„Vagyok, aki vagyok: Gyeregen Shishu, az utolsó gésa, aki inkább Hódmezővásárhelyen olvasít”.*

 „Minden történet szerelmi történet.”** Még ez is. Fogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy, aki nem tud szeretni, annak nincs igazi története. Nincs múltja, nincs jelene, s nincs fantáziája. Ezért is nem tud szeretni. Ezért gyakran olvashatatlan. Mert nem azt az embert, állatot, vagy tárgyat szeretjük, aki, vagy ami valójában létezik, hanem inkább azt, amit el tudunk képzelni róluk. Történeteket kezdünk el írni róluk, velük együtt, és ezek a történetek lesznek az életünkké. S talán akiket a legjobb történetekbe tudunk beleszőni, azokat szeretjük a leginkább.

Amikor valaki írásra adja a fejét, a képzeletében kutat, s mások képzeletét szövi át, amikor olvashatóvá válik, amit írt. Ha a polcról leemelünk egy regényt, egy szakácskönyvet, vagy akár egy matek könyvet, mind a szeretet nyelvén szól hozzánk. Egyikben kicsit könnyebben találjuk meg, amit keresünk. Ha a lelkünk éhes, az első után nyúlunk, ha a testünk, a másikért, s ha a szellemünk, az utolsóért. Ha úgy érezzük, hozzánk szól a történet, akkor az író és olvasó közt kapcsolat alakul ki, s ez a kapcsolat örökké él. Természetesen másként érti az író, amit ír, mint az olvasó. De ez helyénvaló. Minél hasonlóbbat éreznek, gondolnak az írásról, annál közelebb vannak.

Van egy bácsi, akivel gyakran utazom egy buszon. Ő például mindig valamilyen útikönyvet olvas, s kezében ügyetlenül hajtogatja a görög, spanyol, vagy ausztrál térképet, épp hol jár. Teljesen átszellemült arccal böngészi hol a könyvet, hol a térképet. Pont, mintha ott lenne. Látszik rajta, hogy nem itt a buszon utazik, hanem máshol. Néha mindent letesz, s egy noteszba valamit felír. Amit csinál, ahhoz már három kéz kellene. Semmit és senkit nem vesz észre. S amikor a végállomásra érünk, zaklatottan összepakolja a cuccait, s merev arccal leszáll. Sehol az előbbi lelkesedés, a figyelem. Csak megy, szatyrában az álmaival. Épp azért megy dolgozni, hogy ezek az álmok egyszer kikerüljenek a szatyor mélyéről.

Talán mindannyiunknak vannak ilyen álmai a szatyor mélyén, amiket csak akkor szedünk elő, amikor senki nem lát. Én sem vagyok másként. Amióta történetek vannak, hallgatom őket, olvasom, s írom. Esetleg beszélek róluk. Rólunk.

Budapest, 2018. augusztus 28.

*HATÓERŐ mondat.

**Idézet Robert McLiam Wilson: Eureka street című regényéből.