A nyári hó pustolt Szeged belvárosában. Ilyet több generáció óta nem láttak az emberek. Egy csütörtökön volt, júliusban, az utolsó állatrendszertan, -szervezettan összevont szigorlat után, és a másik életem előtt. Csak ezt akkor még nem tudtam. Rettenetesen kimerült voltam, a túltanulás jelei erősen mutatkoztak rajtam. Olyanra vetemedtem, amire eddig még nem volt példa, rendszertanból csak az A tételeket tanultam meg, gondoltam így is átmegyek. Sikerült, abban az évben kitűnő lett az átlagom, de az ÉLET nemsokára visszavette, amit adott. Kiderült, hogy az első 21 évben Ő is csak az A tételeket mutatta meg nekem, s eztán következtek a B tételek mindezidáig. Lassan befejezem a 42-dik életévemet, meg kell mondjam, a B tételek sokkal nehezebbek voltak, mint arra egyáltalán fel lehet készülni. Amit az ember nem lát racionálisan, arról nehéz könnyedén meggyőződni. De amikor már az összes félelmet kiégette a fájdalom, akkor, s csak akkor átvehetem a diplomám. Most látom csak, hogy túl erős voltam ahhoz, hogy könnyű életem legyen.

A szegedi albérletben nyáron olyan meleg volt, mint egy kazánban és olyan szag, mint a török szultán seggében. A víz ihatatlanul fémes ízű és büdös, minden olyan kicsi volt és kényelmetlen. Vizsgalevezetésként mindig Agatha Christie-t olvastam, a második év végén már a könyv elején tudtam, ki a gyilkos. Ez zavart. S később ez a tulajdonságom csak erősödött, tudtam előre az emberekről, hogy mit fognak tenni, melyik könyvben melyik karaktert személyesítik meg, s hova tartanak. Az sem kifejezetten segített, hogy később elkezdtem írni, a fantáziám még tovább fejlődött, s egyre gyakrabban öntudatlanul megírtam a körülöttem élők életét, amiről mit sem tudtam, csak érzékeltem.

Bartis Attila A nyugalom című regényében mondja, hogy az írás, a gyávák öngyilkossága. Ezt a mondatot persze csak figyelemfelkeltésnek szánja a főhős egy riporthoz, de valami van benne. Minden egyes novellával meg kell halnia valaminek idebenn, hogy odakinn valami új születhessen az emberek szívében. Az a történet többé nem csak az enyém, hanem a mienk és úgy lebeg tovább a nagybetűs irodalomban, hogy végre felfedezzék, mintha ettől bármi is függene.

Még nem tudom, hányszor 21 év áll előttem, és hogy van-e C, D vagy E tételsor is. És azt sem tudom, hogyha van, az milyen formában tanulható. Egyet azonban biztosan tudok: az irokéz kapcsolóbika avas.*

*HATÓERŐ

Budapest, 2019. augusztus 25.

"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni,

Egyetlen titka: adni, mindig csak adni.

Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet

És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet." Johann Wolfgang von Goethe

Dr. Tewksbury sokat gondolkodott az elmúlt két évtizeden. Már 20 éve volt házas, és hát jó volt ez a házasság, csak egy kicsit hosszúra nyúlt. Régen azért nem kellet ilyen sok időt eltöltenie az embereknek azokkal, akiket szerettek. Még mielőtt kihűlt volna a szerelem tüze, elvitte az ember párját egy-egy háború, pestis-, tífusz-, vagy influenzajárvány, esetleg a szülést nem élte túl. S ha mindezeket át is vészelte az emberfia, akkor is 40 éves korban az emberek már a közhigiénia miatt elhaltak. Szóval bárhogy is, sok ez az idő, 5-10 év egy szerelemre dunszting elég.

Dr. Tewksbury vásárolt hát egy tengeri kavicsot. Nála jobb családtag nem is létezik: nem akar semmit, nyugodtan a helyén marad, szép, az is marad mindörökre, nem változtatja a formaját, kicsik az igényei, díszként is funkcionál, így a család értékes tagja, diszkrét, elfér egy zsebben, jó az illata, nem sértősős, nem kell állandóan dícsérni, meghallgatja az embert, nem felesel, kiegyensúlyozott, talpraesett, előre csiszolt.

