Kedves telefonáló, Ön az Asztrobazár hivatalos Kígyótartó segélyvonalát hívta. Kérem, ha Ön a Skorpió-Kígyótartó metszetben született, az egyes gombot válassza, ahol mélytranszformátoraink válaszolnak kérdéseire. Tegye le kezéből a kést! Ne forgassa szájában a pengét, mint valami baka, és jöjjön be az erkélyről, ha elszívta a szivart! Igyon egy utolsó kortyot a brandyből, és vegye végre észre, hogy vannak olyan dolgok, amiket még Maga sem tud megoldani, vagy ne adj isten, nem a Maga fennhatósága alá tartoznak!

Kérem, ha Ön a Nyilas-Kígyótartó metszetben született, vegyen le a polcról egy Nietzsche kötetet és random módon üsse fel, a harmadik mondat vonatkozik Magára. Kérem, gondolkodjon el rajta, s ha ezzel megvan, hívjon újra! Ne álmodozzon tovább, s ne késlekedjen! Kívülről a dolgok még soha nem oldódtak meg igazán jól. Sajnos Magának kell a kezébe vennie a dolgokat! A helyzet nem kedvez, de soha nem is fog. Nincsenek igazán könnyű helyzetek már. Azért kár is lenne testbe inkarnálni embereket, hogy itt a semmire eltékozolják ezt a lehetőséget. A Földön kívül nem nagyon van olyan hely, ahol test és lélek együtt van! Lélek az mindenhol van dögivel! De azoknak mind testet szerezni nem kis feladat. Úgyhogy ne vacakoljon tovább, lépjen!

Kérem, ha Ön van olyan szerencsés és a Skorpió-Kígyótartó-Nyilas közös metszetben született, maradjon vonalban, egy nemzetközi specialista csoport készséggel várja kérdéseit!

Budapest, 2018. október 19.

Minden gubó szűk. Belülről. Ha azt érezzük, feszít, nyom, szorít, csavar, tör, vagy szakít, az nem véletlen. Ilyennek kell lennie. Elsősorban akadályoz. Még szerencse. Ha a gubóban vagyunk, még nem lennénk kész arra, amit oly nagy hévvel megvágytunk. S a gubóban tanuljuk meg hogyan kell elég erősnek, ügyesnek, szemfülesnek, kitartónak, eszesnek, engedékenynek, bátornak, pontosnak, s függetlennek lennünk ahhoz, hogy mindaz, amit valaha elképzeltük nem csak, hogy a mienk legyen, de meg is tudjuk tartani. A gubóban leszünk szépek, és teljesen másmilyenek, mint előtte. Olyanok, akik a vágyálmokat fizikai síkra tudják hozni. Aki a szabadságot túl korán kapja meg, mert kivágják a gubóból, nem tud vele mit kezdeni. Rászakad, nagyképű lesz, hanyag, felvágós és tékozló. Nem tudja értékelni, amije van, így megtartani sem tudja. Nem fejlődött ki hozzá az ereje, nem küzdött odabent, hát idekint sem fog boldogulni. Boldog pedig biztos sose lesz. Örökre fogoly marad. A hasztalanság és tehetetlenség foglya. Aki pedig nem lép idejében, úgy marad. Tesze-tosza, tutyi-mutyi, anyámasszony-katonája, folyton elégedetlen és panaszkodó. A nagy elszalasztó. Gubóban ragadt, nem tud szállni, szárnyalni. Örökre fogoly marad. A gyávaság foglya. Így hát, amikor megvágyunk valamit, készüljünk fel arra, hogy ezzel bábállapotba hajtjuk testünket-lelkünket. Ahhoz, hogy az az elképzelés megvalósuljon, megannyi életnek kell változnia, s megannyi összetevőnek kell együttállnia. Mi magunknak kúszni, növeszteni, visszahúzni, tekeredni, felszívódni, eltűnni és más alakban újra megjelenni, tapogatózni, gömbölyödni és engedni kell megtanulnunk. Mindezt úgy, hogy közben többnyire fáj is. S csak amikor az utolsó fűszál is úgy áll a réten, hogy mi feltörhetjük a gubónkat, akkor kaphatunk szárnyra, s tekinthetünk le az álmainkra a magasból. És amit így teremtettünk, az valódi, értéke van, nemes és számunkra örökké él.

