Törtem a fejem, hogy mit is írhatnék erre a szép kerek bejegyzés fordulóra. Első ötletem az volt, hogy az eddigi összes bejegyzés mindegyikéből kiválasztok egy-egy szót, és abból a 99 szóból írok egy újat. Ez rettenetesen nehéz feladat, majdnem olyan, mintha a polcomról vennék le 99 kötetet és ugyanezt csinálnám velük. Pláne úgy, hogy az eredeti koncepció szerint olyan szavakat akartam választani, amik az adott művet számomra megnyitják, ahol bele lehet lépni, és hát így közvetve belém is. Képzeljük csak el, ha ez mű végül megíródott volna, most 99 ajtó lenne rajtam nyitva egyszerre. Így művekre elszórva ezek a nyitások kezelhetők, de olyan pőrén állnék itt most az olvasó előtt, sehova se tudnék elbújni. Bárki analizálhatna, darabokra szedhetne, és csak néhány figyelmes olvasó tenné meg azt a szívességet, hogy nem olvassa el végig a művet, vagy átugrik mondatokat, hogy mégis bizonyos ajtók azért zárva maradhassanak.

Így hát, arra gondoltam inkább mást írok. Azt pedig, hogy milyen is az általam elképzelt olvasó. Az az olvasó, aki megtisztel azzal, hogy elolvas engem, néha később beolvas nekem, de inkább elgondolkodik, és van olyan rugalmas, hogy az én történetemet a sajátjaként kezeli. Teljesen máshogy éli meg amit mesélek, mint én. Mondják is, ahány olvasó, annyi mű. Magam is olvasok, s ha megszeretek egy bizonyos írót, azt nehezen rakom le. Nehéz lenne megmondani, mi is, amit igazán szeretek, és azt még nehezebb kitalálni, hogy azok az olvasók mit szeretnek igazán, akik olyasmit olvasnak, amilyeneket például én is írok. Alapvetően nem könnyű, vagy könnyed műfaj, amit művelek. Annak tűnik, de csak a felszínen. A könnyedség onnan ered, hogy a legmélyebb, legszűkebb, legsötétebb, legkietlenebb, leglehetetlenebb helyzetekben születtek a történetek. És az ember ott válhat igazán kreatívvá-szabaddá, ahol a legszűkebb neki. Aki erre ráérez, megérti, hogy ahol mindent lehet, ott az ember igazán nem akar semmi különöset. De ahol korlátok vannak, ott lehet csak kibontakozni, ott születik a képzelet. Azt gondolom, mindazok, akik engem, vagy hasonló alkotásokat olvasnak, írnak, szabaduló művészek. A művekbe belépve szabadulunk meg a mindennapoktól, a korlátoktól, attól, hogy valami tilos. Itt derül fény a generációkon át húzódó kínzó, és kínos titkokra. Fellélegezhetünk és elégedetten nyugtázhatjuk, hogy végül is bármi lehetséges. Akár még a századik bejegyzésben is.

