Úgy 6 éves lehettem, amikor először nyaraltam a másik mamáéknál, a csorvásinál. Előtte nem engedtek, mert túl pici voltam, ott nagyállatok is voltak, s a nagyszülők egész nap dolgoztak a ház körül az állatoknál, vagy kinn a földeken, nem tudtak rám 24 órát vigyázni. Hat unoka volt itt összesen, de mégis az első hetet egyedül töltöttem el, különböző elfoglaltságokat kellett magamnak találni.

Nagyon tetszett itt minden, tiszta volt a levegő, rettenetesen meleg volt, az emberek közvetlenek voltak, de kifejezetten az állatok és növények tetszettek. Ennyire közel még soha nem kerültem hozzájuk. Az állatkerti állatok nem ilyenek. Persze a gondozóikkal valószínű. Mindennek olyan karakteres íze-illata volt: a csorvási kolbásznak, a földnek eső után, az estikének, amikor mamával estefele kiültünk a kertbe beszélgetni. Az estike illatáról azóta is ezek a történetek elevenednek meg bennem: hogy hogyan vesztette el a háborúban a szerelmét, s hogy milyen gyakran temettek élve el embereket. Nekem a trágya szaga sem volt visszataszító, itt jó helyen volt, s a földet később csak táplálta.

Legkedvesebb élőlényeim mégis a paradicsom és a szarvasmarha voltak. Mama írt is egy levelében erről, hogy naphosszat énekelgetek a teheneknek. Akkor még nem terjedt el az a kutatás, ami kimutatta volna, hogy a zenét hallgató állatok jobban tejelnek, azóta meg már egy holland sajtmester a sajtoknak is Beethoven-t játszik, mert állítólag, attól jobb lesz az ízük. Mindazonáltal lehet, hogy a tehenek miattam adtak nyaranta több tejet, habár tőlem az itt lemezen meglévő Karády dalokat, vagy operákat-operetteket hallották, kevésbé kifinomult kiadásban. Persze az énekelgetésen kívül én még arra is emlékszem, hogy igen sokat ültem a fóliában az éppen megérett paradicsomokon lakomázva. Szerencsére a paradicsom kifejezetten magáncélra termett, nem adták el, úgyhogy a nagyszülők csak nevettek, és paprikát ettek a szalonnához, s kenyérhez, hogy a paradicsom hercegnőnek több maradjon.

Egy nap mamával kimentünk a hátsó kis földre, ez olyan kis zöldséges-gyümölcsös volt. Ő nyilván kapált, én meg jó pesti módjára szóval tartottam. Amikor már úgy gondolta pihenne egy keveset, megkért: - ’Kislányom, ezt a sor paprikát gyomláld ki nekem, míg vissza nem jövök!’ S én lelkesen nekiálltam, kapáltam-írtottam a paprikát, s igen módszeresen a disznóparajt meghagytam. Mikor mama visszatért, a fejét fogta: - ’Mit csináltál te lány? Hát a parajt kellett volna kihúzkodni!’ Én meg óriási öntudattal azt feleltem, hogy azt mondta, gyomláljam ki a paprikát, s különben is az semmire nem jó, míg a disznóparajt a disznók nagyon szeretik, érdemes az egész kertben csak azt termeszteni. Ezzel egy időre elintéztem, hogy ilyen fontos feladatokat ne bízzanak rám, s azóta is a disznók nagyon szeretnek, a paprikanövények pedig kevésbé.

Folytatása következik

Budapest, 2019. március 26.