Budapest, 2018. október 13.

Prédikátor 9.2.

Minden, ami előttük van, hiúság,
mert mindenkire egy sors vár:
az igazra éppúgy, mint a gonoszra,
a jóra ugyanúgy, mint a rosszra,
a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra;
arra, aki áldoz, és arra, aki az áldozatokat megveti;
a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre,
s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz.

Nincs. Tulajdonképpen nincs olyan. Talán amikor az ember még csak a betűket tanulja írni. Kerekíti az at, hasítja a zét, csücsöríti a csét. De aztán hosszan semmi. Úgy is volt az élet, hogy írni még nem tudtunk. A történetek már akkor is velünk voltak. Hiszen a történetek korábban keletkeztek, mint a nyelvek, s a nyelvek idősebbek a szavaknál. Minden a világon azért van, hogy a történetek megjelenhessenek, élhessenek, megmutatkozhassanak. Mindegy, hogy mik a szabályok. A történetek élnek így is, úgy is. Lehet, hogy itt van egy vessző, és kell is de most lehet hogy néhányat kifelejtünk. Ez attól még van, lesz, és mindig is volt. Azért születünk, hogy történetünk legyen, és az élhessen. Az életünk megy valamerre, néha nem tetszik, ezért kikerüljük, de ezzel csak késleltetjük az eseményeket. Az élet visszatér, hosszú távon elkerülhetetlen. Ezt úgy is hívják: Sors, vagy Végzet. Persze így nem teljesen pontos, mert úgy hangzik, mintha egy külső erő hajtana minket. Holott nem így van. Ha bármilyen gondunk van, dilemmánk, szeretünk, boldogok vagyunk, vagy szomorúak, azt mind-mind mi írtuk magunknak, csak nem emlékszünk rá. Ha emlékeznénk, talán túl unalmas lenne, és persze úgy tűnne, nincs szabad akarat. Mert azt a kanyarokba írjuk, a cikkbe, meg a cakkba, a vargabetűbe, a díszítésbe. De a motívum adott. Visszatér. Ezeket a vonalakat már meghúztuk. Nem itt. Előtte. Hogy mennyivel előtte, az attól függ, mennyire nehéz nekünk az a vonal. Írni hát nem kell tanulni, tudunk. Emlékezni kell rá csupán. Ennyire egyszerű.

Bari, 2018. október 7.

Csaputa a sziksót csak vajjal-mézzel szemezi. Laza, könnyeden kába. Juhtúróba tuszkol ecetes lazacot. A kakaót fölesen csorgatja szanaszét a spájzban. S ha rászólsz, nyelvével csettint egyet, perdül, és kikapja a sodronyinget a kredencből. Szemtelen, szaporán szaglászó, s néha suta. De mégis bájos, kíváncsi, s töpreng naphosszat, ha engeded. Gömbölydeden írja a T betűt, mégis szögletesen olvassa. S mire meghallod lépteit, már rég messze jár. Kering, de csak úgy ímmel-ámmal. Szalmakalapot hord télen, s nyáron zoknit, puhát, pirosat. Pipacsos keszkenőbe köti a kenyeret, s magvaváló dinnyét szitál tubusos sajtkrémbe. Sószobában alszik, zúzmarát horgol reggel, ebédre szabadon versel, siet, keres, szeret. Takarosan kerek, kócosan álmos, s rendetlenül szabályos. Ha kacsint, ne tétovázz! Végy egy nagy levegőt, s menj vele!

Majonézes burgonya a füstös úton, svéd időcserép a szatyorban. Duzzadnak és táncolnak a szalonna szándékai és álmai. Az első az korai, a kereszt az víz, s a logos pörög, majd szendén elpárolog. A szeretet Keletről Nyugatra emelet.

Budapest, 2018. szeptember 29.

Az ember gyanútlanul kivesz egy könyvet a könyvtárból ezzel a címmel. És mit talál? A könyv fele hiányzik! Pont a Béke fele! Valaki kitépkedte. Bizonyára egy békétlen.

