Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Máté 9:13 

Az a rengeteg keserűség, szívfájdalom, csalódás, reménykedő várakozás, elszalasztott lehetőség, kín, fájdalom és félelem, ami az anyámban és apámban, az ő anyjukban és apjukban, és így tovább a végtelenségig felfele a családfán keletkezett, az most mind itt van velem. Soha senkinek nem volt ereje feldolgozni ezeket, s megbocsátani. Haraggal, lemondással, apátiával, vagy ami még rosszabb, bosszúval feleltek az elszenvedett megaláztatásokért. Olyan nagy horderejű érzelmi láncolatot hoztak így létre, amit nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, besöpörni a szőnyeg alá, ahogy azt mindig is tették.

Én vagyok az utolsó láncszeme ennek a füzérnek, és nincs mit tenni, meg kell bocsátanom. Habár sok mindenki élete a láncban már nem az én fennhatóságom alá tartozik. Egyesek bűntudata már olyan valóságot teremtett, amit nem tudok semmissé tenni, de gondolatban azért megteszem, s engedem nekik a szenvedést, ha azt választották.

De engem többet soha nem fog senki elhagyni, hacsak én nem küldöm el, vagy megalázni, hacsak én nem akarok alázatot gyakorolni, megvezetni, hacsak vezettetve nem akarok lenni, kihasználni, hacsak hasznos nem akarok lenni, takarózni velem, hacsak nem akarok betakarni valakit, játékszernek használni, hacsak nem akarok magam is játszani, dísznek nézni, hacsak nem akarok díszelegni, megvesztegetni, hacsak nem akarok megvesztegethetővé válni, kínozni, hacsak nem akarok kínlódni. Vége van. Lehullt a minta, ami eddig fogvatartott, s nem maradt utána semmi, csak ez: az ÍRÁS. Ez az, amiben elmondtam a történetemet, és amiben ezután is fogom. S akinek kedve van hozzá, a darabokból, mint egy puzzle-ből összerakhat egy képet. S a képben végül meglát mindannyiunkat, még saját magát is.

Budapest, 2019. március 20.