„Vagyok, aki vagyok: Gyeregen Shishu, az utolsó gésa, aki inkább Hódmezővásárhelyen olvasít”.*

 „Minden történet szerelmi történet.”** Még ez is. Fogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy, aki nem tud szeretni, annak nincs igazi története. Nincs múltja, nincs jelene, s nincs fantáziája. Ezért is nem tud szeretni. Ezért gyakran olvashatatlan. Mert nem azt az embert, állatot, vagy tárgyat szeretjük, aki, vagy ami valójában létezik, hanem inkább azt, amit el tudunk képzelni róluk. Történeteket kezdünk el írni róluk, velük együtt, és ezek a történetek lesznek az életünkké. S talán akiket a legjobb történetekbe tudunk beleszőni, azokat szeretjük a leginkább.

Amikor valaki írásra adja a fejét, a képzeletében kutat, s mások képzeletét szövi át, amikor olvashatóvá válik, amit írt. Ha a polcról leemelünk egy regényt, egy szakácskönyvet, vagy akár egy matek könyvet, mind a szeretet nyelvén szól hozzánk. Egyikben kicsit könnyebben találjuk meg, amit keresünk. Ha a lelkünk éhes, az első után nyúlunk, ha a testünk, a másikért, s ha a szellemünk, az utolsóért. Ha úgy érezzük, hozzánk szól a történet, akkor az író és olvasó közt kapcsolat alakul ki, s ez a kapcsolat örökké él. Természetesen másként érti az író, amit ír, mint az olvasó. De ez helyénvaló. Minél hasonlóbbat éreznek, gondolnak az írásról, annál közelebb vannak.

Van egy bácsi, akivel gyakran utazom egy buszon. Ő például mindig valamilyen útikönyvet olvas, s kezében ügyetlenül hajtogatja a görög, spanyol, vagy ausztrál térképet, épp hol jár. Teljesen átszellemült arccal böngészi hol a könyvet, hol a térképet. Pont, mintha ott lenne. Látszik rajta, hogy nem itt a buszon utazik, hanem máshol. Néha mindent letesz, s egy noteszba valamit felír. Amit csinál, ahhoz már három kéz kellene. Semmit és senkit nem vesz észre. S amikor a végállomásra érünk, zaklatottan összepakolja a cuccait, s merev arccal leszáll. Sehol az előbbi lelkesedés, a figyelem. Csak megy, szatyrában az álmaival. Épp azért megy dolgozni, hogy ezek az álmok egyszer kikerüljenek a szatyor mélyéről.

Talán mindannyiunknak vannak ilyen álmai a szatyor mélyén, amiket csak akkor szedünk elő, amikor senki nem lát. Én sem vagyok másként. Amióta történetek vannak, hallgatom őket, olvasom, s írom. Esetleg beszélek róluk. Rólunk.

Budapest, 2018. augusztus 28.

*HATÓERŐ mondat.

**Idézet Robert McLiam Wilson: Eureka street című regényéből.

Leopold tekert egyet a testén. Ez mindig segített, ha éhes volt. De most nem volt fogás az izmain. Mióta a gondozó banánolajjal kenegeti, van úgy, hogy csomót is tud kötni magára, anélkül, hogy akarná. Állítólag az olaj megkönnyíti a vedléseket. Leopoldnak voltak efelől kétségei. Őt inkább kényelmetlenül érintette ez a változás. Nem úgy mozgott, ahogy előtte. Nem tapadt ott, ahol tapadni akart. Nem tudott ráfogni dolgokra. A minap is ki akart lopni egy ceruzát egy kislány kezéből, de nem tudott rászorítani. A kislány csak nevetett, és boldogan gyömöszölte az állat hasát. Elege volt ezekből a simogatós félórákból!

Mindig is zavarta a teste. Már a tojásban arról álmodozott, hogy lába nő, és futkoshat, akár egy gyík. Csalatkoznia kellet. S most minden egyes vedléskor azt remélte, kinő a lába. Milyen jó is lenne! Fürge lenne és csinos. Talán nem félnének tőle annyira, s főleg nem mutogatnák itt az állatkertben, mint valami cirkuszi majmot!

