna. Egyszer csinált magának egy olyan kontyot, hogy még a Kossuth-on is arról beszéltek a Krónikában, hogy milyen csalafinta tótágas lett belőle. Olyan okos lény is volt ez, hogy esztendőben egyszer szöszmötölt a kavicsok közt, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik sutyerákot melyik pereputty elette.

 Budapest, 2018. december 4.

Azt mondja tegnap a Dobray, hogy a kiszáradt Balatonon tenyésznek a trollok. Hogy hogyan kerültek ide Skandináv élőhelyükről, senki sem tudja, de már szinte legendák kerekedtek róluk. Jól van, nézzük meg, úgyis leállt az internet, nincs mit csinálni.

Szakadt az eső, amikor elindultunk, Dobray vezetett. Szokásához híven száguldozott, mint valami formula 1 versenyző, és villogott az összes mazsolára. Tél volt. Mire odaértünk már szürke volt az ég alja, és az eső valami havas latyakká transzformálódott a szélvédőn.

Balatonmocsoknak, a mérhetetlen drágaságon kívül, nem volt semmi jellegzetessége*. Az utcák kihaltak, az utolsó nyaralóvendégek már évtizedekkel ezelőtt hazamentek. A tó helyén láp éktelenkedett. Tőzegmoha és maláriaszúnyog ameddig a szem ellát. De minket az ilyen apróságok nem szoktak megállítani.

Nem mondom, a végtelenségig tudok lelkesedni egy kis kalandért, de inkább, ha valaki mással történik, vagy filmen látom. Pláne makkos cipőben - épp táncórára készültem, mikor nekiindultuk - belegázolni a mocsárba. Kinek van ahhoz kedve? Egy életem, egy halálom, én nem megyek be a tóba. Menjen a Dobray. Én inkább itt kinn várom meg a fejleményeket.

Persze mondani sem kell, a Dobray pont olyan beszari, mint én, de be nem vallaná. Így hát leültünk a láp mellett, és figyeltünk. Sokáig nem kellett várni, megjelent egy troll. Pont a szemünk előtt. Mikor meglátott minket, még csak nem is csodálkozott.

- Tibó vagyok - mondta, és felhúzta az orrába a taknyot. Mért jöttetek ide, ahol a Holdsugár mosolya is kénszagú?

- Csak úgy, unatkoztunk – mondtuk, mert tényleg ezért voltunk ott.

- Nem tudnátok valami jobb indokot találni, hogy nem kelljen nekem itt a semmire kegyetlenkednem?

- Hát jó, akkor mond meg nekünk, mi közöd van az internetes trollokhoz? - kérdeztük nem túl nagy lelkesedéssel.

- Hogy lehet ilyen piszlicsáré kérdésekkel megzavarni egy mitikus lényt épp lefekvés előtt? Takarodjatok haza, és ne lássalak itt titeket még egyszer!

Dobray rám kacsintott és futás közben teljes tüdejéből énekelte: Trollkodtunk egy trollal, íja-íja-hó.

Budapest, 2018. december 1.

*Nem teljesen pontos idézet Vaszary Gábor - Hárman egymás ellen című regényéből

Barátomnak, Tibornak

A magyar szótárak nagy többségében olyan szó, hogy migráns nincs. Van migráció, esetleg migrén, amit majd kapni fog a kedves olvasó, amire az írás végére érek.

Eredetileg az olyan személyeket, akik valamely országot elhagytak és máshol települtek le: ahonnan elment, emigránsnak, ahova betelepült immigránsnak hívták. A migráns a migráció szóból, nyílván nyelvújító szándékkal, képzett szó. A migráció egyszerűen vándorlást jelent. Aki éppen migrál, az mozgásban van, átutazó, avagy tranzit forgalmat végezve. Azon túl, hogy a nyelv megerőszakolása a fent említett szó, hiszen hova lett az e, vagy az im belőle, hova migrált és miért? Szóval mindezen túl egy olyan embercsoportnak, aki az Ural lábától lovas-nomád népként vándorolt a Kárpát-medencéig van-e elvi alapja a hasonló tevékenységet elítélni? Ha kitartunk az ilyen állásfoglalások mellet, érdemes két dolgon elgondolkodni.

1. Írjuk-e át a történelemkönyveket aképpen, hogy állítsuk azt a magyarok a talpunk alatt lévő földből nőttek ki, soha sehonnan nem jöttek, soha sehova nem mentek, maradtak örökre?
2. Fintorogjunk-e minden tranzit tevékenységre, úgy mint vadmadarak vándorlása, repülők a légfolyosókon, az Orient expressz, a transz-Szibéria expressz, hajóforgalom a Dunán, a Barátság kőolajvezeték, pénzátutalások, bolygók tranzitjai, nomád népek, El Camino, légvétel, véráramlás, bélmozgások, nyelés, ürítés, neurotranszmitterek beáramlása szinapszisokba, ugráló gének, hormonáramlás, szülés, lélekvándorlás?

Ha most ebben a pillanatban minden és mindenki megállna egyhelyben, és minden mozgás megszűnne az Univerzumban, hát kérem óriási dugulások lennének. Onnantól kezdve nyílván a dugó-kérdésről beszélnénk, illetve nem tudnánk beszélni, mert nem mozogna bennünk a levegő. A „hajlékony”-kérdés pont ennyire agyament, csak nyelvészeti ívet nem tudok rá fektetni, ezért azt hagyom azoknak, akiknek több érzékük van hozzá. Jó elmélkedést!