Budapest, 2018. december 14.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy ács, aki úgy kitanulta a kovácsmesterséget, hogy lett belőle egy olyan varga, hogy nem volt az a szabó, aki olyan jó cipőt tudott volna csinálni, mint amilyen jó görbe fésűt ez a kádár esztergába metszett. Egyszer csinált magának egy olyan pár csizmát, hogy még furulyán se lehetett volna csifergősebb-csafargósabb nótát fújni, mint amilyen csavarkulcs lett belőle. Olyan okos ember is volt ez, hogy esztendőben egyszer ment ki a ménesre, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik malacot melyik ökör elette. (1924, magyar gyűjtés)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy bice-bóca tanár, aki úgy kitanulta a rézkovács mesterséget, hogy lett belőle egy olyan borbély, hogy nem volt az a villanyszerelő, aki olyan jó pogácsát tudott volna sütni, mint amilyen kesze-kusza vonalakat ez a piktor húzni tudott. Egyszer csinált magának egy olyan koktélt, hogy még hárfán se lehetett volna kelekótyább nótát fújni, mint amilyen macskajaj lett belőle. Olyan okos ember is volt ez, hogy esztendőben egyszer ment ki a tyúkólba, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik kecskét melyik macska elette.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy kvantumfizikus, aki úgy kitanulta a pszichológus mesterséget, hogy lett belőle egy olyan komikus, hogy nem volt az a virágkötő, aki olyan jó marharagut tudott volna főzni, mint amennyire a helytelen műveleti sorrenden ez a pipogya kretén el tudott piszmogni. Egyszer csinált magának egy olyan pár kimérát, hogy még az Univerzum sem tudott volna tisztább Shumann-rezgést közvetíteni, mint amilyen nünükeszúnyog lett belőle. Olyan okos ember is volt ez, hogy esztendőben egyszer nézett a tükörbe, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik ráncot melyik kétely elette.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy tudós, aki úgy kitanulta a lélek útjait, hogy lett belőle egy olyan tanító, hogy nem volt az a kalandor, aki olyan jól hazudott volna, mint amilyen jó kacifántosan kicsavart történeteket ez az író papírra vetett. Egyszer gondolt magának egy olyan udvarlót, hogy még Kurtág Gyuri bácsi se tudott volna kínzóbb nótát komponálni, mint amilyen szívfájdalom lett belőle. Olyan okos asszony is volt ez, hogy esztendőben egyszer jött ki a sodrából, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik tapasztalatot melyik vágy elette.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világon, még az Óperenciás tengeren és még az Üveghegyeken is túl, volt egy tündér, aki úgy kitanulta a krónikás mesterséget, hogy lett belőle egy olyan fantom, hogy nem volt az a vámpír, aki olyan jó piperkőcen öltözködött volna, mint amilyen felemás cipőben ez a trampli az utcára lépett volna. Egyszer csinált magának egy olyan kontyot, hogy még a Kossuth-on is arról beszéltek a Krónikában, hogy milyen csalafinta tótágas lett belőle. Olyan okos lény is volt ez, hogy esztendőben egyszer szöszmötölt a kavicsok közt, akkor is meg tudta mondani, hogy melyik sutyerákot melyik pereputty elette.

 Budapest, 2018. december 4.

Azt mondja tegnap a Dobray, hogy a kiszáradt Balatonon tenyésznek a trollok. Hogy hogyan kerültek ide Skandináv élőhelyükről, senki sem tudja, de már szinte legendák kerekedtek róluk. Jól van, nézzük meg, úgyis leállt az internet, nincs mit csinálni.

Szakadt az eső, amikor elindultunk, Dobray vezetett. Szokásához híven száguldozott, mint valami formula 1 versenyző, és villogott az összes mazsolára. Tél volt. Mire odaértünk már szürke volt az ég alja, és az eső valami havas latyakká transzformálódott a szélvédőn.

Balatonmocsoknak, a mérhetetlen drágaságon kívül, nem volt semmi jellegzetessége*. Az utcák kihaltak, az utolsó nyaralóvendégek már évtizedekkel ezelőtt hazamentek. A tó helyén láp éktelenkedett. Tőzegmoha és maláriaszúnyog ameddig a szem ellát. De minket az ilyen apróságok nem szoktak megállítani.

Nem mondom, a végtelenségig tudok lelkesedni egy kis kalandért, de inkább, ha valaki mással történik, vagy filmen látom. Pláne makkos cipőben - épp táncórára készültem, mikor nekiindultuk - belegázolni a mocsárba. Kinek van ahhoz kedve? Egy életem, egy halálom, én nem megyek be a tóba. Menjen a Dobray. Én inkább itt kinn várom meg a fejleményeket.

