Paulette kidugta a fejét az újságja mögül, de az elé táruló kép sem kecsegtetett előnyösebb perspektívával, mint az elhalálozási rovat, amelyre épp utoljára esett a tekintete. Az asztalon a George-val elköltött reggeli romjai hevertek, amelyet az ablakon ki-ki kandikáló, meglehetősen zaklatott pincér még mindig nem takarított el.

A kávézó lassan kiürült, az emberek -miután a kérlelhetetlen eső enyhülésére várva csak épp beugrottak egy feketére, amelyet francia szokás szerint állva ittak meg- siettek tovább a dolgukra. A párizsiak ilyenkor mindig megbolondultak. Senki nem tudott semlegesen viszonyulni az esőhöz. A többség persze féltette a ruháját, cipőjét, vagy frissen készült frizuráját, és rohanva valami menedék után nézett. De volt egy kis csoport, aki kéjesen megállt az utca közepén, s arcát az ég felé fordítva szinte mosakodott az esőben, s mikor már eleget fürdőzött az égi áldásban, amúgy csatakosan többnyire valamely úrilak szalonjában találta magát.

George is ilyen volt, és épp így jelent meg az életében: teljesen csuromvizesen, de mégis boldogan, hogy lám újra esik az eső. Ahogy Paulette meglátta, azonnal száraz törölközőért ment és keresett valami régi felöltőt apja kihízott ruhái közt. Megkínálta egy pohár sherryvel és a kandallótűz fényében elkezdtek beszélgetni. Csak arra aléltak fel, hogy meghajnalodott. S most, amikor végleg távozott, ismét a legcudarabb időt választva ki, az eső is vitte el. Que sera sera!

Paulette megrázta az újságot, gondosan összehajtotta, majd a maga melletti székre hajította. Leporolta a morzsákat a szoknyájáról, felállt, és egy utolsó nagy sóhajtással kilépett a kávézó ajtaján. A nap is kisütött, és az az összetéveszthetetlen párizsi esőszag lengte körül a Boulevard Saint-Germain környékét. Ahogy léptei nyomán visszatért az élet a lábaiba érezte meg csak igazán, hogy ismét szabad.

Budapest, 2017. október 15.

A hajnali fény játszott a tükör fémkeretén, néha elvakítva a lányt, ezzel is hátráltatva azt a mesteri művet, amit oly aprólékosan készített. Már több mint két órája sminkelte magát azzal az elszánt odaadással, amit csak azok képesek belevinni ebbe az elfoglaltságba, akik valódi célja tulajdonképpen az, hogy úgy fessenek, mintha teljesen természetesek lennének. Mint akik soha még csak a púder, sminkecset, rúzs, vagy szemfesték felé sem néznének, és smink-, vagy öltözőasztaluk pedig egyenesen nincs is, sőt még csak hírből sem ismernek olyanokat, akiknek van. Amikor már épp eleget festette magát teljesen ’festetlenre’, a ruhatárát vette szemügyre.

Kétségtelen, öltözködni is pont ilyen mesterien tudott. Akár hét-nyolcszor is átöltözött, válogatott, kiegészítőket aggatott magára, mire végül elkészült a kívánt image: a szomszédlány, aki éppen most ugrott bele a farmerjába és egy egyszerű blúzba. Épp csak egy kis virágillat lengi körül, hogy még a tántoríthatatlan agglegények is megfordulnak utána, csettintve egyet nyelvükkel: „Még vannak ilyen természetes és egyszerű lányok?”- gondolják, és sokkal ruganyosabb léptekkel, derekukat kihúzva mennek tovább.

Celestine történetei is ilyenek voltak. Volt egy elképzelése arról, hogy ő milyen, és hogy milyen érzéseket akar kiváltani az emberekből, hogy milyen hatást akar elérni. És hogy a megfelelő hangulatot megteremtse, olyan történeteket talált ki, amik ezeket az érzéseket előcsalogatták. Meghökkentően egyedinek és elitnek akart tűnni, és ebbe a szemfényvesztésbe fektette minden energiáját.

A hatás általában nem maradt el. Mindenkit levett a lábáról. Talán egy hibát vétett: beleszeretett Mathieu-ba, aki pontosan ugyanilyen volt, így könnyen átlátott a lányon. A karakter, ami Celestine látomása és élete főműve volt, most itt állt vele szemben egy férfiban. Most nem a tükörben látta viszont, és hirtelen nem tudta, milyen sminkeszközt vegyen elő, hogy örökre elpusztítsa ezt a képet a Föld színéről.

Budapest, 2017.október 14.