A kapcsolatok is pont ilyenek. Amikor találkozunk egy emberrel, gondolatban adunk neki egy címet. Ha könyv lenne, ez illene rá. És tetszik nekünk ez a cím! Vagy valamiért megérint. Szeretnénk olvasni végre. Először a „könyvtárban” csak a borítót látjuk. Elolvassuk a fülszöveget, az ajánlásokat. Belelapozunk, egy-egy mondatot elkapunk, ízlelgetjük, beleszippantunk a lapok közé. Megnézzük, nem törött-e nagyon a gerince. De a „könyvtár” lassan bezár, és nekünk hamarjában kell dönteni, kivegyük-e.

Kivesszük. Hazavisszük, és ott vesszük észre, hogy hiányzik belőle valami. Éppen az, amit kerestünk benne. Nem olyan, amilyennek mutatta magát! Felesel, pöröl, vagy lusta, hanyag. Itt egy szakadás, ott egy szamárfül, emitt kávéfolt, ami pont a lényeget takarja ki. Nem szeretjük olvasni, de mivel hiányos, vissza nem vihetjük. Ott ragadunk egy félkész történettel örökre. Hacsak mi magunk nem tudunk beleírni olyan fordulatot, amivel megmenthető, akkor vagy a libegő asztalláb alá tesszük, vagy végső esetben lomtalanításkor kidobjuk. De ezzel kidobunk egy álmot, és azt a rengeteg időt, amit rááldoztunk az életünkből.

Mégis kutatunk tovább, hogy majd valami Antikváriumban az eredetit hiánytalanul megleljük. Vagy egy teljesen más című könyvet választunk. És, ha az sem jön össze, felkötjük a gatyát, és mi magunk írunk egy könyvet sajátmagunknak. Olyat, amilyenben megleljük végre a Békét! 

Budapest, 2018. szeptember 16-18.

A Coco Chanel azt mondta, hogy nem a ruha a fontos, hanem, akin a ruha van. Vagy valami ilyesmi. Ma is a rózsaszín pólóhoz zöld zoknit vettem. De, csak mert nálunk nehéz bármit megtalálni. Ahova nyúlok, azt veszem. Tavaly például pizsamanadrágban mentem ki az utcára. De én azt hittem nem az, és nagyon tetszett. Most meg nem merem hordani, mert a vumensíkretben csak alsóneműk vannak állítólag. És onnan van, pedig szerintem szép. Pont utána jelent meg a pidzsamaluk divatirányzat. Engem koppintottak. Jövőre biztos a zöld zokni lesz a divat! Káversztorinak majd azt mondom, ápoló vagyok, és most jövök műszakból. A Coco Chanel még azt is mondta, hogy: „Mindenki röhögött az öltözködési stílusomon, de ebben rejlett a sikerem titka. Más voltam.” Velem is biztos így van. Más vagyok. Voltam. És leszek. Nekem a metrón mutogatni sem kell, pont elég, ahogy járok! Ma is azt mondta az ellenőr bácsi, amikor mutattam, hogy: „Köszönöm. Jobbulást a lábának!” Pedig az én lábam aztán tökéletesen egészséges. Az agyamban van a hiba. Kevés volt a zoxigén. Dühös is leszek, ha valaki őstulok módjára kérdezgeti: „Te mér’ jársz így?” Kinek van kedve állandóan magyarázkodni? Hát ezért például nem is sietek soha. Döntésekkel se. Egyébként szeretek sokáig aludni, a kávét csak kevés tejjel iszom, de azt sokszor. Minap is mikor a barátnőmmel mentünk a Rómaira, csak míg odaértünk útközben vagy három kávét betoltam, hogy begyorsuljak. Hiába. Ez a lajhár-üzemmód difolt. Amikor ott voltunk már jó volt. Láttunk szupposokat. Mondtam is, hogy jé, én ilyet még sose csináltam! Mire a barátnőm rákontrázott, hogy te nem is fogsz. De csak röhögtem, mert tényleg nem. Ez ilyen vicces lány. Amikor felvételiztem a zeneszakra, és anyukája kérdezte, hova. Rögtön rávágta, hogy a táncművészetire, de nem elég harmonikus a mozgásom, ezért kiestem. Jót röhögtünk akkor is! Szerinte nem is Nyilas vagyok, hanem Kígyótartó. Nem hiszek az Asztrológiában. Olyan szerintem nincs. Csak ZENE van! Meg belga meggyes sör. Csak az ritkábban. Azt is mondta, amikor úszni voltunk egyszer, hogy a vízben olyan áramvonalasan mozgok, mint valami delfin. És hogy ott igazán gyors is vagyok, gyorsabb, mint ő például. Meg hogy olyan átszellemült az arcom, pont mikor énekelek. De ahogy elhagyom a medencét, minden megváltozik. Szeretek úszni. Meg énekelni. Úszva énekelni az nem jó ötlet! Gyakran kiszárad olyankor a szám, meg begörcsöl a lábam, ha hideg a víz, meg az úszószemüvegem is bepárásodik. Kórusba is járok még. De az Ifjúságiban a vének tanácsát ülik, a Csíkos az kockás, és a többi se profi, ahogy pedig kéne lennie. Nálunk otthon olyan sok minden van, és semmi sincs a helyén. Például a cipők padlótól plafonig tömött polcokon a wc-ben laknak. Meditálok néha rajta hogy mért, meg hogy egyik se jó rám. Szerintem egyébként én gondolom jól, de nem úgy van mégse. Az embereknek is másmilyeneknek kellene lenniük, és mégis olyanok, amilyenek. A’sszem, nem hagytam ki semmit. Megyek, benyomom a szpottifájt! Meg egy kávét!

