Michel Tournier szerint két féle nő létezik: a vertikális és a horizontális. Az előbbi a csecsebecsenő, akit kezelhetünk, gyúrhatunk, akit kedvtelve nézegethetünk, aki a férfiélet dísze. Az utóbbi a tájnő, ezt bejárjuk, belebocsátkozunk, és gyakran előfordul, hogy eltévedünk benne. Az előbbi szapora beszédű, szeszélyes, követelőző, kacér, teste hajlékony, karcsú, nádszál test, medencéje párizsi. Az utóbbi hallgatag, makacs, birtokló, emlékező, álmodozó, teste dús, kitárulkozó, anyás test, medencéje mediterrán. Úgy tűnik, az egyik minőség kiemel, a másik földel.

A rémkirály című regényben ír erről, de azt nem említi, hogy van átmenet az egyik minőségből a másikba vagy esetleg, hogy van, hogy a nő az egyik férfi mellett ilyen, a másik mellett olyan. Mindazonáltal ahogy haladnak az évek, egyre jobban terülnek el körülöttem és bennem a dolgok. Elfárad egyszer az ember, és akkor jobb, ha hagyja a többieket érvényesülni. Egyre többször veszem észre magamon, hogy inkább lassabb tempóra kapcsolva és sokkal kevesebb dolgot akarok csinálni. Olyan megfigyelő lettem. Belül lehet, hogy fortyog még valami, de igen megfontoltan vár biztos talajra a kiugráshoz. És igazából akkor már csak lépni kell egyet, ugrani nem is annyira.

Futás helyett gyalogolok, gyorsúszás helyett csak lubickolok, egész napos kirándulás helyett csak rövid túrákat teszek, édes sütemények helyett kenyeret sütök, a kávét tejjel iszom, a sört habosan, leszoktam arról, hogy bárkit bármiről meggyőzzek, hagyom, hisz mindenkinek saját útja van, az én utam se lenne kényelmes másnak. Azért azt gondolom, mindkét típus bennem van: az egyik a kecske énem, a másik a tehén, az egyik a sárkány, a másik a szűz, az egyik az ablak, a másik a takaró, az egyik a szabadító, a másik a szolgáló. S ha megengedik egymásnak, hogy mindketten szabadon, teljes életet éljenek, újra helyre áll a rend. A világ rendje. Az isteni rend.

Kép: Pedro Almodóvar - Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmjéből

Budapest, 2019. május 22.

Aszada - se út, egy szál, mi szül a Földre, menekül, beszél, tart, szolgál, ez az egész*

Hallottam, ahogy belépett az ajtón. Már vagy egy órája ül a cipős szekrényen. Nem értem, hogy lehet, hogy nem jön ide hozzám, hiszen én és megannyi társam csak arra várunk, hogy segíthessünk neki? Én kifejezetten. Úgy mondják ideát Őr, ez lenne hát az én feladatom. De olyan, mintha észre sem akarna venni, állandóan lepattint, itthon hagy, nem is tehetné, de ő valami olyan megszállott ridegséggel tagad minket, hogy azért néha sikerül leráznia. S akkor itthon nézelődök. Keresek valamit, ami nyomra vezethetne. Állítólag én mindent tudok róla, de mégis az az érzésem, hogy valamit titkol. Naphosszat győzköd embereket arról, hogy az a valóság, amit ő tapasztal, holott pontosan tudja, hogy illúzió. Legbelül mindenkinek tudnia kell, hogy a földi kiküldetés csak átmeneti állapot, még az én földi kiküldetésem is. Nálunk ez úgy van, hogy nemcsak egy lelket kapunk, hogy segítsünk, egyszerre több helyen is ott lehetünk. De ő kifejezetten nehéz eset. Nem tudja felfogni, hogy ami történt, érte volt. Így lett belőle az, aki. Így találkozhatott azokkal, akikkel feltétlenül kellet. És persze elmegy a legfontosabbak mellett. Mi értelme volt akkor a gyerekkori kiképzésnek, hogyha nem érti meg? Pedig ez a szakmája. Mindenkit megért, csak sajátmagát nem. Most nem fogok csak azért testbe inkarnálódni, hogy higgyen nekem! Vasárnap van. Megint. Mindig is az volt. És az lesz újra és újra. Ideát mindennap vasárnap. Fényesség van. Pont olyan, mint mikor hozzá csatlakoztam. S itt az is lesz örökké. Most és mindörökké.

*HATÓERŐ

Budapest, 2019. május 19.

