Sorellnek kavargott a gyomra, rettenetesen szédült, és alig látta hogyan jutott végül haza. Talán valami rosszat evett. Vagy mégis inkább az, hogy sohasem evett, az iskolában meg kötelező volt megennie a tízórait. Ettől lett hirtelen olyan rosszul, hogy a nap közepén hazaküldték. A nyár eleji fülledt meleg sem tette könnyebbé a helyzetet. Így hát sietett, minél előbb lefekhessen a hűvös szobában. Ahogy megforgatta a zárban a kulcsot, furcsa zajokat hallott. Persze tudta, hogy az apja otthon dolgozik, de annak azért nem szokott ilyen hangja lenni. A festő nem csap különösebb zajt. Pipázgat, a gramofont hallgatja, rendszerint iszogat, és dúdolgat, vagy hümmög valamit, de ezek mind kedves zajok voltak a lánynak. Nem értette, amit hallott. Káprázott a szeme a fejfájástól, és hogy enyhítse szomját a konyhába sietett. Egyszeriben a földbegyökerezett a lába. Nem értette, amit lát. Nem akarta érteni. Még sosem látott ilyet. Persze már hallott róla, sugdolózni a lányvécé sötétjében. Egyesek még lódították is, hogy ők már csinálják, de azért inkább csak népszerűnek akartak tűnni, igazi nagylánynak. Sorell átlátott rajtuk. És most ez. Az apja valami kis modellel. Ahogy odanézett, az apja pont elkapta a tekintetét. S volt ebben valami, ami egyértelművé tette, hogy ez a kettejük titka kell, hogy maradjon. Hogy aminek most a tanúja lett, az valami, amiről már megint nem beszélhet. Senkivel. Hirtelen elfordult és amilyen gyorsan csak lehet, kiszaladt a konyhából. A lakásból. A városból. S az eddigi életéből oda, ahol csak még több súlyos titok vár majd rá.

Budapest, 2018. július 14.

Volt egyszer, nem is olyan régen, egy kristálytükör. Barokk rámája volt, melyet finom, alig látható rózsarajzolatok ékesítették. A családja mindig nógatta, hogy túl tiszta, túl kecses, hogy állandóan visszatükröz mindent, s hogy ebből még baj lesz. –„Mért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred, a komód?” – kérdezték. „Sokkal jobb lenne! Csak ülnél csendben a sarokban: kényelmesen, farosan. Tárolhatnánk is benned valamit, vagy akár rád ülhetnénk. Vagy lehetnél olyan, mint a bátyád, a szék! Négy lábbal állhatnál a talajon, és még hasznodat is vehetnénk. Vagy akár olyan, mint nagybátyád, az ágy: puha és meleg. Még véletlenül sem mondanád meg nekünk az igazat. Arra aztán senki sem kíváncsi! Éjjel pedig még félelmetesebb vagy, mint nappal! Szellemek járnak át rajtad, és azok is csak annyira valódiak, mint te magad! Túlságosan fenn hordod az orrod! Semmiről nem lehet veled beszélni! Mindig csak az igazság, a tükör, a csillogás, és a sejtelmesség. Túl merev vagy, s túl hiú.”

A tükör hallgatta, hallgatta, de nem tudta, hogyan kellene komóddá, székké, vagy ággyá válnia. Próbálta növeszteni a testét hátrafele, nyújtogatta tagjait lefele, hátha lábbá nő, puhította magát, hogy hasonlítson az ágyra, de nem ment. Ő csak tükör tudott lenni. Mindig is az volt, és nem igazán értette, mért baj ez. Ahogy így erőlködött, hogy minél hasonlatosabbá váljon családja többi tagjához, egyszer csak meghasadt. Elejétől a végéig. S ahogy a hasadás a végére ért, Peti, a teknős, a tükör lakója, az ezüstfolyó torkolatában ragadt. Odaát már túl valódi volt, ideát még túl idegen. Két világ közt lakó lények látták csak igazán, amikor is itt a folyóparton találkozott a Mágussal. Tekerte a Mágust jobbra, tekerte balra, belecsippantott finom kis húsába, böködte, s ráncigálta szakállát, de az csak nem szólt semmit. Majd látva, hogy Peti mennyire szenved, a Mágus megfőzte neki a titkos Valóság elixírt. Az állat gyanakvóan szaglászta egy ideig, de aztán mit volt mit tenni, ivott egy kortyot a zamatos italból, s másnap reggelre tojásokat rakott a folyótorkolat sziklás üregébe.

