Az Üveghegyen is egy keresztkapocs lett szentelt szeg. A tinédzser szerelem, mint görbe penge, a fejős tehén ellette fájó örökkévalóság.

Ma már persze tudom, hogy ez van, és már óvatos vagyok, de végül mindig kiderül, hogy csak eszköz voltam, tárgy, nem alany, vagy állítmány, esetleg helyhatározó.

Már a kezdetek kezdetén, mint élő kártyalap voltam jelen az inkarnációban. Valaki, akiről lehet beszélni, akivel lehet foglalkozni egy fennálló valós probléma, kapcsolati válság helyett. A legfontosabb kapcsolataim azóta is ilyenek.

A kártyalapok közül pedig a taró Bolondja, más paklikban Joker. Általában Jokerként használnak. Értem ezalatt, hogy helyettesítek valamilyen történetet, megjelenítem az életemben. Sosem rólam szól az élet, hanem valaki traumáját fedem el, hogy arról ne kelljen beszélni. Körülöttem ezért igen nagy a felhajtás, hogy a valóság titokban maradhasson. De a Jokert előbb-utóbb becserélik, rendszerint akkor, amikor magát a helyzetet már teljesen megoldotta, és a szabályok szerint egy új történetben helyettesít. A lap értéke mindig a lerakó szándékától függ.

Bolondként kevesen használnak. Pedig annak egy kicsit jobb helyzete van, mint francia barátjának. A Bolond jelenthet mindent, semmit, vagy bármit, attól függően, hogy milyen lap mellett van, vagy mi a kérdés. Jelent újrakezdést, gondtalanságot, a veszélyek könnyed kezelését, és igen nagyfokú szabadságot, függetlenséget.

Hogy a Jokerből hogyan lesz Bolond? Csupán paklit kell váltania, nem földi síkon kell tovább játszania, hanem Univerzálison. S mindaz, ami ehhez elvezeti a legmélyebb transzformációk egyike. Innentől fogva már végleg a test és lélek határán fog egyensúlyozni, és itt kell saját történetet faragnia olyan társaival, akik szintén ezt élik, vagy legalább megértik.

Azok keresik társaságát, akik maguk is változásban vannak, és akik érzik, hogy az élet nem csak annyi, amennyit a földi sík, a biológia mutat. Fontos ezt megérezni most, hogy a földi élet napról napra bizonytalanabbá válik. Van egy felső-külső összerendező erő, ami bennünk is jelen van. A Bolond ehhez tud hozzákapcsolni minket, úgy hogy előtte káoszt teremt, amiből aztán új rend lesz. Most a káoszt látjuk már. Esnek szét rendek-rendszerek-elvek-hitek. Ha körülöttünk vége van a dolgoknak, kapcsolatok bomlanak fel, elviselhetetlen a feszültség, akkor tudjuk, hogy már itt van az új rend. A régi rend kétségbeesett ragaszkodása tud ijesztő arcot mutatni, fenyeget, fenyít, hét körömmel kapaszkodik. A Bolond ilyenkor belső békéjébe mélyed, és bár mindenki bolondnak nézi, ő belül nyugodt, megfontolt, s biztos tudatában van az értelemnek, és az univerzális törvényeknek. S ha végre leveheti gúnyáját, valódi ember lesz. Nem megszokott, nem mindennapi, nem e korból való, nem e helyen járó, de ember. Mindannyiunk társa, egyikünké sem, vagy bármelyikünké.

Budapest, 2019. február 13.

Egy ideje sok szó esik arról a lélektani folyamatról, amit kissé túlcsiszolva, egyszerűen csak elengedésnek neveznek. Könyvek, tanfolyamok, meditációk, gyakorlatok, terápiák hosszú sorát kínálják a gyanútlan halandónak mind a szakmailag elismert, s mind a grey zónában balanszírozó ezo-spiro-természetgyógyász fórumok. Bizonyára hallották már azt a szófordulatot: nem megy? ne erőltesd! engedd ell!

Ha az olyan könnyű volna! A nehéznek bizonyuló dolgok, helyzetek, emberek elengedésével ugyanis (már, ha ezt olyan ripsz-ropsz meg tudjuk tenni) rengeteg olyan dolog, helyzet, ember is eltávozik az életünkből, amire-akire még szükségünk lett volna, és értékes számunkra. A dolgok, helyzetek, emberek nem csak úgy halomra hányva vannak benne az életünkben, hanem egy rendkívül érzékeny és változatos háló szövevényeként. Mely háló ráadásul örök, s az emberi élet végével sem szűnik meg létezni, csak az adott személy passzív szállá változik, illetve másokkal másmilyen hálót sző tovább, mint eddig. Azt a gondolati síkot is érdemes végigjárni, hogy nem mindegy, a szőttes színét, vagy fonákját látjuk, és hogy hogyan van hajtogatva a szőttes, kik kerülnek közel, s távol tőlünk.