„semmit sem akarok, nemhogy sehogy”*

Felakasztotta a kabátját a fogasra, s töprengve leült a cipős szekrényre. Nem zavarta, hogy sötét van, sőt ez segítette a gondolkodásban. Egyedül volt. Társaságban persze játszotta a kevély elvált, önálló férfit, aki mai modern szóval önmegvalósít. De minek is csinálja ezt? Már nem emlékezett, vagy hát nem akart emlékezni. Sajnos, amit ilyen szépen elnyom az ember, az egyszer kitör. És akkor oda az imidzs, oda a karrier, oda a tekintély. Már ha ezek egyáltalán róla elmondhatók. Soha nem volt egyszerű dolga a nőknél. Helyesebben azoknál a nőknél, akik igazán érdekelték. A kis vegye-vigyék jöttek-mentek az életében minden nagyobb fennakadás nélkül. De az ember egyszer megöregszik, és egyre inkább a nyugalmat keresi, az otthont, a megértést. Volt egy olyan gyanúja, hogy tudat alatt keresi azoknak a nőknek a társaságát, akik mellett nem kell szembenéznie a rideg tényekkel, a múlttal. A magánéletét felszínesen élte, sosem volt benne igazán szenvedélyes, gyakran jött össze munkatársakkal épp azért, hogy otthon is csak a munkáról lehessen beszélni, sajátmagáról még véletlenül sem. Bezzeg a kliensekkel megélte az intimitást, ott jelen volt. Egy ülés csak 50 perc és mindenekelőtt nem róla szól, hanem más elcseszett életéről. Mindig is tudta, hogy mindenki ezért csinálja, hogy végül sajátmagát meggyógyítsa. Aki meggyógyult, megoldotta a problémáit, az mind elhagyta a szakmát. Benne még égett a tűz. A tűz, ami belülről mardossa gyerekkora óta, s csak akkor enyhül, ha megkönnyebbült arcokat lát. De lassan 50 éves, és egyre többször jut eszébe az a mondás, hogy halálunkkor nem azt bánjuk meg amit tettünk, hanem igazán csak azt, amit soha nem volt merszünk megtenni. Talán eljött az idő, vagy talán a megfelelő idő már rég elmúlt, esetleg soha nem jön már el ugyanaz. Szombat van. Megint. Mindig is az volt. És az lesz újra és újra. Az anyja menekül, az apja utána, vér amerre lát, aztán sötétség. Pont olyan, mint most. Örökké ez a múlt. Most és mindörökké.

*Idézet meg nem nevezett forrásból

Budapest, 2019. május 18.

Van egy tudatos étkezés gyakorlat, ami valószínűleg az étkezés jógája című könyvből táplálkozik, a neve: egy mazsola gyakorlat. A következőkben áll: egyetlen szem mazsolát kell megenni úgy, hogy először csak a kezünkbe vesszük, figyelmesen megfigyelünk rajta minden redőt, majd behunyjuk a szemünk, s most végigsimogatjuk a felszínét, közben arra gondolunk, hogy mennyi munkába került a természetnek ennek az egyetlen mazsolaszemnek a létrehozása, mennyi szeretet áramlik rajta át, mennyi fény, eztán a fülünkhöz emeljük és morzsolgatjuk, közben meghallgatjuk, milyen hangot ad ki, majd megszaglásszuk, a szánkhoz emeljük, végiggörgetjük az ajkunkon, s csak ekkor kapjuk be, de nem nyeljük le azonnal, a szájpadláson is megforgatjuk, végül igen lassan rágva lenyelhetjük. Akik ezt a trendet követik, vallják, hogy minden ételt így kellene megenni.

Mulatságos végiggondolni, hogy egy háromfogásos ebéd mennyi időt venne így igénybe, annak ellenére, hogy nyilván az ember nem is eszik annyit. Kicsit olyan ez, mint főzés közben, eltelítődik az ember az illatokkal, itt meg a táplálékról begyűjtött információval. Mostanában próbálgattam néhány ételt meghallgatni, a következő eredményeket kaptam: a krumplipüré cuppog, a sör csattog, a sajt sikít, a káposzta recseg, a pótkávé zizeg, míg a szemes kávé koccan. Hozzá kell tennem, hogy mindezeket a felfedezéseket a nagyböjt ideje alatt tettem, úgyhogy elképzelhető, hogy a húséhség miatt kialakult hanghallucinációs tüneteket mutattam, és nem annyira az ételek beszéltek hozzám. Mindazonáltal ma, mikor végre rávethettem magam a húsvéti sonkára, egyáltalán nem követtem a fent leírt gyakorlatot, s a sonka mégis énekelt, mégpedig mi mást, mint az Örömódát glissandoban. „Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm, térj be hozzánk drága vendég, tündökölj ránk fényözön…” trallala.