Ahogy az utolsó ecsetvonást végighúzta a vásznon, jóleső melegség áradt végig fáradt tagjain. Tökéletes a kép, ha maga a művész látná se tudná megmondani, hol kezdődik az ő munkája, s hol a restaurátoré. Étienne hetekig kínlódott az ólomfehérekkel, de most végre itt van, mehet vissza megérdemelt helyére, a Louvreba.

A fiú ránézett a faliórára. Te jó ég, már fél kilenc, Sybil hétre vacsoravendégeket hívott, ráadásul a pökhendi Francoist és új kis barátnőjét. Igazán, kit érdekel, hogy még így ötvenesen is ilyen ugri-bugri táncosnőkkel járkál? Mindenki tudja, hogy csak a pénzéért, meg a kapcsolataiért vannak vele, ő meg azt hiszi újra 20 éves. Míg ezen mélázott hamarjában levette a festőköpenyét, a fogasra akasztotta és rohant le a múzeum lépcsőjén.

Az utcán nyirkos hideg hasított az arcába, sejtelmesen pislákoltak az esti fények, zizegve susogtak az őszi levelek, s ahogy sietve szedte lépteit, lába alatt ropogtak a lehullott gallyak. Átfutott a gondolatán, hogy taxiba ül, de ilyenkor a Rue de Rivolin dugó van, mindenki az esti opera előadásra siet, gyalog átvágva a Palais Royal mellett hamarabb hazaér.

Mikor végre megpillantotta a házat, az ablakok sötétek voltak. Mint egy őrült, rohant föl az emeletre, az ajtó zárva, zavarában a zárba is alig tudta bedugni a kulcsot. S mikor végre feltépte az ajtót, berontott az üres lakásba. A vendégek sehol, Sybil sehol, a gyerekek sehol, de még a bútorok is mind eltűntek. Egyedül egy gramofon állt a szoba közepén, rajta egy lemezzel. Azzal a lemezzel. 

https://www.youtube.com/watch?v=0pSqxtdxY7M

Budapest, 2017. október 9-10.

Jennine kilépett a kapun, kezében a kalappal. A Sacré Coeur környékéről a Szajna felé vette az irányt. Viharos szél tombolt, s a mérgesen beborult eget csak itt-ott törte át a gyémántfényű napsugár. Hogy lehetett ennyire vak? Kapcsolatuk egész ideje alatt Philippe irányítása alatt volt. Mint egy kígyó, meghipnotizálta, majd teljesen köré tekeredett, hogy majdhogynem megfulladt, s mozdulni is alig tudott. Mindig minden úgy volt, ahogy ő akarta. Mindaz az ajándék, mindaz a gondoskodás csak a fiú mérhetetlen fokú agressziójának és kontrollvágyának a megnyilvánulása volt. Mon dieu! Hova tette a józan eszét? S, ha nincs ez a kalap, talán sosem jön rá Philippe valódi szándékára.

Vízkeresztkor kapta tőle ezt a szürke kalapot, s azt mondta a madridi kiküldetéskor vette neki. Holott már Karácsony előtt megvolt a kalap, Jennine a dekorációk után kutatva az egyik legalsó fiókban megtalálta. Alig várta az ünnepeket, repesett a szíve az örömtől, hogy egy ilyen exkluzív darabot tehet a fejére. Nem mindennapi haute couture Cloche Hat, Caroline Reboux legújabb Encore sorozatának egyik mintapéldánya, ahol minden darabból csak egy készül.

És várt. De karácsonyra nem kapta meg, s most, amikor végre megkapta, nem értette mért kell róla hazudni. És ahogy ezen elgondolkodott, hirtelen szilánkokra tört az az együtt töltött három év, egyszeriben átlátta, hogy minden csak ámítás. Gyorsan kellet döntenie. Tudta, ha most nem lép ki azon az ajtón, örökre kábulatban marad. Csak a kardigánját vette a vállara, és a kalapot a kezébe, az majd mindig emlékeztetni fogja: nem hagyhatja, hogy mások irányítsák az életét.

Budapest, 2017. október 2-3.

A Duce komoran ült a zongoraszéken és a fogát piszkálta. „A nyavalya essen abba cupákos marhabecsináltba!”- gondolta, s haragosan lecsapta a zongora tetejét, hogy még a falak is beleremegtek. „Az az idióta Gömbös áradozott állandóan arról, hogy a magyar szürke marha húsa milyen omlós, csak úgy olvad a szájban. Hát tessék, most meglett ennek a barom ötletnek az eredménye! Ki fogja ilyen késői órában megcsinálni a fogát? Ráadásul a kiesett tömést lenyelte. Várhatja, míg a másik oldalon kipottyan az aranytömés, ha egyáltalán észreveszi.”