Dr. Tewksbury elégedett volt a választásával, egy tengerzöld kavicsot vásárolt a görög partokról. Az Agatha nevet adta neki, egyrészt mert az görög eredetű, jelentése: a jó, másrészt, mert szerette Agatha Christie regényeit, Görögországot meg kiváltképp. Agatha eleinte valóban minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak, föltették a polcra és kussolt. Aztán kezdett lassan kínos lenni ez a nagy csönd. „Hát kérem, én egy kavics vagyok, akit pénzen megvettek, elneveztek, feltettek a legszebb polcra, valamit csak kéne csinálni.”- gondolta Agatha. Tekergette a nyakát jobbra, tekergette balra, kipróbált egy-két ászanát, dupla Rittbergert, demi-pliét, relevét, eltűnt egy pillanatra, fejen állt, megvilágosodott, beleolvasott a mellette lévő Kant kötetbe, eléggé unta, megmártózott egy tócsa vérben, mótringolt, ugrált egy kicsit váltott lábon, hogy kirázza magából a megrekedt feszültséget, de csak nem figyeltek rá eléggé. És akkor jött a mentő ötlet: az újságban megjelent, hogy aki tengeri kavicsot vásárolt családtagnak, az minden évben vigye vissza azt a tengerpartra nyaralni, mégis csak az az ő hazájuk, Agatha esetében Görögország.

Dr. Tewksbury, mit volt mit tenni, befizetett egy görög apartmanba. Előre örült, hogy milyen jó lesz csak így kettesben ezzel a nem mindennapi szellemi lénnyel, aki nem követel, mindig csak ad. Ez az igazi boldogság titka. És ahogy pakolt kifele a bőröndből, olyan történt, ami a legmerészebb emberi elképzeléseket is fölülmúlja. Agatha megszólalt: „John, nem láttad a hajcsavarómat? Azt hiszem otthon hagytam. És a bikini is kéne, mennék fürödni.„

Dr. Tewksburyt a rohammentő szállította a legközelebbi akut osztályra, kényszerzubbony, elektrosokk, rehabilitáció, még a kavicsot is elvették tőle. Senkit nem tudott meggyőzni arról, hogy a pebble as a pet egy szociológiai kísérlet, amit mint kísérletvezető, ő próbált ki először. De főleg soha nem heverte ki azt a traumát, hogy az egyetlen lényt, aki igazán szerette, elvették tőle.

*Eredeti ötlet Popper Péter - Lélekrágcsálók című előadás gyűjteményéből

Budapest, 2019. augusztus 14-15.

Kendnek, Józsi, tüdőtágulatja van, oszt mégis danolni akar? Micsoda egy nyakas ember! Magának, kend, nincs is élete, csak az operákat danolja. Ez oknál fogva életrajza, s önéletrajza sincs. Csak a dalok folynak át magán, mint mederben a csermely. S ha a csermely kanyarodik, akkor magában is lesz egy vájat, egy-egy új barázda. S maga muszmák azt hiszi ez az árok önmagából ered. Minden egyes irdalás a maga testén, a lelkén, a személyiségén csak a nagy dalok országának lenyomatja, egy fantazma, csalkép, hiú ábránd. A kálánfülű angyal csapdája. S maga azt hiszi, ez maga. Pediglen maga csak egy éltes hangszer, egy ósdi nyenyere. És most már a rüsztungja is berozsdásodott, s amire eddig építgette magát, az odavan! Kendnek, így az út végén rá kéne jönnie végre, hogy mit is akart, vagy hát mit is akartattak magával! Kinek énekelt? Miért? Mikor?

Ezért van a tüdőtágulat, hogy végre befele lessen!

Főszerepben lehessen mérhetetlen fellegekben.

Napszemüvegben is megismerhessen!

Kedden Pesten keressen!

Szeressen!

Csen.

Zen.

Len.

N.

Budapest, 2019. augusztus 12.

Nem tűnök többnek, mint 35. Söt!

Lehet, hogy híztam egy kicsit, de nem vagyok kövér, csak teltkarcsú, 40 felett nem szabad túlságosan lefogyni. Káposztás tócsnyi.

Nem fogytam túl sokat, csak az átlaghoz képest tűnök soványnak. Sovány nyak.

Nekem is jó volt! Folt.

Nem sóztam el a levest, izotóniás oldatot állítottam elő. Sellö.