Fagyasztott egérre vágyott. Ilyenkor nyáron ez szokott lenni a csemege. Télen ugyanilyen fagyasztott egeret kapnak persze, csak etetés előtt belógatják egy forró vízzel teli bögrébe, mint valami tea filtert, s csak mikor kiengedett, kapják meg. Az élelmezésükben némi változatosságot az hoz, ha egy állat elhullik, és valami oknál fogva nem az oroszlánok, vagy keselyűk kapják meg. Ha nagyon friss a tetem, biztos, hogy az előbbi, ha túl állott, akkor az utóbbi vetélytárs csaphat le rá. Igazi vallásos áhítattal várta még minden évben a Húsvétot. Egy-két héttel az ünnepek után, hogy a beszerzett nyuszikat a gyerekek megunják, idehozzák az Állatkertbe. Már a nyuszikat, nem a gyerekeket. Azt viszont nem árulják el az adakozó családoknak, hogy a nyulak nem az állatsimogatóba mennek, hanem a kígyók kapják meg, ünnepi lakoma gyanánt.

Még mindig nem jön a vacsora, pedig Leopold már egy hónapja nem evett semmit. Ha ez így megy tovább, hát kalap-kabát! Már ahogy mondani szokták. Bár ez a beszédfordulat őrá nem kifejezetten illik. A gyötrelmes éhségből mély álom mentette meg. Azt álmodta, karja van és lába, és hogy szlovák brassóit eszik egy pofa sörrel České Budějovicében. Vagy fordítva. A česke budějovicei Leopold álmodta azt, hogy kígyó.

Budapest, 2018. augusztus 19.

Mi sem egyszerűbb! Ha mindenképpen erre az elismerésre áhítozunk, hát a következő szempontokat kell szem előtt tartanunk:

1. Naivak vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy a novellapályázatra érkező több, mint 3800 művet a szerkesztő mind elolvassa. Az írások előszortírozása a beérkezés hajnalán történik a viráglocsoló fiú által. Szommer Úr, már ahogy mindenki csak hívja, időtargetben dolgozik, s a virágok locsolása után rengeteg szabadideje marad nézelődni, pakolgatni, filozofálni. Irodalom kedvelő ember lévén, szívesen olvasgatja a szerkesztőségben elöl hagyott iratokat. Ilyenkor kávézik még, s olvasgatás közben gondolatban anyagot gyűjt több, mint 10 éve készülő disszertációja megírására a közönséges trágyalegyek párzásáról. Macskaszerű közönnyel viseltetik azonban más emberek élete iránt, így igazán nem kutat sokat. Csak ami az asztalon van, azt nyálazza át. Szereti, ha egy történet vicces, vagy van benne valami csavar, s ha mindkettő, az már kifejezetten jó. De ha lehet, legyen egyszerű és megközelíthető, mint a trágyalegyek. Semmiképp ne legyen mélylélektani, vagy túlagyalós! Az taszítja.
2. A következő rosta, a rögtön Szommer Úr után érkező takarítónő, Icus. Őneki nincs sok ideje. Rohan, mert két állásban dolgozik, türelmetlen, mert megint szalad az iroda. Már csak azokat az írásokat futja át, amit Szommer Úr elkülönített, mint értékelhető mű. Azokat se mindet. Ha valamin megakad a szeme, azt kiszedi a kupacból. Általában olyat, aminek egyszavas a címe, mégis felkelti az ember kíváncsiságát, és hát az életről szól. De nem az ő életéről, hanem valaki máséról. Aki akár ő is lehetne. Hétköznapi emberek hétköznapi életéről. Ő is hagy egy kupacot. Már lényegesen kisebbet, mint Szommer Úr.
3.  Az utolsó szelektáló erő a szerkesztőség előtt a titkárnő, Pirike. Ő reggel 9-re jár, általában nyúzottan, mert a gyerek nem hagyja aludni. Nem kifejezetten szeret olvasni, naphosszat ásítozik a klaviatúra felett, a piperetükröt bámulja, vagy az időjárást. Ha olvas, csak szennylapokat, vagy hírdető újságot, ezért a figyelmét igazán azzal lehet felhívni, ha valami meglepő, vagy egy történetben talál megoldást, ne adj Isten, a saját problémáira. Ő csak a címeket futja át, esetleg az utolsó mondatot. Ahogy az a japán közmondás is mondja: minden dolognak a vége a fontos! 
4. Körülbelül 100 novellát tesz végül a szerkesztő elé, aki azt nem több, mint 2 óra alatt elolvassa. Szakavatott szeme a következők szerint válogat. Az egyik nem tudja, hogyan kell leírni, hogy muszáj. A másik csupa kisbetűkkel ír, pontokkal elválasztva, ömlesztve, mint valami camping sajtot. A harmadik túl fennkölt. A negyedik idegen szavakat használ feszt, holott van a magyar nyelvben annyi szép szó! Az ötödik túlontúl bonyolult. A hatodik csak hírből ismeri az állítmány fogalmát. A hetedik rémesen panaszkodik. A nyolcadik meg akarja váltani a világot. A kilencedik túl rámenős. A tízedik cefettül trágár. Hogy a rosseb egye meg! Vannak még a magyarkodók, a politizálók, a trollok, az erotománok, a tavalyi vesztesek, s az olyanok, akik úgy írnak, mintha receptet írnának egy szakácskönyvbe, a szenvedők, a kérdőrevonók, a nagyképűek, a kiöregedett harcosok, s kiégett fizika tanárok science fiction karakterjegyekkel. Nem érti, hogy az emberek mit is akarnak tulajdonképpen! 
   
