Theodor, mint minden reggel, körülnézett a foghelyén. Nem értette, mért tartják itt. Nem emlékezett semmi olyanra, amivel ezt kiérdemelte volna. A fogva tartói beszédét nem értette, csak a hangsúlyokból próbálta kitalálni, mi történhet körülötte. Az utcáról néha beszűrődő hangok voltak csak ismerősek, azokat értette, s gyakran felelt is rájuk.

Ma is úgy kezdődött a nap, mint máskor. Theodor ivott egy korty vizet, evett egy kis kölest (mintha más élelmiszer nem is létezne), s fájdalmasan dalolni kezdett. Odament a tükörhöz, méregette magát, megigazította a fehér mellényét, s rendbe tette borzas szakállát. Amikor először látta a tükörképét, azt hitte, hogy egy társra talált végre itt az idegenek közt, s bőszen beszélni kezdett hozzá, ide-oda billegette a fejét, izgatottan járkált fel s alá. De hamar rá kellett jönnie, hogy saját magával beszélget.

A rácson túlról veszekedésnek tűnő hangfoszlányok érkeztek hozzá. Sírást hallott, majd ajtócsapódást. Egyedül maradt. A nyitott ablakon keresztül huzatot érzett. Ha egyedül hagyták, sosem maradt az ablak nyitva. Odament a fogda ajtajához, s ahogy játszani kezdett a zárral, az ajtó egyszeriben kinyílt.

Theodor megállt az ajtóban. „Jézusom, mióta várok erre a pillanatra? Mi van, ha elfelejtettem, hogyan kell?” Evett egy kis szépiacsontot, hogy megnyugodjon, de ez most nem segített. Még utoljára hátranézett, hogy búcsút intsen rab életének, széttárta hatalmas szárnyait, és nagyot rugaszkodva kirepült az ablakon.

Budapest, 2018. február 5./2018. május 31.