Arra, hogy ha valamit-valakit elengedünk, akkor más dolgok, emberek is elvesznek vele, vannak biológiai tények. Ilyen a menstruáció, vagy a szülés. Jól ismert megfigyelés, hogy a méhnyálkahártya leszakadásakor (menstruáció első napja, vagy kicsit előtte) a nőknek igen erős hasmenésük szokott lenni, jómagam fél napokat kell vécé közelben rostokolnom, mire minden kiürül belőlem. Ilyenkor nagyobb a folyadékveszteség, amit érdemes pótolni, és az ember annyira nem is éhes: kitisztul, vagy még inkább megtisztul. A szervezet nem tudja csak a méhnyálkahártyát elengedni, hanem mindent elenged, amit tud. A szülés ugyanilyen. A beöntést nem a toló folyamatok miatt adják, amiatt is persze, de ha a baba jön, jön vele minden.

Elengedni tehát csak úgy lehet, ha óvatosan szétszálazzuk a szőttest és a számunkra mérges fonaldarabot kihúzzuk. És amikor ezt a fonaldarabot, amit megfosztottunk minden kapcsolatától a kezünkbe vesszük, megforgatjuk, megnézzük innen is, onnan is, akkor látjuk csak, hogy tulajdonképpen nem is mérges. Kontextus nélkül egy teljesen ártalmatlan ember, dolog, helyzet. Nem ez a fonaldarab volt a beteg, hanem a kapcsolat, ami közte és köztünk volt. Teljesen felesleges volt kidobni, mert a beteg kapcsolati helyre csak ugyanilyet, sőt még rosszabbat tudunk majd bekötni, és be is fogunk, hiszen ott maradt egy szabad vegyértékhely, hogy kémiai példát is hozzak.

Éppen ezért nem elengedni kell megtanulni, hanem meggyógyítani a beteg kapcsolatokat. És akkor azt a kihúzott szálat is visszafűzhetjük a szőttesünkbe, nyílván már új mintát fog mutatni, ami talán majd jobban tetszik nekünk. A kötés minőségi változása, a kapcsolat közelsége teljesen át tud formálni körülöttünk mindent. Újabb vegyész példaként a kötés minőségétől függően a H₂O lehet jég molekularácsos kristályszerkezettel, víz laza hidrogénhidas kötésekkel, és vízgőz hidrogén hidas kötés nélkül, bármi elképzelhető, és csak fizikai paramétereket kellett változtatni. A kapcsolatok gyógyítása ennél mélyebb és meglehetősen több energia-befektetést igénylő folyamat, de én azt javaslom, elengedés előtt mindenképp gyógyítsuk meg a kapcsolatot és csak gyógyultan engedjük el, ha még akkor is azt akarjuk! Mára búcsúzom. Ha rosszak lesznek a kedves olvasók, legközelebb a bányászati engedélyekről fogok mesélni.

Budapest, 2019. január 29.

Jött egy japán riport még a nyáron, ami egy 54 éves férfiról szól, aki az eredeti adatrögzítéskor 28 centi. Munkatársaim azonnal kérdezték: igen, de melyik szerve? Nyilván az alkarja, mondtam. Mi más? A valóság éles határán balanszírozó jelentés ésszerűtlensége tovább fokozódott. Kiderült, hogy ez egy rizsföldi munkás, aki az itt meg nem nevezett gyógyszercég, szintén inkognitóban lévő gyógyszerét szedte, és a gyógyszer mellékhatásának véli, hogy nyáron, földmunka közben megszomjazott. És hogy ez ne legyen elég, nem is saját maga jelenti, hanem a felesége. Értem én, ha valakinek ilyen apró férje van, az kihozza belőle a túlaggódó, kígyószerűen körbetekerő, harcos anyatigrist. De álljon meg a menet! Én parasztemberek unokája vagyok. Amikor Csorváson a parasztok nem átallottak a rekkenő hőségben is kimenni a földekre dolgozni, bizony meg-megszomjaztak. Ha szedtek gyógyszert, ha nem. Csak az a paraszt nem volt szomjas, amelyik nem dolgozott, de mivel arrafele igen meleg tud lenni, még az is.