Persze mondani sem kell, a Dobray pont olyan beszari, mint én, de be nem vallaná. Így hát leültünk a láp mellett, és figyeltünk. Sokáig nem kellett várni, megjelent egy troll. Pont a szemünk előtt. Mikor meglátott minket, még csak nem is csodálkozott.

- Tibó vagyok - mondta, és felhúzta az orrába a taknyot. Mért jöttetek ide, ahol a Holdsugár mosolya is kénszagú?

- Csak úgy, unatkoztunk – mondtuk, mert tényleg ezért voltunk ott.

- Nem tudnátok valami jobb indokot találni, hogy nem kelljen nekem itt a semmire kegyetlenkednem?

- Hát jó, akkor mond meg nekünk, mi közöd van az internetes trollokhoz? - kérdeztük nem túl nagy lelkesedéssel.

- Hogy lehet ilyen piszlicsáré kérdésekkel megzavarni egy mitikus lényt épp lefekvés előtt? Takarodjatok haza, és ne lássalak itt titeket még egyszer!

Dobray rám kacsintott és futás közben teljes tüdejéből énekelte: Trollkodtunk egy trollal, íja-íja-hó.

Budapest, 2018. december 1.

*Nem teljesen pontos idézet Vaszary Gábor - Hárman egymás ellen című regényéből

Barátomnak, Tibornak

A magyar szótárak nagy többségében olyan szó, hogy migráns nincs. Van migráció, esetleg migrén, amit majd kapni fog a kedves olvasó, amire az írás végére érek.

Eredetileg az olyan személyeket, akik valamely országot elhagytak és máshol települtek le: ahonnan elment, emigránsnak, ahova betelepült immigránsnak hívták. A migráns a migráció szóból, nyílván nyelvújító szándékkal, képzett szó. A migráció egyszerűen vándorlást jelent. Aki éppen migrál, az mozgásban van, átutazó, avagy tranzit forgalmat végezve. Azon túl, hogy a nyelv megerőszakolása a fent említett szó, hiszen hova lett az e, vagy az im belőle, hova migrált és miért? Szóval mindezen túl egy olyan embercsoportnak, aki az Ural lábától lovas-nomád népként vándorolt a Kárpát-medencéig van-e elvi alapja a hasonló tevékenységet elítélni? Ha kitartunk az ilyen állásfoglalások mellet, érdemes két dolgon elgondolkodni.

1. Írjuk-e át a történelemkönyveket aképpen, hogy állítsuk azt a magyarok a talpunk alatt lévő földből nőttek ki, soha sehonnan nem jöttek, soha sehova nem mentek, maradtak örökre?
2. Fintorogjunk-e minden tranzit tevékenységre, úgy mint vadmadarak vándorlása, repülők a légfolyosókon, az Orient expressz, a transz-Szibéria expressz, hajóforgalom a Dunán, a Barátság kőolajvezeték, pénzátutalások, bolygók tranzitjai, nomád népek, El Camino, légvétel, véráramlás, bélmozgások, nyelés, ürítés, neurotranszmitterek beáramlása szinapszisokba, ugráló gének, hormonáramlás, szülés, lélekvándorlás?

Ha most ebben a pillanatban minden és mindenki megállna egyhelyben, és minden mozgás megszűnne az Univerzumban, hát kérem óriási dugulások lennének. Onnantól kezdve nyílván a dugó-kérdésről beszélnénk, illetve nem tudnánk beszélni, mert nem mozogna bennünk a levegő. A „hajlékony”-kérdés pont ennyire agyament, csak nyelvészeti ívet nem tudok rá fektetni, ezért azt hagyom azoknak, akiknek több érzékük van hozzá. Jó elmélkedést!

Budapest, 2018. november 18.

“Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” *

A művészet tulajdonképpen a lélek egy darabja, hogy pontosan mely darabja, az változó. Ha nagyon tudományosan akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk a tudatalatti egy szelete, de ez így nem helyes, hiszen igenis vannak a művészeti alkotásoknak tudatos vonásai, sőt! A lélek olyan lenyomata, amihez más eszközökkel nem tudunk hozzáférni. És az igazán érdekes a dologban az, hogy nem csak a művész lelkének a lenyomata, hanem a közönségé is, főleg ha a közönségnek mond valamit a mű. Pláne, ha mást mond, mint az alkotónak. És a tapasztalat azt mutatja, mást mond, mást vált ki.

Én azt gondolom, hogy a művészeti alkotások valamilyen belső konfliktus feloldása közben, gyanánt keletkeznek úgy, hogy az alkotó belső képeket alkot a konfliktus felfejtésére, s ezeket a belső képeket jeleníti meg képileg vásznon, fotópapíron, szoborként, táncként, zeneműként, vagy ne adj Isten, írott formában.

Aki egyszer elkezd alkotni, az általában ezt sokáig-sokszor teszi, hiszen a belső világát próbálja beilleszteni a külsőbe, úgy hogy közben mindkettő változik. "A lélek számára az egyik legmegterhelőbb az lehet, amikor az elképzelt világ valóságossá válik."** Aki alkot, ezt a terhet nehezen tudná elviselni, így önmaga teremt valóságot, amiben elég otthonosan érezheti magát. És ha megfigyeljük, azért az alkotott valóság mégis inkább belső-képzelt, mint külső-valós.

Van egy buddhista tanítás, miszerint a megnyilvánulatlannak nagyobb hatóereje van, mint a megnyilvánultnak. És ezt az óriási hatóerőt transzformálják át a művészek. Ezzel az erővel dolgoznak. A teremtésnek ez egy olyan formája, amin életek múlhatnak, történetek változhatnak, halottak élhetik újra átírt, editált és upgradelt életüket. Ez egyfajta jóvátétel.

Olyan is van, aki egyenesen odáig megy, hogy azt állítja: "azért alkotunk, hogy ne bolonduljunk meg"**. Igen, egyszerűen fogalmazva ezt is lehet mondani: aki a belső konfliktusait nem tudja sehogy feloldani, az előbb-utóbb megőrül. Én mégis azt gondolom, hogy mindaz, ami ilyen formán megjelenik, a szeretet megnyilvánulása. Néha torz, néha kemény, néha vad, néha trágár, néha értelmetlen, de leginkább mégis szép, elgondolkodtató, megindító, szórakoztató, és ami a lényeg: ÉLŐ KAPCSOLAT.

*”Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Szent Ágoston

**Eredeti gondolatok Bartis Attila - A vége című regényéből

Budapest, 2018. november 3.

Wroblewski a zuhany alatt állt. De ma valahogy nem úgy voltak a dolgok, ahogy lenni szoktak. Nem dúdolt, egyáltalán nem szólt zenemű a fejében, sőt a hangok sem mondták neki, hogy túl forró a víz, keverjen. Kéjesen engedte fájó vállára a valóban túl forró vizet. Valahogy most mégse bánta. A nünükeszúnyog-lárva elméleten gondolkodott, és sehogy nem értette: amíg lárva nem lehet tudni, hogy sima, vagy nünüke szúnyogról van-e szó. Csak amikor kikel, derül ki, melyik. Ilyen elmélet már volt a világtörténelemben, csak arra nem jött rá, mihez hasonlít. Ebben a pillanatban csengő zavarta meg, s eszébe jutott Halloween van, biztos gyerekek jöttek. Kiszállt a zuhanyfülkéből, s ahogy belebújt köntösébe, a tükörben látta, hogy már nem palástolhatja el tovább áldott állapotát.

Kattant a zár, s valóban horror jelmezekbe öltözött gyerekek kiáltották: Csokit, vagy csalunk! Zafír elővett egy tál csokoládéba mártott lárvát, s azzal kínálta a kis lurkókat. Kérdés, ha kiderül, mit kap cserébe? Tavaly kandírozott hashajtót adott, abból se volt köszönet!

