Amikor Bulgakovval tervezgettük, hogy beleír a világirodalomba, nem így egyeztünk meg! Igen szar ez az orosz realizmus, itt mindig szenvedni kell valamitől. A férfiak jönnek és mennek, de sohasem maradnak. Akit szeretünk, az távol van, házas vagy homokos, akit nem szeretünk, az túl közel van, túl kedves, vagy szalonspicces. Hol vannak már azok az erőskezű kozák legények?

Ha az nem lenne pont elég, hogy az ember apja alkoholista, az anyja kifejezetten szociális ivó, így állandóan a társaságot keresi, s ha az nincs, műsort rendez.

Telenként itt cudar hideg van, nyaranként meg túl sok a kása. Mindenfele taplógombák virágoznak kegyetlen, s fekvőrendőrök füveznek a kereveten. A bérszámfejtők a prímtényezős felbontást gyakorolják, míg kebelpárnák ülnek a felettes éneken.

A minap is Szergej, bejött a szobába, és kurtán közölte, ma szalontüdő lesz vacsorára gumicukorral, pedig én oly szívesen megennék egy jó cupákos kocsonyatűt feles vodkával! A Pravdában épp most olvasom, hogy míg a tatároknak kötelező cirill betűkkel írni, a karjalaiak és a vepszék a latin írást használják.

A kacskalábú piktorozó mester is mára ígérte a tyúkól kifestését, s míg rá vártam eszembe jutott, hogy bizonyára már jóval születésem előtt éltem, s utána is meghaltam már párszor. Na, de elég a sopánkodásból, megyek, kiteregetem a húzófonalakra a recesszív géneket.

Budapest, 2018. április 18-20.