A jelentés nem hagyta nyugodni a japánokat, mert esetkövetést kértek, amiben sajnos kiderült, hogy a férfi nem 28, hanem 172 centi, ami férfinek nem nagy, de japán férfinek pont elég. Elírták, no. A feleség annyira agilis volt, hogy ezzel a tünettel még az orvoshoz is elrángatta az urát, aki az esetkövetésben leírtak alapján a következőt javasolta: igyon gyakrabban, ha megszomjazik! Ez, ez a lényegre törő attitűd hiányzik a magyar egészségügyből! És ha még ismerte volna a magyar ciberét, amit nagyszüleim és sok ezer földmunkás ivott hajdanán, bizonyára azt ajánlotta volna neki.

Én naivan egy pillanatra holmi tolkieni világba képzeltem magam, ahol a japánok már ilyen elf-szerű mezőgazdasági munkásokat alkalmaznak nehéz fizikai munkára. Akiknek lám, ember nő párjuk van. Pont, mint abban jól ismer dalban: The elven lover. De lám, így dőlnek össze a mítoszok, és a valóság kegyetlen ököllel lecsap a képzelet hálójában szőtt meseszerű álomvilágokra. Az a pillanat azonban az enyém, és senki nem veheti el tőlem, amikor lelki szemeim előtt látom, ahogy a 28 centis szomjas rizsföldi munkást a felesége berángatja az orvoshoz: Papuska, mondjad!

Budapest, 2019. január 26.

Már vártam, hogy mikor csap le rám ez a kegyetlen kérdés, és persze nem máskor, mint amikor gyanútlanul pizzázunk a barátnőmmel, aki se szó, se beszéd megkérdezi: - Ha ne adj Isten, lenne egy barátod, te összeköltöznél vele?

Már a kérdés megfogalmazása is, hogy is mondjam, nem túl kecsegtető: ’ne adj Isten’. Most ez a barátra, vagy az összeköltözésre vonatkozik? Az első sokkból magamhoz térve így válaszoltam: Semmiképp nem vetemednék ilyen drasztikus lépésre. A következőképp járnék el: fokozatosan ott-ott hagynék dolgokat a ’ne adj Isten’ barátom lakásában. Először csak egy fogkefét, könyvet, majd némi fehérneműt, itt-ott elrejtve. Később tampont, hajszárítót. Aztán, mikor elutazik anyukájához vidékre és rám bízza a viráglocsolást, lecserélem a függönyt. S míg nincs otthon mindenhol szagnyomokat hagyok a lakásban, ezzel körbekerítve a területemet: körbenyalom a kedvenc bögréjét, a hónom alá dörgölöm az egerét, parfümöt hintek a törölközőjére. Végül, mikor hosszabban hagy egyedül, átfestem a falakat és beköltöztetem a könyvtáram. És mikor már egy könyváruházra hasonlít a hely, akkor tudni fogja, hogy ott lakom vele. Sőt, ő fogja megkérdezni: - Biztos, hogy elég ennyi könyv? Még a Révay összes hiányzik. Nem túl hideg ez a szín a nappaliba? Jobb lenne valami pasztell.

Persze előfordulhat, hogy mással pont így történik, fokozatosan összemosódnak az élőhelyek. Ráadásul a fizikai összeköltözésen túl nem elhanyagolható az a jelenség, aminek szerintem nincs kifejezett neve, de hívjuk lelki összeköltözésnek. Meg vagyok győződve, hogy bár nem élek együtt férfival, mégis bérlek egy-két kiadatlan szobát mások lelkében, vagy tudatában. Mint ahogy nálam is lakik néhány férfi, akik ugyan bérleti díjat nem fizetnek, mégsem tudom őket kirakni magamból. És ez így van jól, legalább mindig van kihez hazajönni.

Budapest, 2019. január 20.

Képen Leakey's Bookshop, Iverness, Skócia

Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Máté 9:12

Ha meghallom még egyszer azt a szót, hogy titok, vagy csak sejteni vélem egy arckifejezés, egy hanglejtés mögött, akár csak a szagát érzem meg, rohanok, ahogy a lábam bírja. Nincsenek betegebb emberek azoknál, akik így akarják felhívni magukra a figyelmet, így akarnak érdekesnek tűnni, így akarnak magukhoz láncolni: egyszerre egy kibogozhatatlan hálót vetve rád, mely addig kínoz, míg ki nem deríted az igazságot, és oly távol tartva magukat tőled, hogy sose éred el őket. Holott ez a titok szinte soha nem az övék, így amikor végre kideríted, nem hozzájuk jutsz közelebb, hanem az anyjukhoz. Engem nem érdekel mások anyukájának traumája! Pont elég az enyém. Az sem érdekel, de beleszülettem. És most úgy tűnik a nem-evéssel örökre elvágtam magam tőle.

