Stefanos felgyűrte az ingujját, decemberhez képest igen meleg volt. A nap vakítóan sütött és élesen visszaverődött a tengerről, s Pireus homokkő házairól. A matróz már két hónapja nem látta a napot, a pentridgei börtönlázadáskor szökött fel a többi rabbal erre a banánhajóra, s húzta meg magát a csomagtérben. Már arra sem emlékezett, milyen az, ha süt a nap, s most a meleg, fényes, sugárzó égitest felé fordította az arcát. A börtönben is sötét volt, a hajón is. Olyan volt az élete most már több, mint két éve, mintha valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a napfogyatkozás igen hosszúra nyúlt volna.

Nem is akarta elhinni, hogy valami isteni szerencse folytán pont hazaérkezett. Mélyen beleszippantott a levegőbe, amelyben keveredett a tenger, az erős görög dohányfüst és a kávé illata.

Aznap is ilyen vakító napsütés volt, mikor Marie elhagyta. Stefanos eszét vesztve járta a párizsi sikátorokat, míg valahogy a Montmartre-ra tévedt. Volt ott a Moulin Rouge-ban egy furcsa alak, állítólag festő. S az egész este olyan torz volt, pont, mint ez a festő. Párizs alvilága gyűlt itt össze, s keveredett a különös ízlésű arisztokráciával. Hogy ott azon az estén pontosan mi történt, Stefanos nem emlékezett, csak arra eszmélt, hogy a rendőrök lefogták. Azóta a mai napig félálomban élt.

Vett még egy nagy lélegzetet, és elindul gyalog a városba. Messze volt, de örült, hogy végre megmozgathatja elgémberedett tagjait és, hogy a szabad ég alatt van. Mikor végre felkaptatott a Filopappou hegy tetejére, rágyújtott egy cigarettára, s kékesen bodrozódó füstjével a maró fájdalmat is megpróbálta kifújni. Nem tudta még mit fog tenni, de nyugatra az óváros, s keletre az Akropolis látványa valamiféle elmondhatatlan nyugalommal és bizonyossággal töltötte el. A fájdalom lassan kezdett engedni, lesétált a Dionysos színház mellett egészen az Athanasiou Diakou utcára, ahol Aglaja, a lánya élt.

Budapest, 2018. január 21.