Nagy sóhajjal becsukta az ajtót, de az elmélet nem hagyta nyugodni. Pláne az izgatta, hogy így van ő is a terhességgel. Amíg a baba benn van, nem lehet tudni, hogy sima, vagy speciális. Csak amikor kifejlődik, derül ki, melyik. És ahogy a dolgok állnak, hát inkább az várható, hogy az utóbbi. Sebaj, gondolta, ha sima lenne, lehet, nem is tudna mit kezdeni vele.

Ahogy a nappaliba ment, hirtelen megbotlott a köntöse zsinórján. Épp, hogy meg tudott kapaszkodni az esésből a könyvespolcban, ahonnan a Kvantummechanika kiskáté zuhant a lába elé. Huzzah! Micsoda szerencse! Hát a Schrödinger-elmélet! Arra hasonlít. Amíg nem próbáljuk ki/nem szüljük meg/nem kezdünk bele, nem tudjuk meg milyen. „Csak amikor kinyitjuk a dobozt, derül ki, hogy él-e a macska, vagy halott.” Halloween-kor pedig ez duplán érvényes!

Budapest, 2018. november 1.

ZEON, 2836. október 25. 20 óra (helyi idő) 

Mona: - Mi az az iloz? Tisztára úgy hangzik, mint valami csehszlovák nagyteljesítményű ipari oldószer az 1960-as évekből.

ABABA: - És 2916 pontot ér!

Mona: - Azt meg hogy? Oké, háromszoros szóértéken van, de az csak 12*3=36 pont. Megint a trükkös szabályaid alapján. A franc, az 12*3*3*3*3*3. Ezeket a hatványozós furmányaidat nem tudom sose követni!

ABABA: - De, ha kitalálod mi ez a szó, te is megkapod ugyanezt a pontértéket.

Mona: - Most scrabble-özünk, vagy Barchobázunk?

ABABA: - A kettőt együtt, sabbath van!

Mona: - Oké, de akkor segíts! Lövésem nincs. Valami dereng? Nyomon vagyok egyáltalán?

ABABA: - Igen, elég jól belőtted a korszakot, és a bolygót is, még a régiót is! Ügyes vagy! Most találd ki, mért hatványozódott ennyiszer a szó, az majd segít!

Mona: - Oké, szóval, ha egy szó háromszoros szóértéken van, akkor még 3-al annyiszor hatványozódhat, ahányszor a scrabble szabályai szerint tilos lerakni ilyen szót. Ilyen baromságot is csak te tudsz kitalálni!

ABABA: - Jól van. Mit tilos a scrabbleben?

Mona: - Helység -, vagy személynevet lerakni, becézni, vagy rövidíteni a szavakat, fordítva letenni a szavakat + ABABA féle tiltás: mindezt sabbathkor.

ABABA: - Jól van, Mona, fejtsük vissza!

Mona: - Szombat van, szerintem az az első hatvány. Azt mondod 1960-as évek? Valami név lesz, ez a második hatvány. És biztos fordítva! Zoli, ez a harmadik. Már, ne is haragudj, de milyen név az, hogy Zoli?

ABABA: - Mindenesetre kreatívabb, mint tegnap a te Freud-od! Ráadásul a pénteken tilos pszichiáter nevet letenni szabályt már tavaly töröltem! Nem tudom, mit ragaszkodsz hozzá?

Mona: - Csak megpróbáltam, hátha elfelejtetted, hogy betiltottad a tiltást. De ami elmúlt, az elmúlt. Na, szóval eddig jó?

ABABA: - Jó! Mi a negyedik hatvány?

Mona: - Szerintem becenév. De mit becézünk így? És vezetéknév, kereszt, vagy helység?

ABABA: - Ebből csak az egyiket érdemes becézni. Pláne, lehet, vagy fogalmazzunk úgy: nem tilos.