Ma reggel 5 szem borsót és egy abonettet reggeliztem, jól megrágva minden falatot. Volt némi bűntudatom, mert eredetileg csak 3 szem borsót és fél szelet abonettet akartam enni, de piszok éhes vagyok, már három hónapja alig eszek. Ebédre visszafogtam magam, csak egy kis tányér Tso levest ettem, és kimondhatatlan boldogság járta át a testem, hogy van én nekem kontrolom, nem függök senkitől, nem irányít senki, én mondom meg mennyit eszem és mikor. És mintha az érzékelésem is megváltozott volna. Éjszaka hangokat hallok. Aludni azt persze nem nagyon tudok. Ébren figyelem, ahogy a gyomrom kis híján felfalja önmagát. Lehet, hogy mégis enni kéne. De akkor mi lesz az anyámmal? Megint beférkőzi magát az életembe, pedig pont sikerült onnan kiebrudalni.

Már egészen úgy nézek ki a rengeteg fogyástól, mint valami kúszónövény. Kezdenek eltűnni a nőiesség utolsó nyomai. Alig maradt mellem, ebben a hónapban nem jött meg, és egyáltalán nem kívánom a szexet. A kettő persze összefügghet: az étel és a szex. Mindkettőben ott a vágy és a test. Nekem lassan egyik sincs. Holnap lemegyek a Rave-be, ott eddig mindig megkívántam. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy engem így bárki is meg fog kívánni. De talán pont ez a tőrdöfés hiányzik még a palettáról a nagy átváltozáshoz. A franc, már csak három tabletta nyugtatóm van! Sebaj, iszok rá, attól jobban megy majd.

Budapest, 2019. január 14.

Képen: Keira Knightley

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre. Máté 9:13

Wisconsin államban, Milwaukee-ban a Füvészkert mellet van egy kis klub, a Rave. A látogatók nem véletlenül jönnek ide. Mindenkinek ugyanaz a szándéka, és ez olyan természetes, mint amikor reggel lefut az ember tejért a boltba, mert elfogyott, és anélkül nem tudja meginni a kávéját. Hát ide is pont ezért jönnek, az éjszakát nem tudják magányosan eltölteni. S hazafele az éjjel-nappaliban még tejet is tudnak venni, hogy a reggel is simán induljon.

Suzan ma este csak beszélgetni akart, elege volt ezekből az egyéjszakás viszonyokból. Olyan személytelenek, a postással belsőségesebb a kapcsolata, legalább is a nevére még másnap is emlékszik. Szóval felvette azt az álarcot, ami mereven elzárja a közeledni vágyókat tőle, és csak figyelt. Az a rengeteg csalódás, ami az arcokon tükröződött meglepte. Még soha nem vette észre, sőt nem is gondolt rá, hogy ide csupa kiábrándult ember jár. Mellette egy pár veszekedett. Nem is tudta, hogy ide párok is járnak, nyilván harmadikat keresnek. Egyre durvább lett a szóváltás. Suzan nem értette, min veszekednek. Mintha kilépett volna a testéből és csak az agressziót érzékelné, de a szavak értelmét nem. Hirtelen egy csillogó tárgy került elő: pillangókés. Hogy jutott át ez a biztonsági ellenőrzésen? Olyan érzése volt, mintha az egész teremben mindenhol egyszerre lenne jelen. Mintha egyszerre olvadna össze a kúszónövénnyel a falon, s a Füvészkert fáival. Mindent látott, és sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A zene és a fények torzan szivárogtak felé, átfolytak a testén, az ereiben lüktettek, majd a szíve visszapumpálta a terembe. Hallotta, hogy susognak a fák. Mintha az hangosabb lenne, mint a klubban lévő zajok. És értette is, hogy mit mondanak. Elege lett ebből. Nagy nehezen rátámaszkodott az asztalra, felállt és bizonytalan léptekkel kitámolygott az utcára. Átment a Füvészkertbe, és érezte, hogy végre ott van, ahova eredetileg akart menni. Felkúszott az egyik bükkfára, s reggelre kinyílt rajta az első tavaszi bimbó.