   És akkor nyögvenyelősen ugyan, de talál 20 olyan művet, amivel lehet mit kezdeni. Ami humoros, egyszerű, közérthető. Mély is, de nem túlságosan. Van benne némi tanulság. Megfog valamit úgy, ahogy arra nem is gondolt. Új, de akár másnak is eszébe juthatott volna. Bárkivel megtörténhet, s ezért kapcsolatot teremt. Ha ezeket valaki elolvassa, fog rájuk emlékezni.
   
   Hát így valahogy.

Budapest, 2018. augusztus 14./2019. április 28.

Hogy hogyan is lett Dracula grófból vegetáriánus, arról talán kár is beszélni. Ahogy már az lenni szokott. Túl sok volt az életében az erőszak, a nőknek nem volt igazán tónusos a testük, és hát a vér sem esett már neki olyan jól, mint a kezdetekkor. Eltűnt az életéből a romantika. Az éjszakai túlórák teljesen felborították a bioritmusát. Nem bírta, na. Meg akart öregedni. Belefáradt a fiatalság látszatának megtartásába. Azt vette észre, hogy nincs semmi az életében, csupán az a művi csillogás, egy-egy rettegő tekintet, vagy ellenállni próbáló fehérnép. De igazán, semmi. És akkor megpillantott a piacon egy vérnarancsot. Eleinte a neve és színe ennek a gyümölcsnek teljesen kielégítette. Nem volt az a tisztátlan hússzag, ami olyan émelyítően édeskés. Zamatos volt, nem kellett levadászni, nem kellett éjszakákon keresztül hajkurászni, s pláne beöltözni abba a nevetséges maskarába. De tényleg, ki hord már ilyen hacukát a XXI-dik században? A Kék-fény sem kerestette tovább, a Bail kötetet végre tűzre dobhatta, és elkezdett ráncosodni. A szarkalábak és ősz hajszálak némi eleganciát kölcsönöztek számára. A piaci kofa hajnalban már előre köszönt. És a vérnarancs után nem volt megállás. Először kezdte a gyümölcsökkel, de néhány hét után már a chilipaprikát sem utasította vissza. Végre napkúrákat vehetett, és éjjel alhatott, mint minden normális ember. Golfozott, Bloody Mary-t ivott naphosszat, élvezte az életet olyannak, amilyen. De hogyan is jutottunk idáig? Ja, persze, hogy nem érdemes róla beszélni. Hát, nem mondtam sokat, épp csak hogy. Amikor majd prána evésre adja a fejét, arról majd még ennyit se.