Budapest, 2019. április 20.

Ha ma valaki látott 16.30-kor kilépni az Örs vezér téri IKEA áruházból, nem kellett hozzá obszerváló biológusnak lennie, hogy a táskámban lapuló öt plüss patkányt észrevegye. Lévén annyira nem is lapultak, egyiknek a farka lógott ki, másiknak a feje. A patkányéhség nevezetű betegségben azóta szenvedek, amióta ez a fajta plüss állat létezik. Eddig név szerint volt: Berta I, Berta II, Berta III-feketék, és Bertold-szürke/barna (színlátástól függően), aki később a Zsombor nevet kapta a keresztségben.

Az állatok nálam mindig csak átmenetileg voltak, gyakran utaztak is velem, például Bertold/Zsombor volt velem Athénben és Barin is. Később persze mindig ismerősök gyerekeinél kötöttek ki. És most megtudtam, hogy teljesen kimennek a forgalomból, már csak néhány almot hoznak, és nem lesz több pati, ami nagy kár, tekintve, hogy mennyire népszerűek.

Az újonnan vásárolt egyedekből kettő szintén gyerekekhez megy és három, egy-egy minden színből átmenetileg marad nálam. Nem is értem, hogy lehet patkányok nélkül aludni, nélkülük nem ágy az ágy! A történeti hűség kedvéért az öt állat neve: Berta IV, Berta V-feketék, Zsombor II, Zsombor III-szürkék és Bianka-fehér. A nálam maradó egyedek: Berta V, Zsombor III és Bianka, valószínűleg egy család. Nekem egyébként is az a gyanúm, hogy ezek az IKEÁs patkányok klónozottak, következtetek erre abból a tényből, hogy eddig mindegyik egyed tök ugyanolyan volt és bubó-pestises. A mostaniak sem kivételek. Érdekes, hogy ez a tény sem a gyerekeket, sem a szülőket nem riasztotta még soha vissza a befogadástól.

Az ágyamban van még egy több, mint 20 éves neuroszifiliszes rénszarvas, Beherov, aki folyékonyan beszél ír gallul és sztepp táncol. Ha valaki és/vagy valaki gyereke igényt tart bárkire, akár velem együtt is, az GYERMEKI LÉLEK jeligére a kiadóban jelentkezzen!

Budapest, 2019. április 15.

Szerethetsz bárkit bármennyire. Lehetsz bárhol és bármikor. Vele találkozni fogsz.

Gyula

„…nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időknek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy meglássa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma és hol folytatódik az új nemzedéké.”*

Kornél

…nincs semmiféle útmutatás, végül rájövünk, hogy mikor dönteni kell, egyedül vagyunk, egyedül, mint a fűszál.

György

„…csak a műszert figyeld!”* Ne azon morfondírozz, hogy mit érzel, a dolgodat végezd és bízz az eszközökben!

Katalin

…minden, ami a Földön létezik, piciként kezdi, s aztán növekszik naggyá, egyedül a gyász fájdalma hatalmas, amikor először ránk tör, és az idő előrehaladtával egyre apad.

Gitta

…senki nem azért születik a Földre, hogy bárkit is megmentsen, főleg nem a szüleit, meditálhatunk ezen akár napestig, de megmenekülni csak egyedül lehet.

Szandra

…van a mi beszélgetéseinkben valami mögöttes tartalom, fölöttébb aszimmetrikus, hogy én nem tudom, hogy Maga mit akar, Maga meg tudja, hogy én mit, kiszolgáltatott ez az egész helyzet.

Tamás

…farkasszemet nézünk a halállal, ne mondja, hogy nincs ebben valami kegyetlen! Az egész élet várakozás, várjuk azt, amiről azt sem tudjuk, hogy milyen, mondhat bárki bármit, mindenkinek másmilyen ez, nincs két egyforma halál, mint ahogy nincs két egyforma élet sem.

Péter

…a szerelem a mi korunkban már nem érv, nem azért vagyok szarul, mert vele vagyok, hanem fordítva, csak az ilyen helyzeteimbe engedem be, de szerencsére ennek is vége lesz egyszer.

Tamara

…a háborúból jövök, még a nyelvet sem beszélem rendesen, Maguk nem tudják, milyen az minden nap úgy aludni el, hogy nem tudjuk lesz-e holnap. Vér, mocsok, halottak mindenfele, se élelem, se maradék emberi kapcsolatok, mindenki meghalt, csak mi maradtunk a lányommal, s itt, ahol lehetnének kapcsolatok is elzárják magukat az emberek, mintha itt is háború lenne, az elme háborúja.