Peti meghökkent. Ezekután bajosan nevezheti magát így. Tudta, hogy most várnia kell, s lehet, hogy nagyon sokat. Hát csak várt. A tojásokat szemügyrevették a vízipásztorok és gyakori acsák, az ugró siklók sem mentek el szó nélkül a kis jövevények mellett. Egyre csak gyűlt a folyótorkolat faunája, várták, mi kel ki a tojásokból. Száz nap és száz éjszaka várták. A Mágus ezidő alatt száz évet fiatalodott, és visszaváltozott kecskepásztorrá, aki azelőtt volt. S amikor megrepedt az első tojás, abban egy pici komódocska volt. A másodikban pici székecske. Majd sorban ágyacska, asztalocska, függönyrudacska és polcocska. A legeslegutolsó tojásból pedig egy icike-picike, aranykeretes barokk kristálytükröcske pottyant elő. Ez, és az összes többi tükör a világon, azóta is megmutatja az igazságot. De csak azoknak, akiket ez valóban érdekel. A többiek életét torzítva tükrözi, mert ez a természet isteni rendje. Aki meri, nézzen bele a hozzá legközelebbi tükörbe, és járjon utána!

Budapest, 2018. június 17./július 6. - Tata, 2018. június 29.

*Címében azonos: Agatha Christie művével - The mirror Crack’d from side to side

Rekkenően fényes nappal volt. A fák tág teret engedtek a kora tavaszi szélnek. Se nem volt túl meleg, se nem elég hideg. Mincsantao Ce söpört még egyet a már amúgy is makulátlan udvaron, majd leült reggeli kávéjához. Az a fajta ember volt, akinek a söprés valamiféle meditatív tevékenység volt, s az utána elköltött kávé hozta vissza a valóságba. Ma is a téglavörös bögrét választotta. Egy kicsit elmélázott, hogy jólesne neki egy szál cigi ehhez a tevékenységhez, de mivel még soha nem gyújtott rá, elvetette ezt a gondolatot.

Olyan jó üres volt az élete! Mindig is erre vágyott, s mindent megtett, hogy ne is történjen vele soha semmi. Kavart egyet a kávéján, s az illatfelhőből hirtelen egy szép, nagy Szalmatündér ugrott elő. –„Üdvözöllek!” -mondta. - "Azért jöttem, hogy megkérjelek, mostantól ne jobbról balra kavard a kávédat, hanem balról jobbra, ahogy mindenki más is teszi!”

Mincsantao Ce hosszan, merően ránézett a tündérre, majd a kanalával fejbe koppintotta, s betolta a forró italba, ahonnan jött. Kissé fanyar, ám elégedett mosollyal vissza is kavarta bele, jobbról balra, ahogy mindig is tette.

Tata, 2018. június 29.

Korall éberen feküdt a hideg éjszakában. Nem tudott aludni. Hallotta, ahogy csikorognak a faágak és a lombok baljósan susognak. Eső lesz. Akkor szokott ilyen kétségbeesetten kavarogni a szél az erdőben. Mért kell megint ezt tennie? Mindig ez van. Mindig ez van mindenkivel. Sosem változik semmi. Amióta világ a világ, ő és mindenki körülötte ezt teszi. Pedig aki most itt fekszik mellette, olyan szép. Ahogy békésen szuszog, emelkedik a mellkasa fel, s le. A lábai is olyan szép inasan izmosak, már-már szöcskeszerűen. Édes álomba nyomta a szeretkezés, s nem gyanít semmit. Az apja igazán figyelmeztethette volna!    