Már tavaly is itt volt ez az ősz csík a hajamban. Tagadtam.

Nem ereszkedett meg a mellem, már 10 éve ilyen. Ki nem?

Kerestek annyian, mint tavaly. Teavaj.

Csak olyan, mintha kevesebb barátom lenne. Penne.

A minőségi kapcsolatok számítanak. Kábítanak.

Ha sietek, szaggatottan veszem a levegőt. Keszkenöt, fedöt, tetöt.

Ezért már nem is sietek. Hidegek.

Vitatkozok még olyan hévvel, mint tavaly. Karvaly.

Csak kevesebbszer, ha egyáltalán. Számtantanár.

Inkább elfordulok, s elmegyek. Fetrengek.

Kapok még csokitortát szülinapra. Külalakra.

Valaki más szülinapjára. Hűtő lapátjára.

Soha nem is szerettem a csokitortát. Boci torkát.

Szingli vagyok: single by choice, ahogy az angol mondja, bár nem emlékszem biztosan, hogy én választottam volna ezt. Feszt.

Maradjunk annyiban, hogy pihenek. Kést fenek.

Dehogy kések le a gyerek szülésről. Keresztre feszítésről.

Nem futok ki az időből. Kígyóbőrből.

Inkább az időnek kell aggódnia, hogy kifogy belőlem. Mulya gólem.

Este 9 után már ne hívj telefonon, olyankor már az alváshoz szükséges olvasásomat zavarod. Bal karod.

Ne haragudj, nem randizok. Kandírozok.

Nem feltétlenül kell ugyanúgy gondolnunk. Konok bolond!

Majd akkor fogok autót vezetni, ha gondolattal lehet irányítani. Kábítani. Számítani. Társítani.

Nem hiszek abban, hogy a tudománnyal igazán meg lehet bármit is változtatni. Talajt áztatni.

Tudom, hogy a hittel pedig mindent. Tindert.

Lehet, hogy önzőnek tűnök, de muszáj annak lennem, különben szétszednének a mártírok. Mert írok.

Budapest, 2019. augusztus 7.

„Elmegyek, elmegyek, jó messzire, 

Nem leszek senkinek a terhére. 

Nem írok levelet, nem is üzenek, 

Lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek.”* 

A lélek tápláléka, iránya, oka a szeretet. Ha azt valami oknál fogva, külső körülmények, vagy belső gátak miatt nem tudja élni, akkor beszorul. Összelapul, mint a rugó két fal közt, és kívülről nem lehet látni, hogy ebben a rugóban mennyi erő, mennyi akarat, mennyi fájdalom van. A falak közt megreked, és minden erejével nekifeszül. Ez a belső feszültség, küzdelem látszik is az ilyen megrekedt lelkeken.

Örkény szerint a léleknek két útja vezethet Istenhez: az egyik az elmélkedések útja - a művészetek, a filozófia, a vallás útja -, a másik a világi életben az emberek szívén keresztül vezető út. Azt gondolom, hogy aki a falak között ragad, mert a világi életben nem tudja megélni a szeretetet, az elkezd gondolkodni, filozofálni, zenélni, rajzolni, írni, vagy imádkozni, mert a rugó ebben a dimenzióban nem gátolható. A lélek valódi természeténél fogva nem anyagi, így a világi dolgok, földi események, élethelyzetek nem gátolják, szabad és örök.

Az emberek szívén keresztül vezető út lényegesen nehezebb, kalandosabb és izgalmasabb, de sokkal több fájdalommal és lemondással járhat.

Van egy tudomány, mely a két út határán dolgozik. Ez a pszichológia, amely beszorult lelkeket, helyzeteket szabadít ki a fájdalomból azáltal, hogy beforgatja őket egy szellemibb irányba, majd amikor a trauma feldolgozásra került, visszaforgatja őket oda, ahonnan már maguktól meglátják az új utat.

A falakat azonban nem szabad egyik pillanatról a másikra elvenni a rugó útjából. Egyrészt azok nem véletlenül vannak ott, bármennyire is fáj, a lélek fejlődése érdekében elengedhetetlenek az akadályok. Másrész, ha hirtelen, átdolgozás nélkül megszüntetnénk azokat a falakat, amiket egyébként a rugó saját magának hozott létre, akkor éretlen állapotban a végtelenbe pattanna, rászakadna az élet, s azt a lélek nem tudná kezelni.