V.N.-nek

Budapest, 2018. szeptember 16-17.

A nevelőtiszt Úrnak igaza volt. Mondta, hogy nem lesz ám itt nekem jobb, és hát cefettül hiányzik ám a testem. Emlékszik, mennyit nyavalyogtam, hogy elegem van, nem bírom tovább, inkább a Másvilág, mint az a redves Szirmabesenyő. Itt aztán semmi nem működik, ami odale'. Legalább is nem úgy. Van ám itt is tisztem, Mesternek kell hívni. Pont olyan, mint Maga volt. Ugyanazt a rizsát nyomja mióta idekerültem. Szóval valami azért mégis ugyanolyan. Eléggé unom. Magát még csak-csak el tudtam viselni, mert volt valami biztos abban a pocsék életben. Az, hogy vannak izmaim, és ha akarom, bárkit bármikor leverek. Már csak testedzés végett is, nehogy elgémberedjek. Hiányzik! Hiányzik a verés, az izomláz, a tarhonya gyíkhússal, mélyet színi a cigibe. Hiányoznak a színek! Itt minden olyan pasztell. És mintha valami plazmaféle maradt volna a testemből. Legalább is olyan érzés. Nincsenek kifejezett egzakt körvonalak, csak olyan foltok amerre a szem ellát. Ja, és amitől végképp lezsibbadok, hogy itt aztán nem lehet semmire még csak gondolni se, anélkül, hogy mindenki azonnal ne tudná. A titok is kiveszett az életemből. Nem maradt semmi, csak ez a rohadt szeretetpuffer, amitől behányok. Már odale' se bírtam. Tudja, hogy mindig kikészített ezzel a szeretet meg a Karma dumával! Na, itt más sincs, de 7/24-ben. Magát legalább csak hetente kétszer hallgattam! Az is pont túl sok volt. A beszélők után mindig jól kiverekedtem magam. Hát itt püfölhetném ezt a légüres teret, nem oldódna a feszkó! Azt kérdezi, hogy kicsináltak-e? Dehogy! Tudja, hogy mindenki a körleten tudta, hogy vannak kapcsolataim a Másik oldallal. Aztán ott mindenki kibaszottul babonás volt, egy ujjal nem mertek volna hozzám nyúlni. Ha én vertem, se mertek visszaütni. Sima zuhanybaleset. Elcsúsztam a szappanon, és szétloccsant az agyam. Persze most már látom, hogy annyira azért nem voltak pengék az itteni kapcsolataim. Maga többet tudott erről. Mindegy tiszt Úr, mennem kell, mert valami reflexiós meditáció gyakorlat lesz pillanatokon belül. Kiverne a víz, ha tudna, ezektől a kínzásoktól. Azért szívesen beszélnék a nevelő Úrral újra! Bár kétlem, hogy itt összekerülünk, ha majd eljön az ideje. Üdvözlöm a lányát! Vigyázzon Magára! És ne kábítsa a baromságaival a lenti népet! Megvan nekik a maguk baja! Na off, viszlát!

Budapest, 2018. szeptember 16.