Felállt a székről, és hangosan a felesége után kiáltott:- Clara, hozd a felöltőm, bemegyek a városba az orvoshoz!

-Ugyan, ilyenkor Victor nem fogad, tudod, hogy kisbabájuk van.

-A fogorvoshoz megyek, asszony, add a kabátot azonnal!

-Drágám, nyugodj meg, neked biztos bármit megcsinálnak, végül is te vagy a Duce. A bordó zakó jó lesz? Az jól megy a szemed színéhez.

-Clara, ne idegesíts, sietek! A sötét éjszakában nem mindegy milyen színű zakó van rajtam?

-De drágám, kijárási tilalom van, te rendeltetted el!

-Akkor én meg is szeghetem. Szólj a sofőrnek, hogy azonnal indulunk.

-Szergejt tegnap kivégeztetted, nem emlékszel?

-Az áldóját, micsoda pech! Én meg este nem vezethetek a farkasvakságom miatt.

-Rám ne nézz, én a Gyula által küldött egri Bikavért ittam a vacsorához, nem ülök volán mellé. Még egy baleset hiányzik!

-Az az átkozott Gömbös, szétvet az ideg, ha meghallom a nevét!

-Jól van, papa, vegyél be egy fájdalomcsillapítót és feküdjünk le! Majd holnap beviszlek Kovács doktorhoz.

Budapest, 2017. szeptember 3.

Élt egyszer Hargitában egy asszony. A maroshévízi vízesés lábánál volt egy házikója, ahol jól őrzött pincéje, könyvtára és kedves kis kecskéje társaságában gyógyította az embereket. Mindenki csak úgy hívta, az ecetes Rózsi.

Az ecetes asszony még dédanyjától tanulta a mesterséget, s úgy gondolta, hogy ecettel mindenféle sebet, legyen az lelki- vagy testi-, be lehet gyógyítani. Pincéjében ezerszám voltak a különböző ecetek: bor, sör, málna, alma, szilva és ki tudja még mi. Ezeket a nedűket ő maga erjesztette a borszéki jégbarlangból nyerve hozzá forrásvizet. A faluban mindenki ismerte és némi távolságtartással kezelték, úgy gondolták, nem evilági erőkkel van kapcsolatban, aki ennyi mindent tud. Az a hír járta, hogy a kecskéjén kívül sosem volt senkije.

Egy téli éjszakán megjelent a faluban egy vak ember, akit ecetes Rózsi messze földön elterjedt híre vonzott oda. Nem volt mit veszítenie. Megzörgette az házikó ajtaját, s türelmesen várt, hogy beengedjék. Rózsi csak lassan szedelőzködött fel, megkötötte derekán a köntösét, kontyba fogta hosszú, dús haját, gyertyát gyújtott és nyűgösen kinyitotta az ajtót.

• Jó estét, mi járatban ilyen késő éjjel?- kérdezte, de a választ meg se kellett várnia, hiszen látta a férfi kezében a botot.
• Josef vagyok, a vak hegedűs, és a látásomat szeretném visszanyerni. Azt tartják, te minden bajt el tudsz űzni.
• Gyere vissza holnap reggel és visszaadom a látásod. - mondta Rózsi és elfújta a gyertyát.

Másnap, mikor Josef visszament, már egy üvegcse várta, amiben eperecet volt.

• Ezt az ecetet hígítsd tízszeresére és minden reggel-este azzal az oldattal kend be mindkét szemedet, homlokod közepét és halántékodat egy hónapon keresztül. Ha letelik a hónap, gyere vissza, és ha elégedett vagy az eredménnyel, hozz valamit fizetségül. – mondta az asszony és jóízűen felhörpintette kiskecskéje kámforos tejét.

A férfi megköszönte és hazament.

Egy hónap múlva Josef újra éjszaka zörgetett a kis ház ajtaján, Rózsi már tudta ki az, s beengedte. A férfi egyik kezében még mindig bot volt a másikban egy feketefejű bárány, hát az asszony rákérdezett:

• Hát te veled meg mi történt, nem fogadtad meg a tanácsom?
• De bizony úgy jártam el, ahogy mondtad és látok is.
• De hát kezedben van még mindig a bot.
• Nem evilági dolgokat látok.
• Hát mit látsz?
• Angyalokat, tündéreket, manókat. Látom a fényt, s azóta azt követem. A báránykát pedig neked hoztam fizetségül, ha elfogadod.
• Hát persze. Gyere, ülj le, igyál meg velem egy kupica jó meleg tejet!