Bárhogy is, minél szűkebb helyre szorítanak be bennünket, annál magasabbra tudunk majd szállni, s annál kreatívabbá válunk, amíg a szorítás tart. 

*mezőmadarasi halottkísérő

Budapest, 2019 július 18-19.

Szigethy D. százados ma ügyeletes volt. Nem fog aludni, ügyeletben sosem szokott. Csömöre volt a börtöntől. Művész ember volt, fiatal korától hárfázott és most így 50 felett azon morfondírozott, hogy meg kéne tanulni balettozni. Kérdés, hogy nem akadály-e hogy több, mint 250 kiló. Bár mintha olvasta volna valahol, hogy a Markó Iván szinte bárkit bevesz a társulatba. A bazitai Dártvéder is nála balettozott, ő sem kis darab, azt meg kell hagyni.

Szigethy D. százados nem is értette, hogy került a börtön kötelékébe, gyakran érezte, hogy ő a rab, nem akiket bezártak ide. Persze a családi tradíció, az apja, nagyapja, dédapja is börtönőr volt, na de az előbbi a Göncz-nek az utóbbi Kossuth-nak volt az őre. Ma meg mi van: hajléktalanok, drogosok, apagyilkosok, pedofil papok. Jobb nem is belegondolni.

Szigethy D. százados otthon sem érezte jól magát, a felesége a szülés után teljesen elfordult tőle. Úgy járkált a lakásban, mint egy mélyen alulkielégített transzhumán lény, arcán azzal a leírhatatlan kifejezéssel, mint aki mindenkire meg van sértődve. A mimikája teljesen robotszerű volt, a szex meg, hagyjuk! Biovibrátornak tartotta csak a férjét, és a világért sem mosolyodott volna el, nehogy meglátszon a kora, az érzései, a személyisége. Hideg volt és kérlelhetetlen, mint a kő. Volt is egy ilyen akciófilm: Stone Cold. A főhős pont úgy maradt egyedül, mint a százados, és pont olyan vacak volt a forgatókönyv, mint az övé.

Szigethy D. százados nem emlékezett már arra sem, hogy mikor érzett utoljára valami, vagy valaki iránt valódi izgatottságot, mikor érezte, hogy valami jó fog történni, hogy valamiért érdemes élni, hogy valamiért kiléphetne ebből a páncélburokból, amit az évek során rászorított az élet. Nem emlékezett arra, hogy mit is akart valójában, és nem emlékezett arra sem, hogy egyszer meg fog halni, és hogy az a szűkös idő, amit kimértek neki itt a Földön behatárolt. Arra sem emlékezett, hogy ezt életnek hívják. Elővette a zsebéből azt a bizonyos kis fehér tablettát, két kiskanál közt szakszerűen összetörte, rezignáltan belekeverte egy kupica rumba, felhúzta, majd rántott egyet az egyenruháján és ment a körletre, ahogy 20 éve mindennap. Kábán és boldogtalanul.

Budapest, 2019. július 11-12.

"A valóság csupán illúzió, de roppant kitartó." A. Einstein

Egy ideje elhatalmasodott bennem az a gyanú, hogy a férfiak úgy közelítenek meg, mintha valami matematikai feladvány lennék, amit meg kell oldani a holnapi matekórára. Sajnos egyiküknek sem jut jobb ötlet az eszébe, mint hogy gyököt vonjon belőlem. És hát akkor tudjuk, mi marad az emberből, pláne ha nő? A NŐ gyöke lehet az N, az Ő, vagy a ”. Ezt az utóbbit szoktam én választani, mert ezt esetleg lehet gondolatjelnek használni, így a gyökvonás után legalább gondolatban szabad maradhatok, és nem kell valami hiányos roncsként tovább élni. Viszont gondolataim nagy része kimondatlan marad, egy olyan térben létezik tovább, ahol nincsenek számtani feladványok.

Ebben a térben találkoztam a teológiával, pszichológiával, és a filozófiával, melyek mindegyike utat mutathat arra vonatkozólag, ha valakit matek házinak néznek, és műveleti jelekkel látják el, ahelyett, hogy szembesüljenek az érzéseikkel és ne adj, Isten megbeszéljék azokat.

