Van nekem egy piros pipacsos táskám, ami küllemét tekintve inkább téli jellegű, ezért akkor szoktam elővenni. Körülbelül egy héttel azután, hogy elkezdem hordani, leesik az első hó. Látjuk, idén kissé későn jutott eszembe. Ez a megfigyelés eszembe jutatta Holle anyó történetét, és hogy lehet valami párhuzam a történet, a táska, és köztem. Természetesen az ember bármilyen mesébe bele tudja magát írni. A mesének ez a szerepe: általa a belső konfliktusokat belső képek segítségével oldja. A mesében bárhol érezhetjük magunkat és bármelyik szereplővel azonosulhatunk, sőt egyszerre többel is. És ha igazán magunkénak érzünk egy mesét, érdemes belehelyezkedni mindegyik szereplő helyébe, hiszen, akár az álomban, mindegyik szereplő mi vagyunk, valamely tulajdonságunk, konfliktusunk. Lássuk, hol is érzem a hasonlóságot, hogy vagyok benne a mesében!

Leginkább az a motívum fog meg, hogy a dunyhát a kút mélyén rázzák, és odafönn esik a hó. Azt hiszem, a kút mélye: a tudatalatti, és az odafönn: a tudat szintje. Már írtam erről egyszer, a lefagyott érzelmeket nem szabad hirtelen felolvasztani. Ebben a mesében nem is annyira felolvasztásról, inkább felrázásról van szó, mindazonáltal ugyanarról beszélünk. És akkor most jövök a képbe én. Ebben a mesében én vagyok az a lány, aki életem orsóját és fonalát a kútba ejtettem, és most odalenn rázom a dunyhát, azaz pici novellákat írok, ezzel oldom a fagyot. Már régóta időzöm a dunyharázásnál. Hol ilyen történet bukkan elő, hol olyan. Nem túl sokan észlelik az általam keltett havat, mert sokszor túl magasra kell hozzá menni, hiszen túl mélyről jön. A nagy mélységnek nagy a felhajtóereje. Néha csak négyen-öten látják, hogy havazik. Ez a hó egyszer hideg, egyszer langyos, van, hogy meleg, és hogy tűzforró. Szinte mindig torzít, hiszen a jégkristályokon törik a fény, ezért csak az látja igazán, akinek van mersze leereszkedni velem a sötétbe. Igen ritkán tudok csak olyannyira rázni, olyannyira feloldódni, hogy akár nagyobb tömeg lássa. Vannak, akik csodálják, vannak, akik örülnek neki, mert ilyen havat most látnak először, csúszkálnak rajta, hógolyóznak vele, építenek belőle, s vannak, akik belepiszkítanak, vagy felsózzák, hogy minél előbb eltűnjön. Az én dunyhámból még van mit rázni. Hátha tudok ennél eget rengetőbben is rázni, és akkor hazamehetek végre az enyéimhez.

De én vagyok Holle anyó is, aki nem csak saját dunyháját rázza, hanem másokat is arra sarkall, hogy azt tegye. Persze nem mindenki dunyhájából esik olyan hó, ami írás, mindenki egyedi havat tud magának rázni. Ebben az esetben, szeretném megírni a mese Holle anyóra vonatkozó végét, ami az eredeti történetből hiányzik. Bárhogy is, havazás jövőre is mindenképp várható.

Budapest, 2018. december 31.