Amikor Bulgakovval tervezgettük, hogy beleír a világirodalomba, nem így egyeztünk meg! Igen szar ez az orosz realizmus, itt mindig szenvedni kell valamitől. A férfiak jönnek és mennek, de sohasem maradnak. Akit szeretünk, az távol van, házas vagy homokos, akit nem szeretünk, az túl közel van, túl kedves, vagy szalonspicces. Hol vannak már azok az erőskezű kozák legények?

Ha az nem lenne pont elég, hogy az ember apja alkoholista, az anyja kifejezetten szociális ivó, így állandóan a társaságot keresi, s ha az nincs, műsort rendez.

Telenként itt cudar hideg van, nyaranként meg túl sok a kása. Mindenfele taplógombák virágoznak kegyetlen, s fekvőrendőrök füveznek a kereveten. A bérszámfejtők a prímtényezős felbontást gyakorolják, míg kebelpárnák ülnek a felettes éneken.

A minap is Szergej, bejött a szobába, és kurtán közölte, ma szalontüdő lesz vacsorára gumicukorral, pedig én oly szívesen megennék egy jó cupákos kocsonyatűt feles vodkával! A Pravdában épp most olvasom, hogy míg a tatároknak kötelező cirill betűkkel írni, a karjalaiak és a vepszék a latin írást használják.

A kacskalábú piktorozó mester is mára ígérte a tyúkól kifestését, s míg rá vártam eszembe jutott, hogy bizonyára már jóval születésem előtt éltem, s utána is meghaltam már párszor. Na, de elég a sopánkodásból, megyek, kiteregetem a húzófonalakra a recesszív géneket.

Budapest, 2018. április 18-20.

Hugh Jackman Budapesten ismerte meg 4XL méretű kedvesét. A hölgy az ugyanitt tartott esküvőn készült fotók nagy részén gyönyörű fővárosunk nevezetességeit, mint a Duna, vagy a Lánc-híd, érthető okokból kitakarja.

Szerdán a Szegedi Vadaspark 13 éves szibériai tigrisét, Igort, regeneratív őssejtkúltúrával kezelték. A humán gyógyászatban már bevett módszert elsősorban ízületi degeneratív elváltozásoknál, és autoimmun betegségeknél alkalmazzák. Igornak csípőízületi betegsége volt, mely a hagyományos kezelésekre, úgy mint gyulladáscsökkentők és fájdalomcsillapítók, nem enyhültek. Ezzel a módszerrel sem idegen anyag, sem gyógyszer nem kerül az állat szervezetébe, saját sejtjeit egy speciális előkezelés után adják vissza.

Az ÁNTSZ munkatársai, az éves rendes ellenőrzés közben, teveszőrt találtak a Gundel étterem Krúdy levesében. Az éttermet azonnal lezárták, s most nagy erőkkel folyik a vizsgálat, hogy vajon a szőr gazdája a közeli állatkertben lakó 2014-ben született Iliász, vagy esetleg becsempészett arab migráns. Lapzártakor riporterünk teljes hírzárlatról tudósított.

Tegnap Telekgerendáson a rekord meleg idő miatt kinyitották a helyi strandot. Egyelőre belépti díjat a szervezők nem kértek, hiszen a strand a kolbászfesztivál színhelyéül szolgált csupán. Az idelátogatók kizárólag saját felelősségre használhatták a strand medencéjét, lévén abban víz még nem volt.

Special Agent Farewell, az FBI titkos ügynöke, áfonyagyűjtő körútján, szervezett bűnözés nyomaira bukkant a Skandináv-félszigeten. Mikor a félszigetre érkezett, azonnal gyanús volt neki az a rengeteg fjord. Észrevette, hogy sokan vannak, és nemcsak hogy kapcsolatban vannak egymással, de mindezen felül fraktál geometrikusak. Korábbi munkáiból tudta, hogy ennyi véletlen nem lehet ilyen koncentráltan jelen, s most bizonyítékokat gyűjt, hogy a titkos összeesküvést leleplezhesse.

Egy hete érkezett a keresztúri öregek otthonába, Lajos, a kombucha gomba. Egyelőre az akklimatizációs fázisban van, szokja a „vidéki” levegőt. Az ápolók úgy tervezik, hogy jövő héten már munkára fogják, s az egyre melegebb időben, igen hűsítő, és roboráló itallal kedveskednek a bentlakóknak.

Budapest, 2018. április 19.