Budapest, 2017. augusztus 13.

Azon a hajnalon keresztbe tett lábakkal ült a fotelben, és várta, hogy megvirradjon végre. A szabadság nyomasztó légköre nehezedett a vállára, csak bámult a sötét szobába, mintha onnan várna valami megváltást. Vége. Sohase gondolta volna, hogy ennyire tud hiányozni az, ami évtizedeken keresztül pokollá tette az életét. Azok az apró, de mérhetetlenül idegesítő dolgok, amikért napjában átkozódott, most sehol sincsenek.

Ahogy kacsa módjára fürdött és úszott utána a fürdőszoba, ahogy magában beszélt-vitatkozott a tükör előtt, ahogy szűrcsölte a levest, ahogy tépdeste a talpáról a bőrt, ahogy szívta a fogát, ahogy kántálta, hogy ő milyen szerencsétlen, ahogy leoltogatta utána a villanykapcsolókat, ahogy mindenkinek megmondta, hogy neki mi a jó (holott ő maga is boldogtalan volt, balgaság lett volna megfogadni tanácsait), ahogy csoszogott a padlón, ahogy hajkurászta a legyeket. És a legelviselhetetlenebb az a jellegzetes szag, az öregszag, olyan dohos-savanyú. Mikor lett ennek az embernek, akibe egykor beleszeretett dohszaga? Mi változtat meg valakit ilyen kibírhatatlanná?

Amikor megismerkedtek még olyan jó illata-íze volt, olyan kedves és figyelmes volt, csupa élet és ambíció. Mást se csináltak, csak szeretkeztek.

Ahogy az első napsugár bevilágított az ablakon, és az élete filmjében elkezdett kotorászni rájött, hogy ez lehet a baj, nem kellet volna sose abbahagyni. De az élet annyi nehézséget tartogat és ők nem dolgoztak eleget azon, hogy a figyelem megmaradjon. Máshova került a fókusz, és hogy mégis felhívja magára a figyelmet, elkezdett ilyen apró szokásokat kialakítani. Persze az is lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak a szerelem teljesen elvakította.

És most nincs. Csend van és orgonaillat. A nyugalom és béke átjárja a szoba összes sarkát, hírtelen elkezd fulladni, majd felugrik, az ablakhoz szalad és feltépi azt, zihálva alig kap levegőt, s ahogy kinéz az ablakon, meglát az utcán egy párt, ahogy andalognak a meleg tavaszi napfelkeltében, és tudja, hogy 20-30 éven belül velük is ez fog történni.

* japán közmondás

Budapest, 2017. július 30.

Pünkösd hétfő, fél 8, 1-es villamos népligeti megállója. Gyanutlanul felszállok a nagyjából üres járatra, leülok, hogy a rámszakadt 20 percet olvasással töltsem. Ehelyett obszervációbiológusi babérokra törve megint az emberek megfigyélese marad csak számomra. A velem szembe leülő fiatalembert veszem szemügyre, aki szinte bárhova ülhetett volna, de nyilván társaságra vágyik. Következtétesem tévesnek bizonyul, mert kopott aktatáskájából egy sudokut bányász elő és bágyadt szempillarebegtetés közepette vagányan nekiveselkedik a rejtvénynek.

Szegedi terepgyakorlatokról jól ismerem ezt a típust: imatkozó sáska, vagy a Vízipók-csodapókbol ájtatos manókent ismert testalkatú férfiember, SZTK keretes szemüveg, kötött piros csíkos sál a direkt 25 fokos bikarogyasztó melegben, melyet hanyag eleganciával átvet csak a vállán, nyilván a mögöttünk hagyott zord télre emlékeztetvén embertársait. Vászon nadrág, zilált haj, neurotikusan aggodalmaskodó szemek, mintha mindig valami külső megerősítésre vágyna. Vagy túl fiatal filozófia professzor az ELTE BTK-án, vagy túl öreg egyetemista ugyanott. Nőtlen, haziállatkent maximum egy csigát mernék rábízni. S a villamoson mindig vagy Nitzschét lapozgat, de csak a hatás kedvéért, hiszen kívűlről tudja, vagy fejt, elfojtva ezzel számára kezelhetetlen érzelmeit.

