Az Ipolyon felbukkant az első vízi hulla a víz színére. Ebből a szalkaiak azonnal tudták, hogy visszafordíthatatlanul itt a tavasz. Az emberek mintha egy hosszú álomból ébrednének, arcukat a Napba fordítva járkáltak az utcákon, pezsgett minden lépésük, végre felemelhették a fejüket, és kidülleszthették a mellüket. A férfiak kacéran kacsintgattak minden jó formájú nőnek. A nők meg lenge ruhákban illegették magukat, friss frizurájukat dobálták, és hatalmasakat kacagtak, ha valaki egy kicsit is vicceset mondott nekik.

Priskin, a szalkai kalapos, azonban mogorva volt. Sehogy sem értette az új divatirányzatokat. Neki a kalap az kalap, nem pedig egy falatnyi textil hetykén félrecsapva a 120 kilós nők óriási fején. Egyáltalán kétséges, hogy az ilyen disznóábrázatot bármivel előnyössé lehet varázsolni. Leginkább egy hentes kirakatába lehetne berakni csalogató mutatványnak. Polonka, a felesége is pont ennyire hízott el a szülés után, és tompa világítás mellett, rendkívül messziről sem lehetett még egy kicsit sem szépnek látni. Priskint a kínok kínja gyötörte, hogy abból az egykor gyönyörű nőből mi lett. És hogy most vele mi lesz? Vele, aki az esztétikának szentelte egész életét. Azon munkálkodott, hogy a csúnya nőkből szépet, a szépekből még szebbet faragjon kalapkölteményeivel.

A községben híre ment, hogy a kopjafa közelébe költözött egy kártyavető asszony, aki mindenkinek megmondja a múltat, s jövőt. De nem ám úgy kiolvassa a kártyákból, ahogy az már szokás, hanem kártyázik a kérdezővel és a játékstílusából jósol.

Priskin hát útnak eredt, hogy kártyázzon egyet az asszonnyal. Mikor meglátta, teljesen megbabonázódott, Piri olyan szép volt, mintha nem is evilágból való lenne.

• „Jöjjön beljebb, Priskin úr, már vártam.” – mondta, s felcsatozta hosszú, gesztenyebarna haját. „Mit szeretne játszani?” – kérdezte, és sejtelmesen kacsintott.

Priskin térde remegni kezdett, összeszorult a gyomra és habogva csak annyit tudott felelni: - Azt hiszem, nem az a fontos, hogy mit játsszak, hanem hogy Magával.”

Vége első változat:

• „Talán mégis jobb lesz, ha megnézzük, milyen lapok vannak a kezünkben!” – mondta a nő, és elővett egy anyakönyvi kivonatot. „ Nézze! Testvérek vagyunk!”

Priskin kezéből kiesett a kalap, amelyet eddig gyűrögetve szorongatott, minden kérdése köddé vált, és úgy borult az asszony karjaiba, mintha már ezer éve nem találkoztak volna. És meglehet, hogy pont annyi ideje.

Vége második változat:

• „Talán mégis jobb lesz, ha megnézzük, milyen lapok vannak a kezünkben!” – mondta a nő, és elővett egy fényképet. „ Nézze, Ők itt az ikerlányink: Bogáta és Zója.

Priskin kezéből kiesett a kalap, amelyet eddig gyűrögetve szorongatott. Azt hitte, hogy ilyen csak a regényekben létezik. Hirtelen emlékezni kezdett. Pont a nászéjszakáján találkozott ezzel a nővel. Akkor is ilyen ellenállhatatlan vonzalom kerítette hatalmába, de az események mindeddig teljesen kitörlődtek az emlékezetéből. S most teljesen összezavarodott. Két családja van? Mint a vulkán tört elő belőle a zokogás, a lánykák képe elmosódott, s ő tehetetlenül a földre rogyott.

Vége harmadik változat:

• „Talán mégis jobb lesz, ha megnézzük, milyen lapok vannak a kezünkben!” – mondta a nő, és elővett egy pakli francia kártyát. „Ismeri a kopogós römit?”
• „Arra gondol, amit a főhős abban a Woody Allen novellában játszik a Halállal*?”
• „Arra.”
• „Akkor osztok.” - mondta Priskin, s a remegő gyertyafényben, ahogy keverte a lapot már tudta, hogy ez lesz élete utolsó játéka, de mégis az első valódi.

*lábjegyzet: Woody Allen: Kopog a halál (Death Knocks)

Budapest, 2018. március 14-18.