Utóirat: Tudom, hogy a kedves olvasót most baromira zavarja, hogy nincs a történetnek normális vége. Egyesekben még az is felmerülhet, hogy történet sincs. Érdemes ezen elgondolkozni, hogy minek nem lett még normális vége, és hogy az mért zavarja! Na, most már tényleg vége!

Budapest, 2018. augusztus 12.

Professzor úr, igazán elhiheti, hogy nem jut be felesleges cukor a szervezetembe! Már több, mint egy éve nem eszem finomított gabonafélét vagy cukrot. Most mit nyaggat? Az igaz, hogy azóta igen megváltozott az életem. Lefogytam 20 kilót, és hát van egy szemrevaló barátnőm is, a Cili. Kikapós fajta, azt meg kell hagyni! Az én koromban meg hát kell valahogy bírni az iramot! Szóval járok edzeni. No, nem azért, hogy jobban nézzek ki, az már nekem nem fog összejönni. Csak hát tudja, hogy van az? Állandóan azt akarja. Ahhoz kérem meg erőnlét kell. És persze technika. Sosem voltam az a kifejezett lepedőakrobata, ahogy mifelénk mondják. Hát most pótolok. És hát ezzel a Cilivel a korrepetálás sem olyan nyögvenyelős, mint kisoskolás koromban volt biológiából. A tárgy sem változott, látja, Professzor úr! Még mindig biológia. De hogy is keveredtünk ide? Ja, a cukoreredmények. Mondom én, semmi felesleges szénhidrát! Azt kérdezi, használunk-e valamit az együttlétekkor? Hát, csak amit mindenki más, gondolom. Bár úgy egy hónapja, ha már így rákérdez, Cili valami síkosító félével kencézi magát. Abból a nagy hevületben rendesen be szoktam valamennyit kajálni. Ja, tehát akkor az lesz az? No, legközelebb majd jobban vigyázok! Vagy veszünk steviásat. Azt szabad, nem? Mifelénk kérem azt jázminpakócának hívták, és sebgyógyításra használtuk, de maguk tudják. No, a viszontlátásra, Professzor úr!

Budapest, 2018. augusztus 5.

Aylin has never been this nervous. The big day, she has been waiting since her childhood, finally arrived. What she was preparing could be considered both frightening and exiting. As she hold the mirror in front of herself, something was deeply disturbing. Her eyebrow. They were uneven, the right one was plucked to thin. What will be everybody thinking? The whole congregation will be watching, her friends and family. This is not something that would happen every day! She has to look good, even perfect! It might be vain, but how will she look in the pictures? She should also dress up! That couldn’t left to the dresser! That charlatan definitely would put some old rag on her. She wanted to do it herself. If she had already decided, she would like to do it right!

Of course, everybody asked why him? Rumour says he is so old, that his parents must have been born during the times of mythological chaos. But Aylin remained stubborn. She was old enough to decide what is good for her! There is no such peace when someone knows, her life would change completely. Her body is this gorgeous now for the last time. Who would tell, what happens after?

Her family and friends were worried. They couldn’t be as patently enthusiastic as she. They were concerned not seeing her again. Tough she wouldn’t have been living among them up until now either. Has always been walking five feet above the mother ground, as they say. And whenever she would talked to them, as if she would have been somewhere else, talking with someone elves. And now at last she would meet again all those she has been with all along. She was yet very curious.

Good heavens, she put the mirror aside. Her eyebrows miraculously were even. She was tired, more like exhausted. The time has come. Her dress impeccable, her hair in bun, her complexion with a touch of make-up. She drank a sip of water from river Lethe, laid on to her bed and started her journey down on river Styx to meet him. Hades.