Idézetek *Krúdy Gyulától, egy riportból **Bessenyei Györggyel, eredeti gondolatok a Terápia című magyar filmsorozatból. Kép: Bartis Attila - A nyugalom című regény könyvboritója.

Istvánnak

Budapest, 2019. április 13.

...azért vagyok veled. Soha nem volt saját terem, s hogy te távol tartod magad tőlem, az végre az, amire mindig is vágytam. Végre nincs az a nagy összeolvadás. Így megismerhetem magam, önállóvá válhatok, és mi erre szerződtünk. A falakba ütközve csak önmagamba fordulhatok vissza, s belőlem szóródnak szét a rólad visszapattanó energiacsóvák. De ezek a falak sem tartanak örökké, csak addig, míg valami, amiről beszélni sem lehet, mert oly alantas, rommá dönti. A romosítás előtt azonban igazán tudnunk kell, kik vagyunk, van-e a romok mögött egyáltalán valami.

Korábban úgy gondoltam, hogy ha valakit szeretünk, eggyé válunk vele. Néha azonban az ajtók megvédenek minket az összeolvadással járó fájdalomtól. Akivel eggyé válunk, érezzük minden fájdalmát, megtapasztaljuk minden traumáját, ráadásul nem tudjuk, hogy nem hozzánk tartozik az élmény, hanem a szeretett lényhez. Ezt tanítod nekem, hogy mi legyen az a pont, ahol bevágom az ajtót, amikor leválasztódok. Megmutatod nekem minden visszautasítással, hogy én hogyan csináljam. S amikor már teljes szívvel vissza tudlak utasítani én is téged, akkor kellek majd neked igazán.

Hát röviden ezért.

Budapest, 2019. április 2.

Úgy 6 éves lehettem, amikor először nyaraltam a másik mamáéknál, a csorvásinál. Előtte nem engedtek, mert túl pici voltam, ott nagyállatok is voltak, s a nagyszülők egész nap dolgoztak a ház körül az állatoknál, vagy kinn a földeken, nem tudtak rám 24 órát vigyázni. Hat unoka volt itt összesen, de mégis az első hetet egyedül töltöttem el, különböző elfoglaltságokat kellett magamnak találni.

Nagyon tetszett itt minden, tiszta volt a levegő, rettenetesen meleg volt, az emberek közvetlenek voltak, de kifejezetten az állatok és növények tetszettek. Ennyire közel még soha nem kerültem hozzájuk. Az állatkerti állatok nem ilyenek. Persze a gondozóikkal valószínű. Mindennek olyan karakteres íze-illata volt: a csorvási kolbásznak, a földnek eső után, az estikének, amikor mamával estefele kiültünk a kertbe beszélgetni. Az estike illatáról azóta is ezek a történetek elevenednek meg bennem: hogy hogyan vesztette el a háborúban a szerelmét, s hogy milyen gyakran temettek élve el embereket. Nekem a trágya szaga sem volt visszataszító, itt jó helyen volt, s a földet később csak táplálta.

Legkedvesebb élőlényeim mégis a paradicsom és a szarvasmarha voltak. Mama írt is egy levelében erről, hogy naphosszat énekelgetek a teheneknek. Akkor még nem terjedt el az a kutatás, ami kimutatta volna, hogy a zenét hallgató állatok jobban tejelnek, azóta meg már egy holland sajtmester a sajtoknak is Beethoven-t játszik, mert állítólag, attól jobb lesz az ízük. Mindazonáltal lehet, hogy a tehenek miattam adtak nyaranta több tejet, habár tőlem az itt lemezen meglévő Karády dalokat, vagy operákat-operetteket hallották, kevésbé kifinomult kiadásban. Persze az énekelgetésen kívül én még arra is emlékszem, hogy igen sokat ültem a fóliában az éppen megérett paradicsomokon lakomázva. Szerencsére a paradicsom kifejezetten magáncélra termett, nem adták el, úgyhogy a nagyszülők csak nevettek, és paprikát ettek a szalonnához, s kenyérhez, hogy a paradicsom hercegnőnek több maradjon.