Az eddigi tapasztalatok bizonyos védekező mechanizmusok kifejlesztését tették szükségessé, melyeket az idei gazdasági év kezdetekor foganatosítottam. Úgy mint, lehet kérem engem számnak nézni, nem is számnak, függvénynek. Feladat: Hogyan nevezzük a valós számokat valós számokba képző függvényeket? Igen, uraim, ez a megszámlálhatatlan végtelen. Na és akkor most tessék kérem matematikai műveletbe vinni! Maximum sorozatok határértéke lehetek, de egyáltalán nem biztos, hogy pont a végtelen lesz a határérték. Esetleg húr-elmélet kutatással lehet babrálni rajtam valamit, de a hétköznapi matekot ideje kidobni!

És hát maradhat persze minden úgy, ahogy volt: gondolatjelek között, kimondatlan érzésekkel, be nem teljesített vágyakkal, el nem élt életekkel. Vég nélkül, a végtelenségig.

Budapest, 2019. június 24.

Ma egy teljes napos asszertív tréning után meglehetősen fáradtan szálltam fel az 1-es villamosra az újbudai oldalon. Révetegen leültem, befejezetem a fejezetet a könyvemben, s nem volt kedvem tovább olvasni, inkább nézelődtem. Vesztemre! Mert épp srégen szemben egy kedves magyar család legintimebb életét vetítették széles vásznon, Dolby Digital Surround Sytsemmel, HD felbontásban, és egyáltalán nem lehetett leállítani, beletekerni, reklámok sem zavarták az adást, leszállni nem tudtam, mert épp akkor kezdett zuhogni, szóval úgy tettem igen asszertívan, mintha nem zavarna és a világon ez lenne a legtermészetesebb dolog. Elmondom mi volt, mert már mindenki a tíz körmét lerágta, én meg még csak a felvezetésnél tartok.

Szóval a család felnőtt tagjai összesen ketten nem érték el a 40 éves kort, ehhez volt 3 apró gyermekük: egy kicsi fiúcska-cumival a szájában álldogált, egy kis leányka-babakocsiban ült, és kólát szopogatott szívószállal, és egy igen apró kis leányka, aki édesanyja mezítelen jobb mellén evett-aludt felváltva. A fiatal anya mindeközben kisfiát dobozból kínálta valamilyen eleséggel, melyet a gyermek heves fejrázással elutasított, lévén az ő szája már tele volt. Erre az anya maga kezdte el enni az ételt, és kínálta a nekem háttal ülő urának, aki szintén szó nélkül nemet intett a fejével, mert az ő szájából is lógott már ki szívószál meghatározhatatlan italt közvetítve. Hogy a családi béke teljesen harmonikus legyen a férfinak is kilógott a gatyából a feneke, nyílván konszolidált szoptató nejével. Összefoglalok tehát: a család élete akkor kerek, ha valami van a szájnyílásban és lehetőleg intim testrészek szabadon lélegeznek, mert ez így egészséges. Örüljünk, hogy nem egy análisan fixált család koraestéjét kellett végignéznem! Így is a Népligetnél már félig sokkos állapotban szálltam le, s hagytam magukra ezeket az embereket, akik, bárki bármit mond, végül is lehet, hogy így boldogok.

Akármennyire gyakran is történik meg ilyen az emberrel, erre nem lehet eléggé felkészülni. Fogalmazzunk úgy, el vagyunk szokva tőle. Még mindig a hatása alatt vagyok, és ez a kép örökre beégett a retinámba, úgy mint a Wicklow hegység, vagy a Stromboli vulkán, csak lényegesen realisztikusabb. Tanultam ebből az esetből, legközelebb maradok a könyvemnél, a mentális képek is tudnak drasztikusak lenni, de bármikor rájuk csukhatom a könyv fedelét. Az írott történetek, szerzőik és szereplőik nem sértődnek meg, és nem féltékenyek, ha ne adj Isten olvasás helyett úszni megyek, vagy hosszabban beszélgetek a pedikűrössel. Mint ahogy én sem sértődöm meg, ha most a kedves olvasó a homlokára csap és felkiált: „Miket hord itt össze ez a lány?”, majd fejcsóválva felhajt egy pohárka bort, és megy aludni, mert már megint semmi különös nem történt a Világban. „Jobb lesz eltenni magunkat is holnapra!” Jó éjszakát és szép álmokat!