Budapest, 4^th August, 2018. 

 Translation: Rita Margit Ivanics 

Aylin még soha nem volt ilyen ideges. Elérkezett a nagy nap, amire kislány kora óta várt. Egyszerre volt ijesztő és izgalommal teli az, amire készült. Ahogy a tükröt az arca elé vette, és belenézett, elmondhatatlanul zavarta valami. A szemöldöke. A jobbot túlszedte. Mit fog mindenki gondolni? Ez azért nem olyan dolog, ami mindennap megtörténik az emberrel! Ide jól kell kinézni! Lehet, hogy hiú, de hogy fog mutatni a képeken? Fel is kéne öltözni. Nem hagyhatja az öltöztetőre! Az majd valami ódivatú hacukát húz rá. Ő maga akarta ezt intézni. Ha már eldöntötte, csinálja normálisan!

Persze mindenki mondta neki, hogy mért pont vele? Olyan öreg, hogy, az a hír járja, szülei még valószínű a nagy mitológiai káosz idején születtek. De Aylin nem tágított. Elég idős volt, hogy el tudja dönteni, mi a jó neki! Nincs ahhoz fogható nyugalom, mint amikor az ember megtudja, hogy az élete teljesen meg fog változni. Ez a test most utoljára ilyen szép. Ki tudja, mi lesz azután?

A családja, és barátai aggódtak érte. Egyáltalán nem tudtak úgy lelkesedni, mint ő. Zavarta őket, hogy többé nem látják. De hát eddig sem kifejezetten élt közöttük. Mindig egy méterrel a Föld fölött járt, ahogy mondtak. S ha beszélt is velük, olyan volt, mintha valahol máshol lenne, mintha másokkal beszélne. S most végre viszontlátja azokat, akikkel eddig is volt. Már nagyon kíváncsi volt rájuk.

Végre elégedetten tette le a tükröt. Sikerült egyenletesre szednie őket. Fáradt volt. Érezte, eljött a pillanat. A ruhája makulátlan, a haja kontyban, arcán enyhe smink. Kimerülten ivott egy kortyot a Léthé folyó vizéből, lefeküdt az ágyra, s elindult a Sztüx felé, hogy végre találkozzon vele. Hádésszal.

Budapest, 2018. augusztus 2.

A gyerek mindenáron egy papagájt akart. Szülei mondták, hogy azzal foglalkozni kell, csak a koszt csinálja és főleg hangos. Azt a típust, amihez Kálmánka ragaszkodott, gyakran ki is kell engedni. Még az hiányzik, hogy kirepüljön az ablakon az a 160 ezer forintos madár! És az a hír járta, beszélni is megtanul.

A gyerek könyörgött, kért, hisztizett, duzzogott, még éhségsztrájkot is tartott, csak hogy szüleit megpuhítsa. Egy egész hétig nem evett semmit, csak virslit. A szülei persze ezt nem vették észre, nekik már 2 éve úgy tűnt, a gyerek semmit nem eszik, csak azt a nyüves virslit. Ilona, az anyja, próbált néha egy-egy szelet paradicsomot csempészni a tányérjára, de ő finnyás fintorral az arcán pöckölte dühödten félre, hogy már megint át akarják verni. A zöldségszeletek úgy szálltak a konyhában naponta többször, mintha valami target ugrás résztvevői lennének, végső célpontjuk mindig a szemét, és hát persze előtte Zoli.