A spirituálisan kiéhezett olvasóközönség most biztosan ráveti magát erre a címre. Vesztére! Bármennyire is vonzó lenne a 13-dik csillagképről és egyesek szerint csillagjegyről írni, nekem egy több mint 8 évvel ezelőtti történet jutott eszembe erről a szóról.

Valami nem volt velem rendben. Fogytam, a beleim furcsán mozgolódtak és hát viszketett. Tudjátok, na, ott leghátul. Az utolsó kimenet. Vagy bemenet, nézőponttól és szexuális beállítottságtól függően. Habár még a történet elején járunk, máris kezd nem kifejezetten ortodox fordulatot venni. Végül a viszketés már olyan méreteket öltött, hogy orvoshoz fordultam, ahol minimum hangerőn, csak épp sutyorogva, hogy még a nővérke se hallja, elmondtam mi a panasz. Némi hümmögés kíséretében az orvos féregirtót rendelt el, amit szintúgy lesunyt fejjel, szemkontakt nélkül vettem át a patikában.

Ami eztán következett az az emberi képzeletet fényévekkel felülírja. Szüléshez hasonló folyamat során egy pagodaszerű képződmény hagyta el a testemet. Első ránézésre az indonéziai Borobudur buddhista templom ugrott be. Instagram fotót sajnos nem készítettem, ez esetleg némi megnyugvást hoz a már teljesen felzaklatott olvasónak. Mondanom sem kell, kimerültem az eseményektől. Utána vagy egy napig csak feküdtem.

És hát erről jutott eszembe, hogy én annak a hatalmas „kígyónak” a tartója voltam heteken át. Tudom, bélféreg. De olyan csillagkép nincs! Bár, ha sokáig kutakodunk az égen, lehet, hogy azt is megtaláljuk. Állítólag ez a Kígyótartó valami beavató csillagkép, aki az Istenek Útjára vezet fel. Na, beavatásban nem volt hiány! És hát a csatornarendszer mi más? Ennél szebb metaforát elképzelni sem lehet! Mindenkinek jó étvágyat a vacsorához, és álmodjatok szépeket! Ha jól viselkedtek gyerekek, legközelebb a premenstruációs tünetekről mesél nektek Rita néni.

Budapest, 2018. szeptember 15.

Peti a legcsúnyább kisfiú az ovis csoportban. És mégis őtet szeretem. Sokat beszélgetünk velem. Meg kavicsokat játszunk. Múltkor is odaadta a legszebb kavicsát. Piros volt. Alvás helyett is susogunk. Hétfőn rámkacsaríntott. Szépen kacsarínt. Mindkét szemével, mintha behunyná, de én tudom, hogy les mögüle. Az oviban csiga a jelem, pedig gyors vagyok, meg szeleteltbéles. Anya mondja. Ne rohangásszak úgy. Csütörtökön Peti a Cicóval beszélt helyettem. Nagyon fájt. Inkább egyedül másztam a mászókára. Tekerőztem, ahogy sokszor. Csak most nem odafigyeltem. A Petit néztem. Addig néztem, míg belémnézett. És akkor leestem. A vállamra. Hasított, mint az Isten nyila. De beszorítottam a szám és csak a wc-ben sírtam, de nagyon. Nem mozgott. Ijedtebb voltam, mint fájt. Apáért sírtam, de csak nagysokára jött. „Bockó, nem lesz semmi baj!" -mondta. De akkor már nyugodt voltam, mert ott voltam velem. Máskor is szakadok széjjel. Meg török is. De csak este, amikor tejestea van vacsorára. Anya mérges. Apa mérges. Együtt mérges, de nem rám, hanem magamra. Egyébként kék szemű és pisze orrom van. De csak reggel. Estére bezavarosodik. Meg átpiszül az Óperenciás tengeren túlra. De csak ha Apa mesél, ha Anya, akkor inkább melegít. Vagy fordítva. Én mesélem Őket.

Budapest, 2018. szeptember 11.

