Prédikátor 9.2.

Minden, ami előttük van, hiúság,
mert mindenkire egy sors vár:
az igazra éppúgy, mint a gonoszra,
a jóra ugyanúgy, mint a rosszra,
a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra;
arra, aki áldoz, és arra, aki az áldozatokat megveti;
a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre,
s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz.

Nincs. Tulajdonképpen nincs olyan. Talán amikor az ember még csak a betűket tanulja írni. Kerekíti az at, hasítja a zét, csücsöríti a csét. De aztán hosszan semmi. Úgy is volt az élet, hogy írni még nem tudtunk. A történetek már akkor is velünk voltak. Hiszen a történetek korábban keletkeztek, mint a nyelvek, s a nyelvek idősebbek a szavaknál. Minden a világon azért van, hogy a történetek megjelenhessenek, élhessenek, megmutatkozhassanak. Mindegy, hogy mik a szabályok. A történetek élnek így is, úgy is. Lehet, hogy itt van egy vessző, és kell is de most lehet hogy néhányat kifelejtünk. Ez attól még van, lesz, és mindig is volt. Azért születünk, hogy történetünk legyen, és az élhessen. Az életünk megy valamerre, néha nem tetszik, ezért kikerüljük, de ezzel csak késleltetjük az eseményeket. Az élet visszatér, hosszú távon elkerülhetetlen. Ezt úgy is hívják: Sors, vagy Végzet. Persze így nem teljesen pontos, mert úgy hangzik, mintha egy külső erő hajtana minket. Holott nem így van. Ha bármilyen gondunk van, dilemmánk, szeretünk, boldogok vagyunk, vagy szomorúak, azt mind-mind mi írtuk magunknak, csak nem emlékszünk rá. Ha emlékeznénk, talán túl unalmas lenne, és persze úgy tűnne, nincs szabad akarat. Mert azt a kanyarokba írjuk, a cikkbe, meg a cakkba, a vargabetűbe, a díszítésbe. De a motívum adott. Visszatér. Ezeket a vonalakat már meghúztuk. Nem itt. Előtte. Hogy mennyivel előtte, az attól függ, mennyire nehéz nekünk az a vonal. Írni hát nem kell tanulni, tudunk. Emlékezni kell rá csupán. Ennyire egyszerű.

Bari, 2018. október 7.