Mona: - Tudod, hogy cefettül idegesítő vagy? Imádsz tiltani! Hát még nem tiltani! Ez valami komplexus lesz. Az a szerencséd, hogy tegnap raktam le Freudot. Ha ma raknám, kitekerném a tudatalattidat!

ABABA: - Ne pöccenj be! Már közel vagy! Szóval, milyen név?

Mona: - Akkor kereszt.

ABABA: - Összefoglalok. Tehát egy keresztnév becézve, az 1960-as években gyakran adták a KGST országok egyikében. Eredeti formájában milyen név? Megengedem, hogy a tárban megnézd!

Mona: - A tár azt mondja: Zoltán, magyar férfinév. Az életben ki nem találtam volna! Mit jelent?

ABABA: - Szultán.

Mona: - Az meg mi?

ABABA: - Török fejedelem.

Mona: - Na, jól van. Kérem a 2916 pontot! Haladjuk már, mert éhes vagyok! Mi lesz vacsorára?

ABABA: - Itteni tofuízű kolbászkrém utánzat, meglepő csicseriborsó csapatokkal, cukrozva!

Mona: - Ez rosszabb, mint maga a játék volt! Részemről passzolok! Kinyitok inkább egy konzerv ionizált plazmát, azzal elleszek reggelig. Night-night!

ABABA: - Aludj jól, Mona!

Budapest, 2018. október 28.

Ma is, mint minden hétvégén elmentem úszni. De valahogy nem olyanok voltak a dolgok, mint lenni szoktak. Kezdődött azzal, hogy letört a nagylábujj körmöm, és a többit hozzá kellet vágni. S csak eztán indulhattam neki. Én általában az uszodába meditálni járok. Ilyenkor rakom össze a heti történéseket fejben. Főleg hátúszáskor tudok gondolkodni, mert nagyon szép a mennyezet, ablakok vannak rajta, kilátni, vagy be, attól függ.

Persze az úszás sport is, de azt a részét annyira nem erőltetem. Szerintem ez az első mozgásforma, amit bárki megtanul, és visszatérni ide inkább természetes, mint megerőltető, pláne nem teljesítményre sarkalló. Néha azért persze figyelek, hogy nyújtsam meg kellően a rotátor köpenyt, meg a csípő tájéki izmokat, de annyira nem kell erre figyelni, megy az meditálás közben is.

Ezeket csak azért mondtam el elöljáróban, hogy értsük, mért szeretek úgy úszni, ahogy. Már úgy, hogy a sávban egyedül vagyok. Nekem ez nem szociális tevékenység. Persze az zavarna, ha az uszodában senki nem lenne rajtam kívül, és úgy járnék, mint Bástya elvtárs, aki miatt lezárták az uszodát, ha ment és még megmerényelni sem akarta senki. Szóval legyenek az uszodában, de ne az én sávomban. Ezt azért kevesen tudják elérni, de nem lehetetlen. Például, tudni kell, mikor van vége az edzésnek, és csak aztán kell megjelenni, kb. 11-12 közt, amikor a gyerkőcök már kiedzették magukat, a felnőttek meg épp ebédelnek otthon. Sajnos erre más is rájött rajtam kívül, szóval azért ilyenkor is vannak.

Ma valami Isteni szerencse folytán a bal 3-as pálya üres volt. Boldogan elkezdtem úszni, mire a harmadik hossznál bejött a pályára egy kigyúrt barom, és úgy úszott, mintha fulladozna, és meg kéne menteni. Teljesen természetellenes volt amit csinált, csapkodott, és hozzá veszett gyors is volt, állandóan rámúszott. Az egyik ilyen rámúszásnál megszólítottam: szerintem ússzunk fonalban! Az mi? - kérdezte. Az, hogy maga is kiválaszt egy sávot a pályán, meg én is, és nem hagyjuk el, így nem kell kerülgetnie, és pláne nem úszik rám. Azt már nem mertem mondani az ürgének, hogy a mellettünk lévő pálya – a jobb 3-as - a gyorsúszó, direkt az ilyen őrülteknek van fenntartva. Ott aztán csapkodhatnak, használhatnak tenyérlapátot, és úgy száguldozhatnak, ahogy erejükből kifér. Aki a fonalban úszást nem tudja, az először van itt. És amilyen stílusban úszott, valószínűleg egyedül szokott úszni otthon.

