Talán elsőre nem gondolunk bele, hogy a gyöngy tulajdonképpen a kagyló fájdalmait és félelmeit átnemesített szépség. Ha tudnánk, hogy az a tengeri lény mennyit szenved, hogy egy szem igazgyöngyöt kiizzadjon magából. Nem tudja a szennyet kilökni az életéből, a testéből, és hogy megvédje magát tőle, elzárja gyöngyhéjba. A gyöngyök lehetnek ilyenek-olyanok, különböző alakjuk és színük van kagylótól-víztől-szennyeződéstől függően. A gyöngyökből ékszereket készítenek, és igaznak hívják, ami fáj, amitől félnek. Ezeknek az érzelmeknek és érzeteknek súlya van, és nemkülönben ára is. Leginkább a kagyló számára. S aki hordja, viszi magával. De egyáltalán nem azt érzi, amit a kagyló. Fel se fogja, hogy ami most szép, valaha maga volt a pokol. A kagyló, amikor a kosz a testébe kerül, azt hiszi, vége az életének. A halálfélelem, amit mi látunk, s mint ilyen: mögötte húzódik a legfelsőbb szellemiség, az anyag határa, a természet rendje, s az eszme, mely életet ad, s amikor elveszi, mutatja meg, ki ő valójában. Azt mondják, a fájdalom nemesít. Igazzá. S azt is, hogy feladata van, mégpedig az, hogy megmutassa, valami nem jó a számunkra, valamit máshogy kell csinálnunk, nem folytathatjuk úgy. A fájdalom nem érzése evolúciós zsákutca, az ilyen lények kihalnak, mert nem tudják, meddig lehet. Csak addig, amíg igaz vagy. Önmagadhoz.

Sz. I.-nek

Budapest, 2018. december 26.