Karcsika bizonytalanul egyensúlyozva felállt a nagyszoba padlójáról, és fürkésző tekintettel a CD lejátszót figyelte. Kútvölgyi Erzsébet meleg, anyás hangján kedvenc meséje szólt: Az öregasszony és a halál. Szerette ezt a mesét. Mindig is azt gondolta, hogy ő ez az öregasszony, és hogyha a halál eszén túl tud járni, akkor nincs mitől tartania. Elég együgyű volt ez a halál, könnyen rá lehetett szedni. Persze azt sem tudta biztosan, hogy mért is kéne félni a haláltól, s hogy hova viszi az embereket. Az meg egyáltalában nem zavarta, hogy ő sosem lehet öregasszony, hiszen kisfiú. Igazából még azt sem nagyon tudta, hogy pontosan mi is a különbség kisfiú és kislány közt. Szerinte mindenki pontosan ugyanolyan, csak vannak okosabbak, meg butábbak. Ő egyértelműen okosabb volt. Ezt biztosan tudta. Legalább is a halált tuti, hogy kicselezi, ha jön.

Vége lett a mesének, s egy másik kezdődött, de ez nem igazán kötötte le Karcsikát. Idétlennek tartotta, hogy a kis kecskegidák nem ismerik fel az anyjukat. Hogy lehet ez? Ő, bármit is csinál magával az anyja, biztos, hogy azonnal bárhol és bármikor megismeri. Buta egy mese! Mélázva elfordult a hang irányából, és kisvártatva nekiindult más szórakozás után nézni. Nem kellett sokáig keresgélnie, a dohányzó asztalon talált egy könyvet. Nem olyan könyv volt, mint amiket neki mutogatnak. Vastagabb és nehezebb is. Mindazonáltal könyv, nem kétséges. Hát levette, s nagy hévvel elkezdte lapozgatni. Kedvszegetten állapította meg, hogy, sehol egy kép és egyáltalán nem színes. Így aztán nehéz lesz megérteni! Tömött sorokban minden oldalon csak kriksz-krakszok, végestelen-végig. Leült vele a szőnyegre. Tudta, hogy valamilyen történet van benne. Minden könyvben, amit eddig látott, az volt. De hol lehetnek a szereplők? Elbújtak? A sorok közt kell keresni? Nem látta őket! Furcsa egy könyv ez! Mindenképp meg akarta tudni, mi rejtőzik benne, ha máshogy nem, hát a legősibb módszerrel. Ha valamit tüzetesen meg akarunk ismerni - tudta - először jó alaposan meg kell fogdosni, gyűrögetni, aztán szagolgatni, kiszimatolni, hogy biztonságos-e, és ha jó szaga van, hát feltétlen meg kell kóstolni. Ennek a könyvnek kifejezetten jó szaga volt. Olyan finom dohos, mint a nagymamának. És a borítása is olyan öreg volt, pont, mintha nagyi bőrét simogatná. Hát Karcsika nem késlekedett, ügyesen kicibált néhány oldalt, és önfeledten elkezdte a szájába tömködni. Nem csalódott, az íze is pont olyan jó volt, mint a kinézete: ódon, mindent tudó, kedves és hívogató.

Zaklatott szülei éppen ebben a pillanatban léptek a szobába, ahol épp csak 3 percre hagyták egyedül a gyereket, amíg odatették az ételt főni. Tomi azonnal dührohamot kapott, hogy az antikból oly sok utánajárással beszerzett első megjelenésű Tolsztojt a gyerek vacsorára se szó, se beszéd, felfalja. Kitti meg csak nevetett, hogy ebből a fiúcskából, bárki meglátja, még irodalmár lesz, ha már ilyen korán meg tudja emészteni az oroszokat. Azért azt meg kell hagyni, hogy a filozófiai fikció nem a legkönnyebb műfaj egy másfél éves kisfiúnak, pláne nem cirill betűkkel! 

Tomi feldúlt arcán lassan elernyedtek az izmok, s Karcsika látva, hogy szülei mennyire örülnek a mutatványnak, és milyen érdeklődéssel figyelik tevékenységét, még több lapot tépkedett ki a könyvből. Önfeledten cincálta őket, s dobálta mindenfele nagy boldogan, mintha ez lenne az a történet, és ezek azok a szereplők, amit és akiket tulajdonképpen a könyvben keresett. De ezek a szereplők és történetek úgy látszik, itt vannak vele egy szobában, mindig is vele voltak, és soha-soha nem is hagyják el. Na, ez egy igazán okos történet!

Budapest, 2018. szeptember 4./2019. május 4.