Karcsika bizonytalanul egyensúlyozva felállt a nagyszoba padlójáról, és fürkésző tekintettel a CD lejátszót figyelte. Kútvölgyi Erzsébet meleg, anyás hangján kedvenc meséje szólt: Az öregasszony és a halál. Szerette ezt a mesét. Mindig is azt gondolta, hogy ő ez az öregasszony, és hogyha a halál eszén túl tud járni, akkor nincs mitől tartania. Elég együgyű volt ez a halál, könnyen rá lehetett szedni. Persze azt sem tudta biztosan, hogy mért is kéne félni a haláltól, s hogy hova viszi az embereket. Az meg egyáltalában nem zavarta, hogy ő sosem lehet öregasszony, hiszen kisfiú. Igazából még azt sem nagyon tudta, hogy pontosan mi is a különbség kisfiú és kislány közt. Szerinte mindenki pontosan ugyanolyan, csak vannak okosabbak, meg butábbak. Ő egyértelműen okosabb volt. Ezt biztosan tudta. Legalább is a halált tuti, hogy kicselezi, ha jön.

Vége lett a mesének, s egy másik kezdődött, de ez nem igazán kötötte le Karcsikát. Idétlennek tartotta, hogy a kis kecskegidák nem ismerik fel az anyjukat. Hogy lehet ez? Ő, bármit is csinál magával az anyja, biztos, hogy azonnal bárhol és bármikor megismeri. Buta egy mese! Mélázva elfordult a hang irányából, és kisvártatva nekiindult más szórakozás után nézni. Nem kellett sokáig keresgélnie, a dohányzó asztalon talált egy könyvet. Nem olyan könyv volt, mint amiket neki mutogatnak. Vastagabb és nehezebb is. Mindazonáltal könyv, nem kétséges. Hát levette, s nagy hévvel elkezdte lapozgatni. Kedvszegetten állapította meg, hogy, sehol egy kép és egyáltalán nem színes. Így aztán nehéz lesz megérteni! Tömött sorokban minden oldalon csak kriksz-krakszok, végestelen-végig. Leült vele a szőnyegre. Tudta, hogy valamilyen történet van benne. Minden könyvben, amit eddig látott, az volt. De hol lehetnek a szereplők? Elbújtak? A sorok közt kell keresni? Nem látta őket! Furcsa egy könyv ez! Mindenképp meg akarta tudni, mi rejtőzik benne, ha máshogy nem, hát a legősibb módszerrel. Ha valamit tüzetesen meg akarunk ismerni - tudta - először jó alaposan meg kell fogdosni, gyűrögetni, aztán szagolgatni, kiszimatolni, hogy biztonságos-e, és ha jó szaga van, hát feltétlen meg kell kóstolni. Ennek a könyvnek kifejezetten jó szaga volt. Olyan finom dohos, mint a nagymamának. És a borítása is olyan öreg volt, pont, mintha nagyi bőrét simogatná. Hát Karcsika nem késlekedett, ügyesen kicibált néhány oldalt, és önfeledten elkezdte a szájába tömködni. Nem csalódott, az íze is pont olyan jó volt, mint a kinézete: ódon, mindent tudó, kedves és hívogató.

Zaklatott szülei éppen ebben a pillanatban léptek a szobába, ahol épp csak 3 percre hagyták egyedül a gyereket, amíg odatették az ételt főni. Tomi azonnal dührohamot kapott, hogy az antikból oly sok utánajárással beszerzett első megjelenésű Tolsztojt a gyerek vacsorára se szó, se beszéd, felfalja. Kitti meg csak nevetett, hogy ebből a fiúcskából, bárki meglátja, még irodalmár lesz, ha már ilyen korán meg tudja emészteni az oroszokat. Azért azt meg kell hagyni, hogy a filozófiai fikció nem a legkönnyebb műfaj egy másfél éves kisfiúnak, pláne nem cirill betűkkel! 

Tomi feldúlt arcán lassan elernyedtek az izmok, s Karcsika látva, hogy szülei mennyire örülnek a mutatványnak, és milyen érdeklődéssel figyelik tevékenységét, még több lapot tépkedett ki a könyvből. Önfeledten cincálta őket, s dobálta mindenfele nagy boldogan, mintha ez lenne az a történet, és ezek azok a szereplők, amit és akiket tulajdonképpen a könyvben keresett. De ezek a szereplők és történetek úgy látszik, itt vannak vele egy szobában, mindig is vele voltak, és soha-soha nem is hagyják el. Na, ez egy igazán okos történet!

Budapest, 2018. szeptember 4./2019. május 4.