Kelekótya reggel volt a száz domb tövében, ahol a méhek kábán zengték első éneküket, a faágak vízszintesen nőttek, s a só felhők többé-kevésbé kitakarták a lilánál is lilulóbb Papot.

A réten vértehenek lejtettek break táncot, hogy szúnyoglárvák anyjától imígyen meneküljenek. A marharépák gyökerükkel nőttek az ég fele, s a szederbokrok tövében buja esőcseppek rikoltgattak.

Berta, feszült űrlényeket tudott a Földre teleportálni, mégsem volt teljesen elégedett. Azt gyanította, hogy túl sokat akart a kertészektől, s azok most mellhossznyival leelőzik.

Mindig is álmodozó volt, és túl heves, s a kettő együtt talán a brassói aprópecsenye. Kicsit ő maga is elfáradt, s ahogy lenyúzta a kikerics szárat, ásvány szabó nagybátyja jelent meg előtte: - „Bertus, te sem vagy már az a nyikhaj, aki voltál, állapodjál meg!”- mondta, s hatalmasra lendítette a rogyasztott üveget. –„Mit szeretnél tulajdonképpen?”- kérdezte csücsörítve.

Berta végigsimította a fejős kecskéjét, hanyagul hátradőlt, és nagy sóhajjal ezt válaszolta: -„Én egy tatárvérű, fémesen tekeredő, talaj menti pojácára várok, akivel nagy fagyok idején szerepelhetek és sétálhatok, az afrikai hőségben pedig tarackbúza ciberével kínál, és mindennek ellenére pont elég vékony.”**

Budapest, 2018. április 16-17.

*Teknős Berta: A. A. Milne: Micsoda négy nap (Four days wonder) c. művében szerepel.

**Külön köszönet a Hovatovább Kikötő HATÓERŐ műhelynek!

Karl a mozi bárjában ült ezzel a lánnyal, akiről bármit el tudott képzelni, és akivel bármit el tudott képzelni. Személyisége napsütést hozott ebbe a szürke, esős kora tavaszi délutánba. Szokatlanul csípős hideg volt, az utcákon alig lézengtek emberek, mindenki inkább bekucorodott a házába valami jó könyvet olvasni. S a bárban is fűteni kellett, ráadásul erre az egy meglehetősen furcsa párra. Az eső mindig valahogy elszomorította Karlt, de nem ma délután. Ma pont erre volt szüksége, hogy arra figyelhessen, amire igazán akart.

A lány kezében a martinis pohárral játszott, valami végeláthatatlan történetet mesélt nagy átéléssel partnerének, aki szemmel láthatóan nem azt figyelte, miről szól a történet. Mintha a martinis pohár struktúráról lett volna szó, még szemléltette is a saját poharával, de Karl a sztori végkifejletekor már ábrándozott. Csak bólogatott és egy-egy foszlányból visszakérdezett, remélve, hogy a történet sosem ér véget. Az Ő történetük.

Ahogy figyelte ezt a lányt, rájött, hogy mindig is ilyen volt, szendén természetes, vadul különleges és felülmúlhatatlanul lebilincselő egyszerre. A fiú az arcát nézte. Már annyiféle alakban mutatta magát neki, mindig más volt, mintha a nagybetűs élet lüktetne az arcizmaiban. Szeme is egyik pillanatban kihívóan tüzesnek és harcosnak, a másikban végtelenül gyengédnek és figyelmesnek látszott. Igazán jelen kellett volna lennie, hogy ezeket a gyors váltásokat megértse és átvegye. Ő csak merenget és itta magába azt a mennyei illatot, amit előtte még soha nem érzett senki máson. Ez az illat burokként fogta körül a lányt, s ha megengedte, hogy más is bekerülhessen ebbe a burokba, az biztos megszédült tőle, s hirtelen egy másik Valóságba csöppent, ahonnan többet nem akart újra kikerülni.

Karl gyengéden megfogta a kezét, s olyan volt, mintha mindig is ezt a kezet kereste volna, és soha nem akarná elengedni. A lány öntudatlanul kihúzta a kezét, ivott, játszott az olivabogyókkal, vagy megigazította a hosszú, arany haját. Ilyenkor Karl szíve összeszorult, és arra várt, mikor foghatja meg újra azt a törékeny kis kezet. Valami melegség járta át. Ezzel a lánnyal minden olyan egyszerű és egyértelmű volt, végre valaki olyannak fogadta el, amilyen. Ahogy megjelent az életében, a fekete-fehér filmből hirtelen színes lett, az unalomból kaland, s a megszokásból szenvedély.

