Törtem a fejem, hogy mit is írhatnék erre a szép kerek bejegyzés fordulóra. Első ötletem az volt, hogy az eddigi összes bejegyzés mindegyikéből kiválasztok egy-egy szót, és abból a 99 szóból írok egy újat. Ez rettenetesen nehéz feladat, majdnem olyan, mintha a polcomról vennék le 99 kötetet és ugyanezt csinálnám velük. Pláne úgy, hogy az eredeti koncepció szerint olyan szavakat akartam választani, amik az adott művet számomra megnyitják, ahol bele lehet lépni, és hát így közvetve belém is. Képzeljük csak el, ha ez mű végül megíródott volna, most 99 ajtó lenne rajtam nyitva egyszerre. Így művekre elszórva ezek a nyitások kezelhetők, de olyan pőrén állnék itt most az olvasó előtt, sehova se tudnék elbújni. Bárki analizálhatna, darabokra szedhetne, és csak néhány figyelmes olvasó tenné meg azt a szívességet, hogy nem olvassa el végig a művet, vagy átugrik mondatokat, hogy mégis bizonyos ajtók azért zárva maradhassanak.

Így hát, arra gondoltam inkább mást írok. Azt pedig, hogy milyen is az általam elképzelt olvasó. Az az olvasó, aki megtisztel azzal, hogy elolvas engem, néha később beolvas nekem, de inkább elgondolkodik, és van olyan rugalmas, hogy az én történetemet a sajátjaként kezeli. Teljesen máshogy éli meg amit mesélek, mint én. Mondják is, ahány olvasó, annyi mű. Magam is olvasok, s ha megszeretek egy bizonyos írót, azt nehezen rakom le. Nehéz lenne megmondani, mi is, amit igazán szeretek, és azt még nehezebb kitalálni, hogy azok az olvasók mit szeretnek igazán, akik olyasmit olvasnak, amilyeneket például én is írok. Alapvetően nem könnyű, vagy könnyed műfaj, amit művelek. Annak tűnik, de csak a felszínen. A könnyedség onnan ered, hogy a legmélyebb, legszűkebb, legsötétebb, legkietlenebb, leglehetetlenebb helyzetekben születtek a történetek. És az ember ott válhat igazán kreatívvá-szabaddá, ahol a legszűkebb neki. Aki erre ráérez, megérti, hogy ahol mindent lehet, ott az ember igazán nem akar semmi különöset. De ahol korlátok vannak, ott lehet csak kibontakozni, ott születik a képzelet. Azt gondolom, mindazok, akik engem, vagy hasonló alkotásokat olvasnak, írnak, szabaduló művészek. A művekbe belépve szabadulunk meg a mindennapoktól, a korlátoktól, attól, hogy valami tilos. Itt derül fény a generációkon át húzódó kínzó, és kínos titkokra. Fellélegezhetünk és elégedetten nyugtázhatjuk, hogy végül is bármi lehetséges. Akár még a századik bejegyzésben is.

Budapest, 2018. december 14.