Budapest, 2019. január 13.

Van nekem egy piros pipacsos táskám, ami küllemét tekintve inkább téli jellegű, ezért akkor szoktam elővenni. Körülbelül egy héttel azután, hogy elkezdem hordani, leesik az első hó. Látjuk, idén kissé későn jutott eszembe. Ez a megfigyelés eszembe jutatta Holle anyó történetét, és hogy lehet valami párhuzam a történet, a táska, és köztem. Természetesen az ember bármilyen mesébe bele tudja magát írni. A mesének ez a szerepe: általa a belső konfliktusokat belső képek segítségével oldja. A mesében bárhol érezhetjük magunkat és bármelyik szereplővel azonosulhatunk, sőt egyszerre többel is. És ha igazán magunkénak érzünk egy mesét, érdemes belehelyezkedni mindegyik szereplő helyébe, hiszen, akár az álomban, mindegyik szereplő mi vagyunk, valamely tulajdonságunk, konfliktusunk. Lássuk, hol is érzem a hasonlóságot, hogy vagyok benne a mesében!

Leginkább az a motívum fog meg, hogy a dunyhát a kút mélyén rázzák, és odafönn esik a hó. Azt hiszem, a kút mélye: a tudatalatti, és az odafönn: a tudat szintje. Már írtam erről egyszer, a lefagyott érzelmeket nem szabad hirtelen felolvasztani. Ebben a mesében nem is annyira felolvasztásról, inkább felrázásról van szó, mindazonáltal ugyanarról beszélünk. És akkor most jövök a képbe én. Ebben a mesében én vagyok az a lány, aki életem orsóját és fonalát a kútba ejtettem, és most odalenn rázom a dunyhát, azaz pici novellákat írok, ezzel oldom a fagyot. Már régóta időzöm a dunyharázásnál. Hol ilyen történet bukkan elő, hol olyan. Nem túl sokan észlelik az általam keltett havat, mert sokszor túl magasra kell hozzá menni, hiszen túl mélyről jön. A nagy mélységnek nagy a felhajtóereje. Néha csak négyen-öten látják, hogy havazik. Ez a hó egyszer hideg, egyszer langyos, van, hogy meleg, és hogy tűzforró. Szinte mindig torzít, hiszen a jégkristályokon törik a fény, ezért csak az látja igazán, akinek van mersze leereszkedni velem a sötétbe. Igen ritkán tudok csak olyannyira rázni, olyannyira feloldódni, hogy akár nagyobb tömeg lássa. Vannak, akik csodálják, vannak, akik örülnek neki, mert ilyen havat most látnak először, csúszkálnak rajta, hógolyóznak vele, építenek belőle, s vannak, akik belepiszkítanak, vagy felsózzák, hogy minél előbb eltűnjön. Az én dunyhámból még van mit rázni. Hátha tudok ennél eget rengetőbben is rázni, és akkor hazamehetek végre az enyéimhez.

De én vagyok Holle anyó is, aki nem csak saját dunyháját rázza, hanem másokat is arra sarkall, hogy azt tegye. Persze nem mindenki dunyhájából esik olyan hó, ami írás, mindenki egyedi havat tud magának rázni. Ebben az esetben, szeretném megírni a mese Holle anyóra vonatkozó végét, ami az eredeti történetből hiányzik. Bárhogy is, havazás jövőre is mindenképp várható.

Budapest, 2018. december 31.

Számottevő része az olvasóknak valószínűleg azt hiszi, hogy az érzelmeit lefagyasztó, Jégkirálynő típusú nőkről fogok írni. Önök részben tévednek. Már régen akarok a mellről írni, nem fagyott kontextusában, hanem inkább méret-szemlélet-elégedettség ív mentén. És most adódott a remek alkalom, hogy mellről írjak. De ez a mell: csirke. Reggel vettem ki a fagyasztóból, nyilván hogy megsüssem. Naivan elmentem úszni, hogy mire ¾ 1-re megjövök, kienged. Ez egy nagyméretű mell volt, szóval nem engedett ki. Persze lehet az ilyen dolgokat mikrosütőben olvasztóprogrammal siettetni, de én jobbnak láttam, hagyni magától megtörténni ezt, hiszen minden történetnek legalább két oldala van.