Mégis tudta, hogy ez a színes film csak addig tart, amíg valaki ki nem tépi a vetítőgépből és újra be nem fűzi a fekete-fehéret. Ezt nem akarta, itt akart ücsörögni ebben az illatos mámorban, ahol lebegés van és fény, ahol mélység van és erő, ahol minden van, amire valamikor is vágyott. Hihetetlen volt ez a kapcsolat, ha nem vele magával történik, azt gondolta volna, valami holywoody film kockáit pörgetik a vetítőgépben. Már nem számított ilyen meglepetésre az élettől. Azt gondolta, majd a langymeleg magányban szépen megöregszik és távozik, ha annak is eljön az ideje. Lám, mégis miket művel a Sors! Vannak még ilyen nem mindennapi csodák! Ekkor kegyetlenül megszólalt a vetítőterem gongja, és Karl igen csalódottan állt fel, hogy megnézzék a filmet, Valaki Más Filmjét.

Budapest, 2018. március 20./2018. május 27- 31.

Az Ipolyon felbukkant az első vízi hulla a víz színére. Ebből a szalkaiak azonnal tudták, hogy visszafordíthatatlanul itt a tavasz. Az emberek mintha egy hosszú álomból ébrednének, arcukat a Napba fordítva járkáltak az utcákon, pezsgett minden lépésük, végre felemelhették a fejüket, és kidülleszthették a mellüket. A férfiak kacéran kacsintgattak minden jó formájú nőnek. A nők meg lenge ruhákban illegették magukat, friss frizurájukat dobálták, és hatalmasakat kacagtak, ha valaki egy kicsit is vicceset mondott nekik.

Priskin, a szalkai kalapos, azonban mogorva volt. Sehogy sem értette az új divatirányzatokat. Neki a kalap az kalap, nem pedig egy falatnyi textil hetykén félrecsapva a 120 kilós nők óriási fején. Egyáltalán kétséges, hogy az ilyen disznóábrázatot bármivel előnyössé lehet varázsolni. Leginkább egy hentes kirakatába lehetne berakni csalogató mutatványnak. Polonka, a felesége is pont ennyire hízott el a szülés után, és tompa világítás mellett, rendkívül messziről sem lehetett még egy kicsit sem szépnek látni. Priskint a kínok kínja gyötörte, hogy abból az egykor gyönyörű nőből mi lett. És hogy most vele mi lesz? Vele, aki az esztétikának szentelte egész életét. Azon munkálkodott, hogy a csúnya nőkből szépet, a szépekből még szebbet faragjon kalapkölteményeivel.

A községben híre ment, hogy a kopjafa közelébe költözött egy kártyavető asszony, aki mindenkinek megmondja a múltat, s jövőt. De nem ám úgy kiolvassa a kártyákból, ahogy az már szokás, hanem kártyázik a kérdezővel és a játékstílusából jósol.

Priskin hát útnak eredt, hogy kártyázzon egyet az asszonnyal. Mikor meglátta, teljesen megbabonázódott, Piri olyan szép volt, mintha nem is evilágból való lenne.

• „Jöjjön beljebb, Priskin úr, már vártam.” – mondta, s felcsatozta hosszú, gesztenyebarna haját. „Mit szeretne játszani?” – kérdezte, és sejtelmesen kacsintott.

Priskin térde remegni kezdett, összeszorult a gyomra és habogva csak annyit tudott felelni: - Azt hiszem, nem az a fontos, hogy mit játsszak, hanem hogy Magával.”

Vége első változat:

• „Talán mégis jobb lesz, ha megnézzük, milyen lapok vannak a kezünkben!” – mondta a nő, és elővett egy anyakönyvi kivonatot. „ Nézze! Testvérek vagyunk!”

Priskin kezéből kiesett a kalap, amelyet eddig gyűrögetve szorongatott, minden kérdése köddé vált, és úgy borult az asszony karjaiba, mintha már ezer éve nem találkoztak volna. És meglehet, hogy pont annyi ideje.

Vége második változat:

• „Talán mégis jobb lesz, ha megnézzük, milyen lapok vannak a kezünkben!” – mondta a nő, és elővett egy fényképet. „ Nézze, Ők itt az ikerlányink: Bogáta és Zója.