Mondanom sem kell, a fonalban úszás sem segített. Úgy pocskolt a barom, mint valami kacsa nász szezonban. Állandóan nyeltem a vizet miatta, vagy csak arcon csapott a vízzel, de bárhogy is, így nem lehet gondolkodni, úgyhogy sávelhúzással átmentem a bal 2-esbe, ahol egy nő volt, kevésbé pocsolós, és a következő hossznál ki is szállt. Egyébként ez gyakran történik. Az emberek megérzik valahogy, hogy én nem azért vagyok ott, hogy ússzak, és kimennek a pályámról, mert azt nem értik, amit csinálok, pláne nem tudják utánam csinálni.

Sajnos, sokáig nem élvezhettem a kiküzdött magánpálya előnyeit, új emberek jöttek. Az egyiknek - épp hátúszásban voltam - csak a pacsuliszagát éreztem. Gondoltam, hogy férfi, és nem értettem, az uszodába mért kell kiparfümöznie magát, pláne mért ilyen tolakodó illattal? Mindenki udvarolni jár ide? Nyilván csak én nem tudok erről. A hossz végén azt is megláttam, kihez tartozott ez a szag. Bár ne láttam volna meg! Akkor már inkább a szag! Lehet is, hogy ez a szag azt üzente: fuss, ahogy a lábad éri, itt persze: ússz, ahogy a karod. Szóval a szag tulajdonosa egy puding testű vén kéjenc volt, aki, amikor meglátott közeledni, rám vigyorgott: csak tessék, magácska úgyis gyorsabb. Két foga hiányzott. Itt ment ki a maradék románc is a történetből számomra.

És akkor olyanra vetemedtem, amire még nem volt precedens, bementem a bal 1-esbe, amit nem szeretek, mert az az uszoda széle. Ott egy fiú volt, aki ahogy meglátott, el is ment. S maradtam egyedül egy olyan pályán, amit nem is szeretek.

Így lehet ez máshol is az életemben. Válogatok, válogatok, pályát váltok, s a végén egyedül maradok ott, ahol igazán nem érzem magam jól. Talán lesz valaki, akivel lehet fonalban úszni, nincs nyomasztó szaga és nem pocsol. Hagy gondolkodni, amikor arra van kedvem, de ott van, ha szólnék hozzá. Talán már jövő héten!

Budapest, 2018. október 27.

Képen Diana Nyad

Kedves gyerekek, ma a premenstruációs tünetekről fogok nektek mesélni. Aki nem bírja az ilyet, az most menjen ki focizni az udvarba! Egyszer az életben kell erről is beszélni, úgyhogy elmondom, de csak ha hátszélben álltok!

Szóval az úgy van, hogy a menstruáció előtti napokban lezuhannak a hormonszintek (főleg ösztrogén, progeszteron), és ettől meglepő tüneteket észlelhetünk a szeretett nőn. Egyesek falnak, mintha jönne a világvége (a tüsző és méhnyálkahártya szempontjából jön is). Mások elejtenek dolgokat, főleg olyat, ami törik, szilánkosra. Jómagam kifejezetten az instant kávés/darált kávés bödönt dobálom nyitva, hogy majd csak a legközelebbi festéskor a piktor, vagy rosszabb esetben régészeti feltárás során a kihelyezett kutatócsoport találja meg a kávédarát a hűtő mögött, aminek még a közelébe sem voltam. Megint mások, elég sokan, köztük én is, puffadnak. Ez igen kellemetlen. Azon túl, hogy az ember úgy érzi magát - és úgy is néz ki -, mint egy terhes egér fialás előtt, a bélgázok belülről feszítik a bélfalakat. Továbbá még a belek ilyenkor csavarodnak is, ami kibaszottul fáj, de csak míg finom vagyok, és nőies. Na most, az a bélgáz ki kell hogy jöjjön, ki is fog! De nem valami kontrolálható, befutok a másik helységbe eregetni jelleggel, hanem csak úgy nyilvánosan, amikor legkevésbé számít rá az ember. És recseg, mint a régi Karády lemezek Csorváson kislány koromban. „Hamvadóóóóóóóóóóó-gggreccccs-cigaretta-gkreccs-vég-gricsgrecsgrucs”. Egyetlen megnyugtató van ebben, hogy szaga nincs különösebben, mert nem emésztési probléma van, csak a szelek bántják a nőt. Amely szelek hormonálisak.

