Peti a legcsúnyább kisfiú az ovis csoportban. És mégis őtet szeretem. Sokat beszélgetünk velem. Meg kavicsokat játszunk. Múltkor is odaadta a legszebb kavicsát. Piros volt. Alvás helyett is susogunk. Hétfőn rámkacsaríntott. Szépen kacsarínt. Mindkét szemével, mintha behunyná, de én tudom, hogy les mögüle. Az oviban csiga a jelem, pedig gyors vagyok, meg szeleteltbéles. Anya mondja. Ne rohangásszak úgy. Csütörtökön Peti a Cicóval beszélt helyettem. Nagyon fájt. Inkább egyedül másztam a mászókára. Tekerőztem, ahogy sokszor. Csak most nem odafigyeltem. A Petit néztem. Addig néztem, míg belémnézett. És akkor leestem. A vállamra. Hasított, mint az Isten nyila. De beszorítottam a szám és csak a wc-ben sírtam, de nagyon. Nem mozgott. Ijedtebb voltam, mint fájt. Apáért sírtam, de csak nagysokára jött. „Bockó, nem lesz semmi baj!" -mondta. De akkor már nyugodt voltam, mert ott voltam velem. Máskor is szakadok széjjel. Meg török is. De csak este, amikor tejestea van vacsorára. Anya mérges. Apa mérges. Együtt mérges, de nem rám, hanem magamra. Egyébként kék szemű és pisze orrom van. De csak reggel. Estére bezavarosodik. Meg átpiszül az Óperenciás tengeren túlra. De csak ha Apa mesél, ha Anya, akkor inkább melegít. Vagy fordítva. Én mesélem Őket.

Budapest, 2018. szeptember 11.