Priskin kezéből kiesett a kalap, amelyet eddig gyűrögetve szorongatott. Azt hitte, hogy ilyen csak a regényekben létezik. Hirtelen emlékezni kezdett. Pont a nászéjszakáján találkozott ezzel a nővel. Akkor is ilyen ellenállhatatlan vonzalom kerítette hatalmába, de az események mindeddig teljesen kitörlődtek az emlékezetéből. S most teljesen összezavarodott. Két családja van? Mint a vulkán tört elő belőle a zokogás, a lánykák képe elmosódott, s ő tehetetlenül a földre rogyott.

Vége harmadik változat:

• „Talán mégis jobb lesz, ha megnézzük, milyen lapok vannak a kezünkben!” – mondta a nő, és elővett egy pakli francia kártyát. „Ismeri a kopogós römit?”
• „Arra gondol, amit a főhős abban a Woody Allen novellában játszik a Halállal*?”
• „Arra.”
• „Akkor osztok.” - mondta Priskin, s a remegő gyertyafényben, ahogy keverte a lapot már tudta, hogy ez lesz élete utolsó játéka, de mégis az első valódi.

*lábjegyzet: Woody Allen: Kopog a halál (Death Knocks)

Budapest, 2018. március 14-18.

Theodor, mint minden reggel, körülnézett a foghelyén. Nem értette, mért tartják itt. Nem emlékezett semmi olyanra, amivel ezt kiérdemelte volna. A fogva tartói beszédét nem értette, csak a hangsúlyokból próbálta kitalálni, mi történhet körülötte. Az utcáról néha beszűrődő hangok voltak csak ismerősek, azokat értette, s gyakran felelt is rájuk.

Ma is úgy kezdődött a nap, mint máskor. Theodor ivott egy korty vizet, evett egy kis kölest (mintha más élelmiszer nem is létezne), s fájdalmasan dalolni kezdett. Odament a tükörhöz, méregette magát, megigazította a fehér mellényét, s rendbe tette borzas szakállát. Amikor először látta a tükörképét, azt hitte, hogy egy társra talált végre itt az idegenek közt, s bőszen beszélni kezdett hozzá, ide-oda billegette a fejét, izgatottan járkált fel s alá. De hamar rá kellett jönnie, hogy saját magával beszélget.

A rácson túlról veszekedésnek tűnő hangfoszlányok érkeztek hozzá. Sírást hallott, majd ajtócsapódást. Egyedül maradt. A nyitott ablakon keresztül huzatot érzett. Ha egyedül hagyták, sosem maradt az ablak nyitva. Odament a fogda ajtajához, s ahogy játszani kezdett a zárral, az ajtó egyszeriben kinyílt.

Theodor megállt az ajtóban. „Jézusom, mióta várok erre a pillanatra? Mi van, ha elfelejtettem, hogyan kell?” Evett egy kis szépiacsontot, hogy megnyugodjon, de ez most nem segített. Még utoljára hátranézett, hogy búcsút intsen rab életének, széttárta hatalmas szárnyait, és nagyot rugaszkodva kirepült az ablakon.

Budapest, 2018. február 5./2018. május 31.

Stefanos felgyűrte az ingujját, decemberhez képest igen meleg volt. A nap vakítóan sütött és élesen visszaverődött a tengerről, s Pireus homokkő házairól. A matróz már két hónapja nem látta a napot, a pentridgei börtönlázadáskor szökött fel a többi rabbal erre a banánhajóra, s húzta meg magát a csomagtérben. Már arra sem emlékezett, milyen az, ha süt a nap, s most a meleg, fényes, sugárzó égitest felé fordította az arcát. A börtönben is sötét volt, a hajón is. Olyan volt az élete most már több, mint két éve, mintha valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a napfogyatkozás igen hosszúra nyúlt volna.

Nem is akarta elhinni, hogy valami isteni szerencse folytán pont hazaérkezett. Mélyen beleszippantott a levegőbe, amelyben keveredett a tenger, az erős görög dohányfüst és a kávé illata.

Aznap is ilyen vakító napsütés volt, mikor Marie elhagyta. Stefanos eszét vesztve járta a párizsi sikátorokat, míg valahogy a Montmartre-ra tévedt. Volt ott a Moulin Rouge-ban egy furcsa alak, állítólag festő. S az egész este olyan torz volt, pont, mint ez a festő. Párizs alvilága gyűlt itt össze, s keveredett a különös ízlésű arisztokráciával. Hogy ott azon az estén pontosan mi történt, Stefanos nem emlékezett, csak arra eszmélt, hogy a rendőrök lefogták. Azóta a mai napig félálomban élt.

