Aszada - se út, egy szál, mi szül a Földre, menekül, beszél, tart, szolgál, ez az egész*

Hallottam, ahogy belépett az ajtón. Már vagy egy órája ül a cipős szekrényen. Nem értem, hogy lehet, hogy nem jön ide hozzám, hiszen én és megannyi társam csak arra várunk, hogy segíthessünk neki? Én kifejezetten. Úgy mondják ideát Őr, ez lenne hát az én feladatom. De olyan, mintha észre sem akarna venni, állandóan lepattint, itthon hagy, nem is tehetné, de ő valami olyan megszállott ridegséggel tagad minket, hogy azért néha sikerül leráznia. S akkor itthon nézelődök. Keresek valamit, ami nyomra vezethetne. Állítólag én mindent tudok róla, de mégis az az érzésem, hogy valamit titkol. Naphosszat győzköd embereket arról, hogy az a valóság, amit ő tapasztal, holott pontosan tudja, hogy illúzió. Legbelül mindenkinek tudnia kell, hogy a földi kiküldetés csak átmeneti állapot, még az én földi kiküldetésem is. Nálunk ez úgy van, hogy nemcsak egy lelket kapunk, hogy segítsünk, egyszerre több helyen is ott lehetünk. De ő kifejezetten nehéz eset. Nem tudja felfogni, hogy ami történt, érte volt. Így lett belőle az, aki. Így találkozhatott azokkal, akikkel feltétlenül kellet. És persze elmegy a legfontosabbak mellett. Mi értelme volt akkor a gyerekkori kiképzésnek, hogyha nem érti meg? Pedig ez a szakmája. Mindenkit megért, csak sajátmagát nem. Most nem fogok csak azért testbe inkarnálódni, hogy higgyen nekem! Vasárnap van. Megint. Mindig is az volt. És az lesz újra és újra. Ideát mindennap vasárnap. Fényesség van. Pont olyan, mint mikor hozzá csatlakoztam. S itt az is lesz örökké. Most és mindörökké.

*HATÓERŐ

Budapest, 2019. május 19.