Minden gubó szűk. Belülről. Ha azt érezzük, feszít, nyom, szorít, csavar, tör, vagy szakít, az nem véletlen. Ilyennek kell lennie. Elsősorban akadályoz. Még szerencse. Ha a gubóban vagyunk, még nem lennénk kész arra, amit oly nagy hévvel megvágytunk. S a gubóban tanuljuk meg hogyan kell elég erősnek, ügyesnek, szemfülesnek, kitartónak, eszesnek, engedékenynek, bátornak, pontosnak, s függetlennek lennünk ahhoz, hogy mindaz, amit valaha elképzeltük nem csak, hogy a mienk legyen, de meg is tudjuk tartani. A gubóban leszünk szépek, és teljesen másmilyenek, mint előtte. Olyanok, akik a vágyálmokat fizikai síkra tudják hozni. Aki a szabadságot túl korán kapja meg, mert kivágják a gubóból, nem tud vele mit kezdeni. Rászakad, nagyképű lesz, hanyag, felvágós és tékozló. Nem tudja értékelni, amije van, így megtartani sem tudja. Nem fejlődött ki hozzá az ereje, nem küzdött odabent, hát idekint sem fog boldogulni. Boldog pedig biztos sose lesz. Örökre fogoly marad. A hasztalanság és tehetetlenség foglya. Aki pedig nem lép idejében, úgy marad. Tesze-tosza, tutyi-mutyi, anyámasszony-katonája, folyton elégedetlen és panaszkodó. A nagy elszalasztó. Gubóban ragadt, nem tud szállni, szárnyalni. Örökre fogoly marad. A gyávaság foglya. Így hát, amikor megvágyunk valamit, készüljünk fel arra, hogy ezzel bábállapotba hajtjuk testünket-lelkünket. Ahhoz, hogy az az elképzelés megvalósuljon, megannyi életnek kell változnia, s megannyi összetevőnek kell együttállnia. Mi magunknak kúszni, növeszteni, visszahúzni, tekeredni, felszívódni, eltűnni és más alakban újra megjelenni, tapogatózni, gömbölyödni és engedni kell megtanulnunk. Mindezt úgy, hogy közben többnyire fáj is. S csak amikor az utolsó fűszál is úgy áll a réten, hogy mi feltörhetjük a gubónkat, akkor kaphatunk szárnyra, s tekinthetünk le az álmainkra a magasból. És amit így teremtettünk, az valódi, értéke van, nemes és számunkra örökké él.

Budapest, 2018. október 13.