Vett még egy nagy lélegzetet, és elindul gyalog a városba. Messze volt, de örült, hogy végre megmozgathatja elgémberedett tagjait és, hogy a szabad ég alatt van. Mikor végre felkaptatott a Filopappou hegy tetejére, rágyújtott egy cigarettára, s kékesen bodrozódó füstjével a maró fájdalmat is megpróbálta kifújni. Nem tudta még mit fog tenni, de nyugatra az óváros, s keletre az Akropolis látványa valamiféle elmondhatatlan nyugalommal és bizonyossággal töltötte el. A fájdalom lassan kezdett engedni, lesétált a Dionysos színház mellett egészen az Athanasiou Diakou utcára, ahol Aglaja, a lánya élt.

Budapest, 2018. január 21.

Giselle gyors, praktikus mozdulatokkal belebújt a fürdőruhájába, lezuhanyozott, majd kilépett a női öltözőből az uszodába. Annak ellenére, hogy december volt és igen hideg, ragyogott a nap. A tető- és oldal ablakokon átragyogta a vizet és elvakítva visszatükröződött a felületén. A lány nagyon szeretett ide járni, mindig olyan nyári hangulat volt, a terek tágasak, de mégis barátságosak voltak, és így 1 körül kevesen voltak, nem szerette, ha kerülgetnie kellet az úszótársait, az csak elvonta a figyelmét arról, amiért tulajdonképpen idejött. Számára az úszás meditáció volt, főleg hátúszás közben tudott olyan állapotba kerülni, hogy már lassan azt sem tudta hol van, csak lebegett és gondolkodott.

Most ezt a gondolkodást megzavarta a vakító fény, megakadályozta a várt kimenetet. Giselle valahogy soha nem választott jól. Ahogy igen szarkasztikusan fogalmazott a halottak, homokosok és házasok keltették fel az érdeklődését igazán, ennek a három halmaznak metszéspontjában Oscar Wilde-val. De bárhogy is, a lehetetlen kapcsolatok jutottak osztályrészéül. Mindig olyanokat szeretett meg, akiknek nem kellett, vagy legalábbis nyilvánosan nem. Ő volt a cul de sac a férfiak életében, a „Másik nő”, aki volt is és nem is. Persze azt is tapasztalta, hogy a férfiak nem döntöttek jól, amikor Valaki mást –vagy valami mást, akár a karrierjüket- választották helyette. Mindig azonnal, vagy némi idő elteltével el kezdték őt hiányolni. Persze Giselle-nek addigra már elfogyott az energiája, elfáradt, megtört a bizalma. És abban sem volt teljesen biztos, hogy ezek a férfiak vele boldogok lettek volna.

A mintát már értette, és nem egyszer tapasztalta, de nem igazán tudta, hogy hogyan törhetné meg azt. Örökre maradjon az a Másik? Miért is ne lehetne ő az Egyetlen? Akarta ezt ő egyáltalán? Miért érezte, hogy ez olyan veszélyes? Mi történhet, ha valakivel kettesben marad? Mi az, vagy ki az amit-akit ennyire véd, hogy miatta rosszul választ? Ekkor a vízről visszatükröződve élesen belehasított egy napsugár a szemébe. Ez lehet az? Visszatükrözés? Ráadásul olyan visszatükrözés, ami a másikat elvakítja, és nem látja, hogy ki is igazából a vele szemben álló nő? Ennyire egyszerű lenne? Ő ezeknek a férfiaknak csak a "terapeutája"? Ha ez így van, a valódi terapeuták igencsak megszenvedhetik a terápiás kapcsolataikat.

Nagyot fújva feljött a víz tetejére, a lépcsőhöz úszott. Bármennyire nyomasztóak voltak a gondolatai az úszás után sokkal könnyebbnek érezte magát, s mire átöltözött, átjárta az elégedettség melege. Feltette a napszemüvegét és ruganyos léptekkel a buszhoz ment, majd nyugtázta, hogy otthon valószínűleg anyja vasárnapi húslevese várja, amivel akár a halottakat is fel lehet támasztani, és valahogy hirtelen jobb kedve lett.

Budapest, 2017. december 19. 

Kaspar feltette a szemüvegét. Mindig ez volt az első, amikor felkelt. Annyira rövidlátó volt, hogy az már a hatóságok szerint olyan súlyos látáskárosodásnak számított, hogy egy vakvezető kutyát utaltak ki neki. Amikor elment az állatért, egy kutya sem volt még kész a tréninggel, mire a telepvezető évődve odavetette: - „Vigye el Freját, a kecskét, az pont olyan okos, ha nem okosabb, mint a kutyák.”