Korall gyomra mélyéről hangos mordulás szakadt fel, az oldalára fordult, hátha így el tudja nyomni ezt a végtelen éhséget. Pedig tudta, nem tehet mást. Nem lehetne legalább egy kicsit együtt élni vele? De ez az ő köreikben nem szokás. Kinézik, ha életben hagyja. Mindig is akart egy társat, de csak a gyerekei vannak, azokkal se túl erős a kapcsolat. Ahogy egy kicsit is felnőttek, már szét is széledtek a világ minden tájára. Se egy levelet nem írnak, se nem üzennek, látogatni meg végképp nem látogatják. A fiairól meg jobb nem is beszélni. Mintha a föld nyelte volna el őket. Egyik pillanatról a másikra köddé váltak.

Pirkadt. Korall gyomrába maró fájdalom hasított, a gondolatait egyszer csak kitörölte az ősi rituálé szava. Egy külső erő diktálta mozdulatait. Mintha érzések nélküli robot lenne, akinek nincs saját akarata. A társa fölé emelkedett, és egy szakszerű rutin mozdulattal leharapta a fejét. Az agyát hirtelen elöntötte valami elégedettség, az éhség végre szűnni kezdett. S tudva, hogy megtett mindent, amit a klán kívánt tőle, alaposan letisztogatta csápjait. Végigszaglászta feszülő potrohát. Büszke volt, tudta, újra anya lesz. Még sosem érezte ilyen szabadnak magát. Felrepült a korhadt fatönkről, mintha az elmúlt éjszaka a világ legtermészetesebb éjszakája lett volna.

Budapest, 2018. június 23.

Sorell felállt a földről, végignézett magán, mindene csupa vér és sár. Az állkapcsa sajgott, vagy 4-5 fogát biztos kiverte ez a vipera. Eddig nem volt baja azzal, ahogy a pénzt kereste. Ez is csak egy munka, ezt is meg kell csinálni valakinek – gondolta -, de ennyire még sosem verték el. Egy-két furcsa kliens persze volt. Sok mindennel találkozik így az ember: a magányos diplomatáktól, az illemtudó úriembereken át egészen a durva, kiéhezett matrózokig. Mindenki azt hiszi, hogy a kliensek csak azt akarják, de Sorell tudta, hogy valami valódit keresnek, amit más nem ad meg nekik. És ő megpróbálta kitalálni, mi nekik a valódi.

Volt egy nagyon nehéz visszajáró vendége, Mr. Threlfall. Ez a férfi mindig előre fizetett, és soha nem akart semmi mást, csak beszélgetni. Néha kártyáztak, főleg kanasztáztak, s közben az életéről mesélt, vagy kérdezgette a lányt. Sorellnek egyszerűbb lett volna a megszokott rutin, a testekkel könnyen elbánt, de ez az állandó lelkizés kikészítette. Minden találkozás után akár egy hétig is átzokogta az éjszakákat. Nem tudta mért, de olyan volt, mintha mindig is ismerte volna ezt az embert. Olyan gyengédek és figyelmesek voltak, mint két egymást szaglászó őz a réten. Ebben a szakmában ez azért nem volt mindennapinak mondható. De más lányoktól is hallott ilyen kitekert történeteket, hát megpróbálta elfogadni, s újra és újra belemerült ebbe a távoli, de mégis ismerős világba. A férfi mindig azt mondta, emlékezteti a rég elhunyt feleségére, pont olyan csillogó a tekintete, a haja színe, az alakja, és érdekes módon az illata. Sorell hónapról-hónapra egyre mélyebbre ereszkedett Mr. Threlfall lelkébe, és egyszer csak azt vette észre, hogy már amikor nem vele van, akkor is vele van. Az idő megszűnt múlni, a többi vendéget észre sem vette, csak ezekért a találkozásokért élt. Elkezdett kicsit szolidabban öltözködni, nem festette annyira magát, s haját is kiengedte, tudta, ő így szereti.