Az ilyen férfiakat meg kell menteni! S ezzel a felismeréssel felálltam a székről és leszálltam a villamosról. Hozzá kell tennem, hogy még csak a Hauszmann Alajos útnál tartottunk, így egy megállót gyalogolnom kellet, de beláthatalan következményei lettek volna ha egy ennyire érzékeny külsőkontrolos egyént csak úgy otthagyok és máshova ülök.

Budapest, 2017. június 9.

Christine belépett a zuhany alá és megnyitotta a csapot. Ahogy zubogott a tarkójára a víz, akaratlanul is az esti koncert járt a fejében és Dohnányi Ernő Szegedi miséjének Offertorium tételét dúdolva bevillantak Guillaume szavai. Mért kosarazta ki? Hiszen olyan jól megvannak, ugyanazt akarják és már 15 éve ismerik egymást. Amikor nemet mondott, ő maga sem tudta, hogy mért teszi, de érezte, hogy ez már megtörtént és akkor is nemet mondott.

És most, ahogy a dallam beleült a fülébe régi képek jelentek meg előtte. Egy álomból? Egy előző életből, ha van olyan?

Elzárta a csapot és kilépett a kőre, majd ábrándosan elkezdte megtörölni a haját és ahogy megpillantotta magát a tükörben hirtelen minden világossá vált. A baleset. A baleset óta van benne az a megmagyarázhatatlan érzés, mintha idegen lenne a saját életében. Vagy még inkább, mintha a testében nem az eredeti Christine élne, hanem valaki más.

A kórházban figyelmeztették, hogy az ilyen traumák egészen kivételes személyiségváltozásokat okozhatnak és az elvesztett végtag gyászmunkáját nem lehet kihagyni. De ő mindig inkább tollasozni járt terápia helyett. És amikor megkapta a protézisét, akkor tudatosodott számára véglegesen, hogy nincs meg a bal karja.

De Guillaume-ot ez sosem zavarta, viszont ez a nyomasztó idegen érzés megmaradt és mintha mindent csak azért csinált volna, hogy másoknak bizonyítsa, jól van. Sosem lehetett igazán újra önmaga, kivéve most, amikor nemet mondott. Végre mert hátat fordítani annak a kirakat életnek, ami már több, mint 10 éve folyt. Hogy mit kezdhet az így rászakadt szabadsággal azt nem tudta, de megkönnyebbülve bebújt az ágyba Daisy Fullbright legújabb novelláját olvasni.

Köszönet Vámos Nikolettnek és a Csíkszerda kórusnak az inspirációért.

Budapest, 2017. május 20.

Barátaim egy kellemes sörözés alkalmával említették meg, hogy van a facebookon egy velencei-tavi ponty, Hínárossy Alajos néven. Ezen elgondolkoztam: hova tart már a Világ, hogy halak is vírtuális közösségre vágynak? Persze egyelőre nincsenek vízi társai, úgyhogy a szárazföldi élőlények társaságában próbál szocializálódni.

Ahogy már korábbi bejegyzésemben említettem a halpszichológia egy nagyon újszerű tudomány. A jelenségen elindulva érdemes lenne foglalkozni a halak társas életével és annak hatásával a humán társadalomra.

A facebook oldal nem sokat árul el gazdájáról. Tudjuk, hogy nős, nem meglepő módon szereti a vízi sportokat és vagy nagyon unatkozik, vagy nagyon jó a humora, vagy a kettő együtt, különben nem deperszonalizálná magát egy hallá.

Azt gondolom, igaza van, léteznek olyan aspektusai az életnek, amit az ember jobb, ha más látószögből szemlél, vagy történhetnek olyan dolgok, amiket csak álca mögött lehet megemészteni. Ezeken a hasábokon is gyakran jelennek meg az emberiség nagy kérdéseit feszegető „tanulmányok” az eredeti környezetükből kiemelve és egy szép, új Világba ültetve, ahol minden lehetséges. 

Mért ne találhatna barátokra Alajos? Mért ne mehetne Händel Vízizenéjét hallgatni a Duna partra esősebb időben? Mért ne úszhatna versenyt Hosszú Katinkával? Mért ne lehetne boldog itt is csak annyira, mint a Velencei tóban, vagy bárhol, ahol előtte élt? 

A jelenség tehát nem egyedülálló és egyértelműen annak a trendnek az indikátora, hogy a dolgokat egyre kevésbé lehet néven nevezni, hát még mindenki számára megfelelő megoldásokat találni rájuk. Mindazzal, hogy váratlan, kiszámíthatatlan és meghökkentő felhívja az emberek figyelmét, s elmélkedésre bíztat.

Eredeti információ: Pálmai Zsuzsanna és Buskó Tibor

Budapest, 2017. április 30.