Aztán egy nap mégis az egész család elment a díszállat-kereskedésbe, hogy megszemlélje az ott kapható madarakat. Az eladó szinte semmit nem tudott róluk. Nem volt egy ornitológus alkat. Szemébe lógó hosszú, koromfeketére festett haja, orrpiercingje és köldököt szabadon hagyó, feszes toppja mögül az értelem legkisebb szikráját sem lehetett előcsiholni. A félig lemerült mobilját nyomkodta unottan, és néha az asztalhoz vagdosta, hogy ezzel némi életet leheljen belé. Úgy tűnt, az elektronika sem volt az erős oldala. És ekkor Zoliban valami megváltozott. Nem engedheti, hogy ezek az állatok egy ilyen gót káosz-tündérre legyenek bízva! Megfogta Kálmánka kezét és megkérdezte, melyik tetszik neki a legjobban. Kálmánka egy 1 éves nőstény állatot választott, Zuzmót. Boldogan menetelt vele hazafele. Végre, lesz kivel beszélgetnie!

Aztán teltek-múltak a napok, majd a hetek. Kálmánkát egyáltalán nem érdekelte Zuzmó. Elkezdődött az iskola, és az a sok új élmény teljesen lekötötte. Lettek barátai, nem úgy, mint az óvodában, és hát a videojátékok egy szempillantás alatt begyűrűztek az életébe. Ha nem a barátaival volt, kockult, ahogy mindenki az ő korában. 

Bezzeg Zoli! Naphosszat beszélt Zuzmóhoz. Csicsergett neki, gyakran a karjára vette, mint egy sólymot és úgy figyelte. Saját bögréjéből együtt itták a teát, cirógatta, becézgette. Nyalókával kínálta, mert tudta, szeret vele játszani. Az meg kurkászta, ahogy a majommamák szokták kicsinyeiket. Olyanok voltak, mint egy igazi pár. Zoli egyre jobban kezdte elhanyagolni a barátait, a munkáját is csak összecsapta. Mindig előbb jött el a cégtől, és amint kilépett az ajtón, már ment is a Fresshnapfba valami finomságot venni új barátnőjének. A közös családi ebédekkor is csak belapátolta az ennivalót. Egy perc múlva azt sem tudta volna megmondani, mit ettek. Röfögött valami köszönömfélét a feleségének, de már állt is fel és huss, repült a madárhoz. Merő álcából még visszaszólt a gyerekre, hogy egyen zöldséget, de azt is csak úgy félerővel, a bajsza alatt.

Zuzmó nagyon hálás volt, hogy ennyit foglalkoznak vele. Igen érzékenyfajta volt, s rossz kezekben, vagy kevesebb törődéssel könnyen megsínylette volna. Zoli még olvasta is valahol, hogy akár öncsonkításra is adhatják a fejüket az ilyen állatok. Ezt kifejezetten nem akarta. Egy teljesen más dimenzióba került, ahogy Zuzmóval kezdett foglalkozni. Azt, hogy körülötte kezdett minden szétcsúszni, egyáltalán nem vette észre. Neki úgy tűnt, már előtte sem volt semmi egyben, a madár sokat nem rontott a kialakult helyzeten. És hát volt végre valaki, akivel tudott beszélni. Nem is szólva arról, hogy ezért sokkal kisebb árat fizetett, mint azokért, akikkel nem tudott.

Budapest, 2018. július 25./2019. április 28.

Embert próbáló nehézséget rótt Sorellre az utolsó filmkockák megszerkesztése. Nyilván eredetileg nem ennek kellett volna történnie, de ő maga akarta megírni a végét, és hallotta is, tapasztalta is, hogy az ilyen igen nehéz. Már az is minden pénzét felemésztette, hogy újra megtalálja Mr. Threlfallt.

Mostanra nagyon gyenge volt, mindene égett, ha levegőt vett, ha evett. Minden kijött belőle, hiába is marasztalta volna. És az az állandó megmagyarázhatatlan félelem. Éjfél után volt a legrosszabb. Ilyenkor ivott egy kis tejet, az enyhítette némileg a kínokat, de már így is túl hosszúra nyúlt a vergődés. Igazán nem tudott már tisztán gondolkodni, elvakította a bosszú, és a szisztematikus önmérgezés. Azért választotta az arzént, mert azt aztán ki lehet mutatni, és pont annyi időt enged neki, hogy Mr. Threlfall sorsát a kezébe vehesse.