S akkor, egyik napról a másikra, eltűnt, nem jött többet, nem üzent, nem várta a szokott helyen, nem beszélt hozzá, s nem fürkészte kémlelőn tekintetét. Sorell csak várt, és ha lehet ez még rosszabb volt. A mellkasát mintha egy hatalmas kéz szorítaná ökölbe, nem kapott rendesen levegőt, nem tudott enni, nem tudott aludni, csak várt. Minden pillanatban elsírta magát, és minden átmenet nélkül hirtelen keserves zokogásba csapott át. Nagyon lefogyott, nem érdekelte semmi. Csak várt.

S most, ahogy fogta az arcát, s köpködte ki a fogait, hirtelen újra forogni kezdett a film. Megrázta magát, lesöpörte ruháját, felnézett az égre és kimerülten belemormolt a sötét, kietlen ürességbe: „- Csak egy prosti vagy! Az Isten szerelmére, térj végre észre és szedd össze magad, vagy máskor is így elbánnak veled!” Aztán elindult, ő maga sem tudta hova, hogy örökre elfelejtse, máshogy is lehetne élni.

Budapest, 2018. június 16.

Mások persze nem ilyenek. Mások azon igyekeznek, hogy a valóságból valami meseszerű történet kerekedjen, s alig várják, hogy belesüllyedhessenek a képzelet világába. Ott hercegek, tündérek, varázslók, mitikus lények alakjában újragondolhatják életüket. A történet végére pedig boldogok, szabadok, gondtalanok, és nem utolsósorban bölcsek lesznek.

De mi van, ha valaki az álmai rabja? Semmivel nem tudja megtörni azt az átkot, ami miatt magányos számkivetettként éli életét a képzelet és fantázia világában. Mintha megbénult volna, és nem tudna felkelni ebből az állapotból. Csak nagy ritkán találkozik olyannal, aki hasonló, vagy legalább érti ezt a helyzetet. Eleinte még próbálkozik, hogy megmagyarázza, de végül elfárad, és visszahúzódik.

Ha valaki ott él, azokban a mesékben és mítoszokban, amit magának teremtett, a hercegek egyszeriben unalmasaknak tűnnek, a tündérek állandóan piszkálódnak, a varázslók tudálékosak és nagyképűek, és az Üveghegyen túl nincs igazából már semmi, amiért egyáltalán érdemes lenne arra venni az irányt. Kétséges, hogy a gondolatokban élés boldogabbá, szabadabbá, gondtalanabbá, vagy bölcsebbé tenné az embert, ha csak a gondolatok vannak. Ezek csak akkor történnek meg, ha a gondolatok megtermékenyítenek valamit.

Senki sem tudja, hogy mi nyitja-zárja azokat az ajtókat, de amikor valaki az egyik oldalon marad, az végzetes lehet. Mindkét oldalon.

Budapest, 2018. június 10.

• Te, Géza, mondd má’, mi volt az előző részben? Akkor voltunk az iszapbirkózó versenyen Ercsiben.
• Há’ paprikáskrumli vót, asszem! Bár lehet, hogy az már a másnapi meccsen vót!
• Ne legyél má’ ilyen tompa, Bahuanbával mi vót a sorozatban?
• Ja, tudod, hogy ott soha nem történik semmi, azért nézzük! Vót is egy ilyen tanulmány, hogy mán az ősember is azért nézte a tüzet, mert elalvás előtt jó valami mozgót nézni, az megnyugtat.
• Te, haver, mindjárt a mozgó öklömet fogod nézni, de az lesz az utolsó, amit látsz! Mondd, mi vót!
• Ja, igazad is van, Szatyor, vót ám valami nagyon ijesztő, és pont, ahogy mondod a Bahuanbával: keresztbeszaladt egy tigris az árnyékát!
• Húú, az nagyon nem jó!
• Az semmi, aztán a tigris a folyóhoz ment inni, ahol visszatükröződött a képe!
• Huhú, az még sokkalta jobban nem jó! És az még kevésbe jó, hogy majd legalább 40 rész lesz, mire ez az átok beteljesül. Addig meg halálra unjuk itt magunkat! Na, kapcsold már be, hozom a söröket!

