...azért vagyok veled. Soha nem volt saját terem, s hogy te távol tartod magad tőlem, az végre az, amire mindig is vágytam. Végre nincs az a nagy összeolvadás. Így megismerhetem magam, önállóvá válhatok, és mi erre szerződtünk. A falakba ütközve csak önmagamba fordulhatok vissza, s belőlem szóródnak szét a rólad visszapattanó energiacsóvák. De ezek a falak sem tartanak örökké, csak addig, míg valami, amiről beszélni sem lehet, mert oly alantas, rommá dönti. A romosítás előtt azonban igazán tudnunk kell, kik vagyunk, van-e a romok mögött egyáltalán valami.

Korábban úgy gondoltam, hogy ha valakit szeretünk, eggyé válunk vele. Néha azonban az ajtók megvédenek minket az összeolvadással járó fájdalomtól. Akivel eggyé válunk, érezzük minden fájdalmát, megtapasztaljuk minden traumáját, ráadásul nem tudjuk, hogy nem hozzánk tartozik az élmény, hanem a szeretett lényhez. Ezt tanítod nekem, hogy mi legyen az a pont, ahol bevágom az ajtót, amikor leválasztódok. Megmutatod nekem minden visszautasítással, hogy én hogyan csináljam. S amikor már teljes szívvel vissza tudlak utasítani én is téged, akkor kellek majd neked igazán.

Hát röviden ezért.

Budapest, 2019. április 2.