Lehet ez ellen tenni: köménymagteával, teherbeejtéssel, vagy klimax-szal. Az elsőt javaslom, mert a másodiknál a terhesség alatt is van puffadás, plusz, ha a gyerek megszületik másban sem lesz hiány. A klimaxról meg jobb nem is beszélni!

Vannak még a vizesedő nők, no meg a hangulatingadozók. Az előbbi túl nagy odafigyelést nem igényel, polcolni kell a lábat, kávét inni. Az utóbbit pedig vagy egyszerűen elkerüljük, lemegyünk a kocsmába, míg kimenstruálja magát, vagy úgy teszünk, mintha láthatatlanok lennénk. Ha mégis szeretjük, csak bólogatunk, átöleljük, megmasszírozzuk a lábát, csinálunk neki egy pohár gyógyteát és türelmesen várunk, míg a hormonok helyreállnak. Hát, sok sikert, és kitartást kedves gyerekek! Búcsúzik mára Rita néni.

Budapest, 2018. október 26.

A láma

A végtelenből lángnyelvek csapnak fel, de egy erős vonal megállítja őket. Visszatér a végtelenbe, majd több szálon egy imádkozó alakba fut, ami lámafejben végződik. A láma hátrafele néz, és a fején egyensúlyoz egy zellert. A láma teste vonalszerű, négy lábából kettő pamacsban végződik, mint ahogy a farka is, amit csóvál.

Barátságosan kukacos, hozzá mereven hanyag. Csodálkozó.

A tengeralattjáró

A hajócsavar és az kormánylapát össze van kötve. Messze elnyúlik a hajótesttől. Ezt a kettőst egy lefele néző periszkóp kémleli. A hajó a török szultán papucsához hasonlít, fordítva. Szám szerint öt periszkópja kémleli a külvilágot fölfele, melyből hármat virágcsokornak álcáz a kapitány, egy maga a tű foka, egy pedig a tű feje. Önmegfigyeléseket a hajó belsejébe logó szerkezettel végez, és alulról, ha a tengerben bárki kíváncsi, szintén betekinthet az orrba.

Kíváncsian vidám. Felelőtlenül kecses, félelmetes. Szigorú. Mély.

A szúnyogkirálynő terhes

A szúnyogkirálynő a felvont lobogó mellett áll. Hosszú, stólaszerű ruhája sem tudja palástolni áldott állapotát. Szúnyog ország apraja-nagyja hét határon innen és túl összegyűlt a nagy hír közzétételére. A nem mindennapi alkalomra leterítettek egy jetit, kicsavarva. Az udvarban táncolnak, zümmögnek, csipkelődnek, s örülnek a királyi sarjnak.

Tavalyi kancsal kalap, közben heted alkar.

Szállt a lóasszony

Kilépett a barkón a szélkavaróba. Ott hevesen fölszállt a végállomásig, ahol zabos vakolóra ült. A csigolyás vajasasszonyok már itt voltak a gyógyuló Szívben. A képcsőn feljött a kikötőig.

Zabos csigolya szélhevesen vajazva gyógyul.

Budapest, 2018. október 20-22.