"A valóság csupán illúzió, de roppant kitartó." A. Einstein

Egy ideje elhatalmasodott bennem az a gyanú, hogy a férfiak úgy közelítenek meg, mintha valami matematikai feladvány lennék, amit meg kell oldani a holnapi matekórára. Sajnos egyiküknek sem jut jobb ötlet az eszébe, mint hogy gyököt vonjon belőlem. És hát akkor tudjuk, mi marad az emberből, pláne ha nő? A NŐ gyöke lehet az N, az Ő, vagy a ”. Ezt az utóbbit szoktam én választani, mert ezt esetleg lehet gondolatjelnek használni, így a gyökvonás után legalább gondolatban szabad maradhatok, és nem kell valami hiányos roncsként tovább élni. Viszont gondolataim nagy része kimondatlan marad, egy olyan térben létezik tovább, ahol nincsenek számtani feladványok.

Ebben a térben találkoztam a teológiával, pszichológiával, és a filozófiával, melyek mindegyike utat mutathat arra vonatkozólag, ha valakit matek házinak néznek, és műveleti jelekkel látják el, ahelyett, hogy szembesüljenek az érzéseikkel és ne adj, Isten megbeszéljék azokat.

Az eddigi tapasztalatok bizonyos védekező mechanizmusok kifejlesztését tették szükségessé, melyeket az idei gazdasági év kezdetekor foganatosítottam. Úgy mint, lehet kérem engem számnak nézni, nem is számnak, függvénynek. Feladat: Hogyan nevezzük a valós számokat valós számokba képző függvényeket? Igen, uraim, ez a megszámlálhatatlan végtelen. Na és akkor most tessék kérem matematikai műveletbe vinni! Maximum sorozatok határértéke lehetek, de egyáltalán nem biztos, hogy pont a végtelen lesz a határérték. Esetleg húr-elmélet kutatással lehet babrálni rajtam valamit, de a hétköznapi matekot ideje kidobni!

És hát maradhat persze minden úgy, ahogy volt: gondolatjelek között, kimondatlan érzésekkel, be nem teljesített vágyakkal, el nem élt életekkel. Vég nélkül, a végtelenségig.

Budapest, 2019. június 24.