Kasparnak tetszett a kecskelány, aki úgy ugrálta körbe, mintha mindig is ismerték volna egymást, és boldog mekegéssel játszani invitálta. – "Jó, ameddig várok a kutyámra, hazaviszem Freját.”- mondta az egykori rézkovács, s kötelénél fogva kivezette az állatot.

Teltek-múltak a hetek, hónapok, a cseresznyevirágzáson is túl voltunk, de Kaspar nem hallott a neki szánt kutyáról. Freját a régi kovácsműhely melletti réten tartotta, nem volt szíve megkötni. Az állat így is olyan kezes volt, azonnal a lába mellet termet, ha meglátta. Reggelente Kaspar most már nem üresen itta kávéját, volt hozzá friss kecsketej. De olyan furcsa volt annak a tejnek az íze, mintha kámfor lenne benne. Ettől a fanyar íztől valahogy élesebben működött Kaspar elméje, mintha valahonnan új erő támadt volna benne, és valaki örökké állna mellette, s mondaná, mit tegyen, vagy ami még furcsább, hogy mi fog történni.

Lassan egész Borneó szigetén elterjedt a híre, hogy a rézkovács próféciákat mond, s aki meg akarja tudni jó lesz-e a termés, vagy mikor megy végre férjhez, esetleg mikor esedékes a gyermekáldás, az csakis hozzá menjen. Kaspar még egy jó bögrényi kecsketejet is adott a vendégeinek, akik igen felvillanyozva távoztak.

Egy délután, amikor Frejával a napi sétájukat tették a közeli erdő mellet, egyszer csak a kovács arra lett figyelmes, hogy a társa valamit őrült erővel cibált, kaparta-rágta a törzsét, mérhetetlen éhséggel ette a leveleit. Mikor Kaspar közelebb ért, látta ám, hogy ez a kámfor fa. És ebben a szemvillanásban beléhasított, hogy lát. Freja minden nap megtépázta itt a kámforfákat, csak ő nem látta, csak a tején érezte. De most már látja is. Odament kis barátjához, megvakargatta szálkás homlokát, levette orráról a szemüveget és kihúzott derékkal, büszke léptekkel vette az irányt haza, a réz újra megnyílt birodalmába.

Budapest, 2017. november 22.

A fantom jobb térdét a szűnni nem akaró hidegrázás húzta. Múlt héten ez a fájdalom a könyökében volt, előtte a vállában. Egyáltalán hogy fájhat bármije, hiszen nincs is teste? Nyilván, fantom fájdalom.

A fantom rápillantott a zsebórájára: - 11 múlt 10 perccel, ideje készülni –gondolta. Ilyenkor teli hold idején nagy fantom találkozót szoktak tartani az egykori rajec-teplitzi fantompárt tagjai. - Ezek a fundamentalisták az agyára mennek. Biztos megint majd olyan felesleges dolgokról fognak beszélni, mint például a homoszexualitás. Egyáltalán, mi értelme bármilyen szexualitásról beszélni, ha nincs hozzá test? Fantom szex? Hú, de rég volt már az is... – nézett a távolba fancsali képpel. - Ahelyett, hogy arról beszélnének, hogyan élhetnénk rendesebb otthonokban. Ezekbe az elhagyott kastélyokba ki-be jár a szél. Nem csoda, hogy mindenkinek fáj valamije, vagy TBC-s. Fantom TBC, mi más?

Kiment a fürdőszobába, hogy megborotválkozzon, de ahogy a tükörbe nézett, látta, hogy nem lát semmit. - A mindenit, ezt mindig elfelejtem! - bosszankodott, majd az arcához nyúlt. Érezte, hogy itt már a borotva nem segít, szakálla nőtt. De hol talál ebben a késői órában a másvilágon egy borbélyt? A dolgok ilyetén való állásán csakis a fantomborbély segíthet.

Mikor eddig jutott a gondolatmenetben, a térde megint rákezdte. – Ha belepusztulok is, kikúráltatom ezt az átkozott csúzt! Már fantom vagyok több, mint kétszáz éve, de ez a vándor fájdalom csak nem szűnik. Azt rebesgetik, a pöstyéni Éva fürdő a legjobb rá. Oda jár az összes izületes. Ahhoz már kérdés sem férhet, hogy fantom körökben igen-igen híres. – bólintott elégedetten, s ballonkabátját a vállára terítve kilépett a komor erdei éjszakába.

Budapest, 2017. október 25.