Egy nap mamával kimentünk a hátsó kis földre, ez olyan kis zöldséges-gyümölcsös volt. Ő nyilván kapált, én meg jó pesti módjára szóval tartottam. Amikor már úgy gondolta pihenne egy keveset, megkért: - ’Kislányom, ezt a sor paprikát gyomláld ki nekem, míg vissza nem jövök!’ S én lelkesen nekiálltam, kapáltam-írtottam a paprikát, s igen módszeresen a disznóparajt meghagytam. Mikor mama visszatért, a fejét fogta: - ’Mit csináltál te lány? Hát a parajt kellett volna kihúzkodni!’ Én meg óriási öntudattal azt feleltem, hogy azt mondta, gyomláljam ki a paprikát, s különben is az semmire nem jó, míg a disznóparajt a disznók nagyon szeretik, érdemes az egész kertben csak azt termeszteni. Ezzel egy időre elintéztem, hogy ilyen fontos feladatokat ne bízzanak rám, s azóta is a disznók nagyon szeretnek, a paprikanövények pedig kevésbé.

Folytatása következik

Budapest, 2019. március 26.

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Máté 9:13 

Az a rengeteg keserűség, szívfájdalom, csalódás, reménykedő várakozás, elszalasztott lehetőség, kín, fájdalom és félelem, ami az anyámban és apámban, az ő anyjukban és apjukban, és így tovább a végtelenségig felfele a családfán keletkezett, az most mind itt van velem. Soha senkinek nem volt ereje feldolgozni ezeket, s megbocsátani. Haraggal, lemondással, apátiával, vagy ami még rosszabb, bosszúval feleltek az elszenvedett megaláztatásokért. Olyan nagy horderejű érzelmi láncolatot hoztak így létre, amit nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, besöpörni a szőnyeg alá, ahogy azt mindig is tették.

Én vagyok az utolsó láncszeme ennek a füzérnek, és nincs mit tenni, meg kell bocsátanom. Habár sok mindenki élete a láncban már nem az én fennhatóságom alá tartozik. Egyesek bűntudata már olyan valóságot teremtett, amit nem tudok semmissé tenni, de gondolatban azért megteszem, s engedem nekik a szenvedést, ha azt választották.

De engem többet soha nem fog senki elhagyni, hacsak én nem küldöm el, vagy megalázni, hacsak én nem akarok alázatot gyakorolni, megvezetni, hacsak vezettetve nem akarok lenni, kihasználni, hacsak hasznos nem akarok lenni, takarózni velem, hacsak nem akarok betakarni valakit, játékszernek használni, hacsak nem akarok magam is játszani, dísznek nézni, hacsak nem akarok díszelegni, megvesztegetni, hacsak nem akarok megvesztegethetővé válni, kínozni, hacsak nem akarok kínlódni. Vége van. Lehullt a minta, ami eddig fogvatartott, s nem maradt utána semmi, csak ez: az ÍRÁS. Ez az, amiben elmondtam a történetemet, és amiben ezután is fogom. S akinek kedve van hozzá, a darabokból, mint egy puzzle-ből összerakhat egy képet. S a képben végül meglát mindannyiunkat, még saját magát is.

Budapest, 2019. március 20.

Vásárra menet

A szik telivér vajat köpül a talpas szikla lábánál. Kicsim: Szikszifta, egy marcona szatócs, hatalmas parókában dohányzik, és fatüzelésű nyakát egy sánta egér rágja. Mérges, határozott és szitkozódó füstfelhőt húz maga után bármerre jár.

Vörös Zé

Úgy láttam meg először, hogy a Tündér barlang bejáratánál merengve ül, lábait hanyag eleganciával keresztbe veti, egyik kezében Samuel Beckett, másikban fityegő szipka. Harsányan rekedt nevetése, és mindent figyelő tekintete körbeölelte a hegyet, s vele együtt minket is.

A bolond másik arca

Az Üveghegyen is egy keresztkapocs lett szentelt szeg. A tinédzser szerelem, mint görbe penge, a fejős tehén ellette fájó örökkévalóság.

Karnyújtásnyira

Az ember legszebb része, mely mindig pontosan tudja, mire van szükségünk. És kórosan gyengéden tereli tesze-tosza életünk harsanó vizét abba a csapodár mederbe, mely végül visszavezet bennünket a szikkadt valóságba.

Iloz

ZEON szerte elmúlt a múlt, pláne 2836. október 25.-én 20 órakor, amikor Mona és ABABA itteni Scrabble utánzatot kolbászol. Dereng, hogy Freud egy tofuízű rém.

Lány martinis pohárral

Karlt ez a furcsa esős kor, valahogy igazán elszomorította. Ábrándozott, bólogatott, visszakérdezett. Előtte még soha nem akart kikerülni az olivabogyókkal hosszú, arany unalomból. Egyszerű, színes, pörgetik: Valaki Más Filmjét.

Budapest, 2019. március 11.