• Ja, Szatyor, még az is vót, hogy a Duda futott a tengerparton, de kajakra vagy 10 percig. Apám, azok a lökhárítók! Félre is nyeltem a kalácsot!
• Na, akkor mindenképp megnézem az éjszakai ismétlést, pedig aludni akartam, de a Duda mozgó dudáit semmiképp nem hagyom ki! Ahogy a te kretén tanulmányod igen okosan mondja, valami mozgót kell ám nézni! Na, lássuk, ma mi lesz!
• Csirkepörkölt nokedlivel és koviubival, Szatyor!
• Azt a beles mindenedet, te dívány krumpli! Kuss, kezdődik a főcím!

Budapest, 2018. június. 3.

Ha kedvesed elhagyott, s úgy érzed, mindent magával vitt, ami fontos volt számodra. S ha körülötted minden összedőlt, egyszeriben majd rátalálsz a szavakra, s akkor rájössz, hogy mindig is megvolt mindened. Amióta szavaid vannak, olyan Világot írhatsz magadnak, amilyet más még álmodni sem mer. Ha már a történeteid jobban meghatároznak, mint a ’valóság’, akkor véletlenül visszaírod Őt az életedbe. Számodra is érthetetlen, hogy mért pont azzal a történettel. S amikor megjelenik az ajtóban, - kimerülten, porosan és izzadtan - túrj bele dús hajába, s a sós borút csókold bele arcába! Vízzuhatagban mosd meg erős testét, és mindeközben csak a tekintetét kémleld! Az majd mindent elárul. Amikor már túl szűk és meleg a kanyar, lépdeljetek kézen fogva a csillámporos emlékekből a Mostba! Szavak nélkül, részecskék milliárdjai utaztak az Idők kezdete óta, hogy ezt a pillanatot testben tapasztalják meg. S ha mindezzel megvagy, légy ezentúl te az alapszabály: keresztezd a lábad és szeresd habosra a kíváncsi éjszakákat!

Budapest, 2018. május 16.

Telepesek jöttek Délről, a szántóföldeket felégették, a férfiakat felkoncolták, a nőket megerőszakolták, s a tízéves forma fiúgyermekeket magukkal vitték. Colin a cselédlépcsőn bújt el az események elől. Mindig is komor hely volt ez, de ő egész életében itt élt, s szeretett itt ücsörögni, hisz így mindent láthatott-hallhatott. Három napja jött haza az anyja, szakadtan, véresen, szemében tompa öntudatlansággal. Colinnak nagyon hiányzott, mindig olyan gyengéd volt vele és kedves. Amikor megölelte, finom anyaszaga volt, a durva posztó és izzadság utánozhatatlan keveréke. S most nem engedte magához közel, nem bújhatott hozzá az ágyban, s ha ránézett, kimondhatatlan félelem volt a tekintetében. Annyi mindent átéltek már ők ketten, s Colin nem tudta, hogy ebből hogyan fognak kikeveredni. Ahhoz túl kicsi volt, hogy fizikailag megvédje az anyját, de számára ezen a világon nem volt más.

Hajnalodott, Colin azon kapta magát, hogy elaludt a lépcsőn, s most a pirkadat keltette keserű álmából. Hallotta, hogy anyja valami dalt dúdol, mosakodott, olyan hangosan és erővel csutakolta magát, hogy az ajtón keresztül is átszűrődött a zaja. Mintha le akarná mosni magáról a szégyent. Valahogy ma reggel minden olyan könnyűnek tűnt, Colin felállt, és gondolta elmegy tejért reggelire. Ahogy kilépett az ajtón, nem ismert Moncks Cornerre, a kétségbeesés szele lengte körül mindenütt a felperzselt földeket, egy teremtett lélek sem volt az utcán, az állatok mindenfele jártak, s keltek. Mintha itt lenne a világ vége. Először bizonytalanul megtorpant, s aztán valami felsőbb erő rakva lábait, egyiket a másik után, megindult pontosan nem tudta hova.