Budapest, 2018. november 18.

“Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” *

A művészet tulajdonképpen a lélek egy darabja, hogy pontosan mely darabja, az változó. Ha nagyon tudományosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk a tudatalatti egy szelete, de ez így nem helyes, hiszen igenis vannak a művészeti alkotásoknak tudatos vonásai, sőt! A lélek olyan lenyomata, amihez más eszközökkel nem tudunk hozzáférni. És az igazán érdekes a dologban az, hogy nem csak a művész lelkének a lenyomata, hanem a közönségé is, főleg ha a közönségnek mond valamit a mű. Pláne, ha mást mond, mint az alkotónak. És a tapasztalat azt mutatja, mást mond, mást vált ki.

Én azt gondolom, hogy a művészeti alkotások valamilyen belső konfliktus feloldása közben, gyanánt keletkeznek úgy, hogy az alkotó belső képeket alkot a konfliktus felfejtésére, s ezeket a belső képeket jeleníti meg képileg vásznon, fotópapíron, szoborként, táncként, zeneműként, vagy ne adj Isten, írott formában.

Aki egyszer elkezd alkotni, az általában ezt sokáig-sokszor teszi, hiszen a belső világát próbálja beilleszteni a külsőbe, úgy hogy közben mindkettő változik. "A lélek számára az egyik legmegterhelőbb az lehet, amikor az elképzelt világ valóságossá válik."** Aki alkot, ezt a terhet nehezen tudná elviselni, így önmaga teremt valóságot, amiben elég otthonosan érezheti magát. És ha megfigyeljük, azért az alkotott valóság mégis inkább belső-képzelt, mint külső-valós.

Van egy buddhista tanítás, miszerint a megnyilvánulatlannak nagyobb hatóereje van, mint a megnyilvánultnak. És ezt az óriási hatóerőt transzformálják át a művészek. Ezzel az erővel dolgoznak. A teremtésnek ez egy olyan formája, amin életek múlhatnak, történetek változhatnak, halottak élhetik újra átírt, editált és upgradelt életüket. Ez egyfajta jóvátétel.

Olyan is van, aki egyenesen odáig megy, hogy azt állítja: "azért alkotunk, hogy ne bolonduljunk meg"**. Igen, egyszerűen fogalmazva ezt is lehet mondani: aki a belső konfliktusait nem tudja sehogy feloldani, az előbb-utóbb megőrül. Én mégis azt gondolom, hogy mindaz, ami ilyen formán megjelenik, a szeretet megnyilvánulása. Néha torz, néha kemény, néha vad, néha trágár, néha értelmetlen, de leginkább mégis szép, elgondolkodtató, megindító, szórakoztató, és ami a lényeg: ÉLŐ KAPCSOLAT.

*”Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Szent Ágoston

**Eredeti gondolatok Bartis Attila - A vége című regényéből

Budapest, 2018. november 3.

Wroblewski a zuhany alatt állt. De ma valahogy nem úgy voltak a dolgok, ahogy lenni szoktak. Nem dúdolt, egyáltalán nem szólt zenemű a fejében, sőt a hangok sem mondták neki, hogy túl forró a víz, keverjen. Kéjesen engedte fájó vállára a valóban túl forró vizet. Valahogy most mégse bánta. A nünükeszúnyog-lárva elméleten gondolkodott, és sehogy nem értette: amíg lárva nem lehet tudni, hogy sima, vagy nünüke szúnyogról van-e szó. Csak amikor kikel, derül ki, melyik. Ilyen elmélet már volt a világtörténelemben, csak arra nem jött rá, mihez hasonlít. Ebben a pillanatban csengő zavarta meg, s eszébe jutott Halloween van, biztos gyerekek jöttek. Kiszállt a zuhanyfülkéből, s ahogy belebújt köntösébe, a tükörben látta, hogy már nem palástolhatja el tovább áldott állapotát.

Kattant a zár, s valóban horror jelmezekbe öltözött gyerekek kiáltották: Csokit, vagy csalunk! Zafír elővett egy tál csokoládéba mártott lárvát, s azzal kínálta a kis lurkókat. Kérdés, ha kiderül, mit kap cserébe? Tavaly kandírozott hashajtót adott, abból se volt köszönet!

Nagy sóhajjal becsukta az ajtót, de az elmélet nem hagyta nyugodni. Pláne az izgatta, hogy így van ő is a terhességgel. Amíg a baba benn van, nem lehet tudni, hogy sima, vagy speciális. Csak amikor kifejlődik, derül ki, melyik. És ahogy a dolgok állnak, hát inkább az várható, hogy az utóbbi. Sebaj, gondolta, ha sima lenne, lehet, nem is tudna mit kezdeni vele.

Ahogy a nappaliba ment, hirtelen megbotlott a köntöse zsinórján. Épp, hogy meg tudott kapaszkodni az esésből a könyvespolcban, ahonnan a Kvantummechanika kiskáté zuhant a lába elé. Huzzah! Micsoda szerencse! Hát a Schrödinger-elmélet! Arra hasonlít. Amíg nem próbáljuk ki/nem szüljük meg/nem kezdünk bele, nem tudjuk meg milyen. „Csak amikor kinyitjuk a dobozt, derül ki, hogy él-e a macska, vagy halott.” Halloween-kor pedig ez duplán érvényes!

Budapest, 2018. november 1.