Budapest, 2019. június 20.

Kép: Gabriel Joseph de Froment, castilliai herceg és családja, 19. század

Rebeka közvetlen a kiserdő mellett lakott, a mamámék szomszédságában. Mindig is úgy emlékeztem rá, mintha egyedül élt volna, míg a mai napon meg nem tudtam, hogy állítólag férje, gyereke volt.

Volt a faluban egy pletyka, miszerint boszorkány volt, és akire csak ránéz rontást tesz rá. Ezt a pletykát bizonyos körülmények alátámasztották. Úgy, mint Rebus olyan ronda volt, hogy azóta sem láttam olyat, és öreg, mint a földút, továbbá mindig maga elé mormolt, és ha valami nem tetszett neki, átkiabált az udvarunkba a spájzból: „ne hangoskodjatok büdös kölykei, nem otthon vagytok!”

Mondanom sem kell, a szóbeszédhez mi is hozzátettük a részünket. Amikor pocok harapta át a csirkék nyakát, a tetemeket a háza ajtajába tettük, hogy a falubeliek azt higgyék ő tekerte ki a nyakukat valami álnok varázslathoz. Vagy míg délutáni sziesztáját töltötte, cukros vízzel kentük le a háza boltozatát, hogy legyek garmada lepje el.

Persze azért féltünk tőle, mint a tűztől, ha megláttuk, üvöltve rohantuk szemünket eltakarva, hogy még véletlenül se nézhessen bele. És hát mama, vagy akármelyik ismerős is igen rossz véleménnyel volt róla, háta mögött csak Rebinek, vagy Rebusnak hívták, és egyetlen barátja sem volt. Soha senkivel nem beszélgetett, csak átkokat szórt, vagy kiabált, illetve magában beszélt.

Azt máig nem tudom, hogy mi volt az eredete azoknak a történeteknek, amik róla terjengtek. Elég volt az hozzá, hogy mogorva volt és magának való, vagy tényleg tudta irányítani a sötét erőket? Szerintem inkább magányos volt, és nem tudta, hogyan közeledjen másokhoz. Talán könnyebb volt a haragot táplálni, minthogy szembenézzen a valós érzelmeivel. Azt hiszem az elszigetelődés mindig valamilyen mély sebre utal, a magasabb erőkkel való jó viszony szintúgy. Ma már inkább egy vergődő, szenvedő lénynek látom, mint boszorkánynak, akit a pletyka teljesen elszigetelt mindennemű emberi kapcsolattól, s talán ezért fordult más erőkhöz. Akkor mindenesetre a menekülést választottuk.

Ma más a helyzet, rengeteg speciális barátom van, sőt kifejezetten csak olyanok, akiktől mások tartanak, vagy beszélnek a hátuk mögött. Sőt én magam is furcsának vagyok elkönyvelve, s a magasabb erőkkel igen jó kapcsolatot ápolok. Talán mindannyiunkban él egy Rebeka, s ha megszeretjük, megszelídül, s nem pöröl tovább.

Budapest, 2019. június 10.

Anyának gyermeket. Katicának pettyeket.

Talajnak esőt, májusban, bőven. Kalapba tollat, kacéran, zölden.

Fajátékot tablet helyett. Szalagnak hajat, selymet.

Szőlőnek poharat. Szatócsnak tokhalat.

Kacskaringónak papírt, merítettet. Kutyának gazdát, szelídítettet.

Színes virágnak méhet. Restrikciós enzimnek DNS-t, szépet.

Tokának remegést. Szesznek erjedést.

Galaxisnak tejutat. Szájba fogakat.

Takaróba meleget. Kotkodácsnak teleket.

Sárkánynak fejet, hetet. Szenteltvíznek felekezetet.

Szatyorba kefirt, szárzellert. Puskagólyóba gellert.

Kolbászba hájat, de sokat. Szeretőnek pillantást, ha szabad.

Útnak kereszteződést. Szakembernek szerződést.

Társnak azt, aki fontos. Gyümölcsből azt, ami honos.

Gyilkos eszközzel kenyeret vágni. Méreggel beteget gyógyítani. Háborút föladni. Katonát kézen fogni. Nem akarni semmit sem igazán, s akkor helyre billen a Világ rendje. Így, bárhogy, máshogy.

Budapest, 2019. május 28.