Gondosan összegyűjtötte a levelezésüket még abból az időből, amikor hozzá járt. Valami isteni szerencse folytán nem volt rajtuk keltezés, akár most is írhatták volna. Írt még hozzájuk egyet-kettőt, amiből majd gyilkosságra lehet következtetni. Volt egy jó barátnője régről, az majd fog tanúskodni. Vele is így elbántak. Ide költözött Salembe, hogy szemmel tartsa. Nem volt egyszerű, állandóan meggondolta magát, hogy biztosan neki kell-e ezt elintézni. De mivel soha senki nem segített neki, úgy gondolta, igen.

Még otthonról hozott arzént, és a levelekkel megrakodva utolsó erejéből felmászott a tűzlétrán. Magas sarkúban, ilyen gyengén, azzal a rettenetes belső maró érzéssel ez mérhetetlen lassan ment. Szerencsére éjjel, ebben a kis eldugott negyedben kihaltak voltak az utcák. Rettenetesen szomjas volt, és zihált a kimerültségtől. És ahogy így mászott, egyszer csak elkezdett pörögni a film. Az élete filmje. Bemászott az ablakon. Már nem tudta eldönteni, hogy a filmben van benne, vagy sem. Egyik pillanatban a gyerekkorát látta, ahogy faleveleket gyűjt ősszel. Boldog volt. A másikban Mr. Threlfall látogatásait. A kanaszta játszmák pörögtek le előtte. Ott is boldog volt. És olyan volt, mintha az egész élete egy kártyajáték lett volna. Sőt, meg volt győződve, hogy mindenki élete az. Az őrület már teljesen benyelte. Utolsó tiszta pillanatában elrejtette az arzénos üvegcsét a férfi fürdőszobájában, a leveleket meg a ruhái közé, és lefeküdt az ágyra. És akkor a film túlpörgött. Látta, ahogy Mr. Threlfallt elítélik, és felakasztják. Rettenetes fájdalom hasított a beleibe. Hajnalodott, és érezte a reggeli ködön keresztül, hogy ő ezt mégsem akarja, de túl késő volt. Az a mindent elvakító világosság végleg magába nyelte, és itt is boldog volt.

Budapest, 2018. július 22.

No persze, ha megvannak a megfelelő eszközeink, tudunk Buborékot fújni. Csak aztán ne panaszkodjunk, hogy mért pont olyan! A gondosan beállított szappan-víz arány mellett bizonyára elengedhetetlen a kellően tiszta, és gazdag érzelemvilág. Esztétikai érzék is jól jön, hogy arányosan tudjuk elhelyezni Őket a térben, mert azt nagyon szeretik. Némi levegő sem árt, de ha eldurran, akkor már épp pont sok. Kell hozzá enyhe légáramlat, hogy tudjon lebegni, de a viharos szél kifejezetten ellenjavallt. És nem utolsó sorban, és ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, rengeteg türelem.

Hozzá kell szoknunk ahhoz is, hogy mindenféle számunkra érthetetlen indok nélkül, egyszer csak kipukkad, vagy elszáll messzire. Nem tudjuk, mért, mert az a tér, amit körbezár, számunkra tiltott zóna. Ha vesszük a bátorságot, és megpróbáljuk kifürkészni belső világát, már nincs is. És csak, amikor Ő úgy gondolja, hogy újrafújhatjuk, jelenik meg ismét. Csillogó, szivárványos teste egyszerre öleli magába a mindent, és semmit. Ha belenézel, tükörképed kicsit torz, kicsit más, mint, amit eddig feltételeztél magadról. De azért mégis tetszel magadnak. Minden egyes Buborék egy-egy pici börtön, melyet csupán a felszíni feszültség kelt. A lélek titkainak őrzői, mindaddig, míg egybe nem olvadnak a mindeneket körülölelő szabadsággal, ahol már nincsenek többé titkok.

B.I.-nek

Budapest, 2018. július 11./17.