Van egy tudatos étkezés gyakorlat, ami valószínűleg az étkezés jógája című könyvből táplálkozik, a neve: egy mazsola gyakorlat. A következőkben áll: egyetlen szem mazsolát kell megenni úgy, hogy először csak a kezünkbe vesszük, figyelmesen megfigyelünk rajta minden redőt, majd behunyjuk a szemünk, s most végigsimogatjuk a felszínét, közben arra gondolunk, hogy mennyi munkába került a természetnek ennek az egyetlen mazsolaszemnek a létrehozása, mennyi szeretet áramlik rajta át, mennyi fény, eztán a fülünkhöz emeljük és morzsolgatjuk, közben meghallgatjuk, milyen hangot ad ki, majd megszaglásszuk, a szánkhoz emeljük, végiggörgetjük az ajkunkon, s csak ekkor kapjuk be, de nem nyeljük le azonnal, a szájpadláson is megforgatjuk, végül igen lassan rágva lenyelhetjük. Akik ezt a trendet követik, vallják, hogy minden ételt így kellene megenni.

Mulatságos végiggondolni, hogy egy háromfogásos ebéd mennyi időt venne így igénybe, annak ellenére, hogy nyilván az ember nem is eszik annyit. Kicsit olyan ez, mint főzés közben, eltelítődik az ember az illatokkal, itt meg a táplálékról begyűjtött információval. Mostanában próbálgattam néhány ételt meghallgatni, a következő eredményeket kaptam: a krumplipüré cuppog, a sör csattog, a sajt sikít, a káposzta recseg, a pótkávé zizeg, míg a szemes kávé koccan. Hozzá kell tennem, hogy mindezeket a felfedezéseket a nagyböjt ideje alatt tettem, úgyhogy elképzelhető, hogy a húséhség miatt kialakult hanghallucinációs tüneteket mutattam, és nem annyira az ételek beszéltek hozzám. Mindazonáltal ma, mikor végre rávethettem magam a húsvéti sonkára, egyáltalán nem követtem a fent leírt gyakorlatot, s a sonka mégis énekelt, mégpedig mi mást, mint az Örömódát glissandoban. „Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm, térj be hozzánk drága vendég, tündökölj ránk fényözön…” trallala.

Budapest, 2019. április 20.