És akkor itt vissza is kanyarodhatunk a merevnek tűnő, érzelmeiket nem kimutató, fagyos nőkre. A mesehősnő, és késői valós pályatársai is azért ilyenek, mert valamikor a múltban valaki megsértette őket, elárulták, elhagyták, megalázták ezeket az asszonyokat, s az ekkor felgyülemlett érzelmekkel nem tudtak mit kezdeni, lefagyasztották. Csak azért, hogy ne haljanak, vagy őrüljenek bele ezekbe az eseményekbe. Azt gondolom, hogy ők is csak lassan engednek fel – akár az én csirkemellem -, s ebben a folyamatban nem szabad őket siettetni. Pontosan tudják, hogy mikor-meddig olvadhatnak biztonságosan. S amikor tökéletesen kiolvadtak, akár magas hőfokon is tudnak majd égni, csak úgy, mint az a mell, amit én végül is délután 4-kor raktam be a sütőbe.

A Cayenne borstól még erősebb is lett, mint amire számítottam. S a fagyos nők is erősebbek lesznek, mire a folyamat végére érnek. Ízletesek, érettek, ahogyan az igazán jó.

Budapest, 2018. december 30.

Talán elsőre nem gondolunk bele, hogy a gyöngy tulajdonképpen a kagyló fájdalmait és félelmeit átnemesített szépség. Ha tudnánk, hogy az a tengeri lény mennyit szenved, hogy egy szem igazgyöngyöt kiizzadjon magából. Nem tudja a szennyet kilökni az életéből, a testéből, és hogy megvédje magát tőle, elzárja gyöngyhéjba. A gyöngyök lehetnek ilyenek-olyanok, különböző alakjuk és színük van kagylótól-víztől-szennyeződéstől függően. A gyöngyökből ékszereket készítenek, és igaznak hívják, ami fáj, amitől félnek. Ezeknek az érzelmeknek és érzeteknek súlya van, és nemkülönben ára is. Leginkább a kagyló számára. S aki hordja, viszi magával. De egyáltalán nem azt érzi, amit a kagyló. Fel se fogja, hogy ami most szép, valaha maga volt a pokol. A kagyló, amikor a kosz a testébe kerül, azt hiszi, vége az életének. A halálfélelem, amit mi látunk, s mint ilyen: mögötte húzódik a legfelsőbb szellemiség, az anyag határa, a természet rendje, s az eszme, mely életet ad, s amikor elveszi, mutatja meg, ki ő valójában. Azt mondják, a fájdalom nemesít. Igazzá. S azt is, hogy feladata van, mégpedig az, hogy megmutassa, valami nem jó a számunkra, valamit máshogy kell csinálnunk, nem folytathatjuk úgy. A fájdalom nem érzése evolúciós zsákutca, az ilyen lények kihalnak, mert nem tudják, meddig lehet. Csak addig, amíg igaz vagy. Önmagadhoz.

Sz. I.-nek

Budapest, 2018. december 26.

• pézsma kudarcok tapadnak egy központi masszához
• pasztell fantomok irigy keresztezik
• egyszerre szelíd öreg, s vadócan új

Olyan vagy nekem, mint tótágasnak a lebegés, s én neked, mint talajnak a fregoli. Távoli és elérhetetlen. Egy húzókötélen keresztül vagyunk kapcsolatban. Ha közelebb akarsz húzni, távolodom. Ha hirtelen elengedsz, a hátadra esem. Ha megrántasz elrepülők. Csak ha óvatosan engeded távolabbra a kötelet, közeledem és egy megfelelő távolságban rögzítesz, tudunk együttműködni. Ekkor akár a szennyesedet is rám teregetheted. Persze mosd ki előtte! Mindegy milyen régi a ruhanemű, hogy mikor hordták utoljára, hogy mi a története, ki kapta, s milyen alkalomra, mindegy, hogy mennyire volt koszos, viseltes, rajtam majd megszárad, s hordhatod újra, tisztán-frissen-illatosan. Néha olajozd be a görgőim, különben nyikorogni fogok. Ha nem használsz, rögzíts magasan. Szeretek az egekben lógni, onnan mindent látok. Látom, ahogy fürdesz, ahogy borotválkozol, ahogy a gyereket fürdeted, ahogy fogat mosol, ahogy a mosógéppel küzdesz, vagy hümmögve fürkészed szemed sarkát újabb szarkalábak után. Néha dalolsz, azt szeretem. Olyankor nyisd ki a fürdőszoba ajtót, hogy más is hallja! Látom még a tükörből, ahogy öltözöl és elmégy. Ilyenkor jobb, ha legalább a törölköződet rám dobod, hogy az illatod velem maradjon! És gyere vissza! Ne úgy, mint a többiek.

Budapest, 2018. december 16.