Colette tiszta erővel dörgölte magáról a koszt és az emlékeket. Volt mit mosnia. Törölközés közben kipillantott az udvarra, s látta, ahogy a fia épp kilép az ajtón. Nem az elmúlt napok fájtak neki a legjobban, hanem sokkal jobban aggasztotta, hogy Colinnak így kell őt látnia. Ez a fiú olyan érzékeny, rosszabb, mint egy lány. Mindig is anyás volt, egy épkézláb barátja sincs, olyanok ők ketten, mintha elválaszthatatlanok lennének. Húst sem eszik, irtózik az erőszak minden formájától. Aggódott érte. Vajon milyen élete lesz?

Érdekes módon az erőszak nem viselte meg, szokva volt már ő ahhoz. Csak a teste fájt, az fájt nagyon, de annak is hamar vége lett. Ebben a dél-karolinai városkában azon a napon nem csak annak lett vége. Vége lett az eddigi életének is. A férjét megölték, s ezzel az erőszak örökre eltűnt az életéből. Éveken keresztül titokban kellett tartania, s hogy nem árulhatta el senkinek, az olyan magányossá tette. Végre valahára ez a titok elpárolgott, s egyszeriben megjelent minden nő életében, hogy valami nagy közös összetartó erővé kovácsolja azt, ami eddig elválasztotta őt másoktól. A városban hirtelen mindenki ugyanolyan lett. Furcsán szabadnak érezte magát, mintha újra lélegezne. Colette nagyot sóhajtott, felvette a ruháját, s lement a konyhára, hogy valami pogácsát süssön a tejhez, amiért a fia ment.

Budapest, 2018 április 30.- május 5./2018. május 30-31.

A történetben szereplő alakok és események a képzelet szüleménye. A valósággal való bármilyen egyezés csak a véletlen műve.

Ha az ünnepekre valami igazán ínyenc reggeli fogással akarunk kedveskedni párunknak, mindenképp az osztrák Schrödinger zabkását ajánlom. Az évtizedeken át titkos recept egy fagyos, korahajnali órán pattant ki a híres fizikus fejéből, amikor a kvantummechanika koppenhágai interpretációjának megoldásán gondolkodott. A következőképp szól:

1. Végy egy fél liter finom zabpelyhet.
2. Egy tálban adj hozzá annyi lobogó forró vizet, amennyit felvesz.
3. Mikor meghűl, és a kása hullámfüggvénye összeomlik, hintsd meg egy csipetnyi fanyar humorral-ha nincs, jó a csípős, vagy angol is. Vigyázat! Egyes kutatások, dupla vak kísérletekben kimutatták, hogy a humor még a placebo csoportból is nem vár reakciókat válthat ki. Ezért semmiképp ne toljuk túl!
4. A Heisenberg-féle bizonytalansági tényező további kiküszöbölése érdekében, 3 tojásfehérjéből vaníliás cukorral verjünk jó kemény habot (a sárgáját se veszítsük el, mindjárt szükség lesz rá!). Ezt óvatosan, hogy ne törjön, keverjük a kásához.
5. Turmixoljunk össze 30 dkg idénygyümölcsöt, és a tojás sárgákkal kikevert 3 dl tejföllel habarjuk be.
6. Majd borítsuk össze a tejfölös-gyümölcsös masszát a kásával, s tegyük egy éjszakára hűtőbe.
7. Ha a 4-es pontot nem végeztük elég körültekintően, akkor a kása újra szuperpozícióba kerül, és ez idő alatt egyidejűleg vagy a hűtőben marad, vagy nem, illetve vagy összeérik, vagy nem.

Majd némi jóindulattal és extra adag szexepillel reggelire tálaljuk kedvesünknek. Jó étvágyat!

Budapst, 2018. április 27.