Ha ma valaki látott 16.30-kor kilépni az Örs vezér téri IKEA áruházból, nem kellett hozzá obszerváló biológusnak lennie, hogy a táskámban lapuló öt plüss patkányt észrevegye. Lévén annyira nem is lapultak, egyiknek a farka lógott ki, másiknak a feje. A patkányéhség nevezetű betegségben azóta szenvedek, amióta ez a fajta plüss állat létezik. Eddig név szerint volt: Berta I, Berta II, Berta III-feketék, és Bertold-szürke/barna (színlátástól függően), aki később a Zsombor nevet kapta a keresztségben.

Az állatok nálam mindig csak átmenetileg voltak, gyakran utaztak is velem, például Bertold/Zsombor volt velem Athénben és Barin is. Később persze mindig ismerősök gyerekeinél kötöttek ki. És most megtudtam, hogy teljesen kimennek a forgalomból, már csak néhány almot hoznak, és nem lesz több pati, ami nagy kár, tekintve, hogy mennyire népszerűek.

Az újonnan vásárolt egyedekből kettő szintén gyerekekhez megy és három, egy-egy minden színből átmenetileg marad nálam. Nem is értem, hogy lehet patkányok nélkül aludni, nélkülük nem ágy az ágy! A történeti hűség kedvéért az öt állat neve: Berta IV, Berta V-feketék, Zsombor II, Zsombor III-szürkék és Bianka-fehér. A nálam maradó egyedek: Berta V, Zsombor III és Bianka, valószínűleg egy család. Nekem egyébként is az a gyanúm, hogy ezek az IKEÁs patkányok klónozottak, következtetek erre abból a tényből, hogy eddig mindegyik egyed tök ugyanolyan volt és bubó-pestises. A mostaniak sem kivételek. Érdekes, hogy ez a tény sem a gyerekeket, sem a szülőket nem riasztotta még soha vissza a befogadástól.

Az ágyamban van még egy több, mint 20 éves neuroszifiliszes rénszarvas, Beherov, aki folyékonyan beszél ír gallul és sztepp táncol. Ha valaki és/vagy valaki gyereke igényt tart bárkire, akár velem együtt is, az GYERMEKI LÉLEK jeligére a kiadóban jelentkezzen!

Budapest, 2019. április 15.

Szerethetsz bárkit bármennyire. Lehetsz bárhol és bármikor. Vele találkozni fogsz.

Gyula

„…nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időknek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy meglássa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma és hol folytatódik az új nemzedéké.”*

Kornél

…nincs semmiféle útmutatás, végül rájövünk, hogy mikor dönteni kell, egyedül vagyunk, egyedül, mint a fűszál.

György

„…csak a műszert figyeld!”* Ne azon morfondírozz, hogy mit érzel, a dolgodat végezd és bízz az eszközökben!

Katalin

…minden, ami a Földön létezik, piciként kezdi, s aztán növekszik naggyá, egyedül a gyász fájdalma hatalmas, amikor először ránk tör, és az idő előrehaladtával egyre apad.

Gitta

…senki nem azért születik a Földre, hogy bárkit is megmentsen, főleg nem a szüleit, meditálhatunk ezen akár napestig, de megmenekülni csak egyedül lehet.

Szandra

…van a mi beszélgetéseinkben valami mögöttes tartalom, fölöttébb aszimmetrikus, hogy én nem tudom, hogy Maga mit akar, Maga meg tudja, hogy én mit, kiszolgáltatott ez az egész helyzet.

Tamás

…farkasszemet nézünk a halállal, ne mondja, hogy nincs ebben valami kegyetlen! Az egész élet várakozás, várjuk azt, amiről azt sem tudjuk, hogy milyen, mondhat bárki bármit, mindenkinek másmilyen ez, nincs két egyforma halál, mint ahogy nincs két egyforma élet sem.

Péter

…a szerelem a mi korunkban már nem érv, nem azért vagyok szarul, mert vele vagyok, hanem fordítva, csak az ilyen helyzeteimbe engedem be, de szerencsére ennek is vége lesz egyszer.

Tamara

…a háborúból jövök, még a nyelvet sem beszélem rendesen, Maguk nem tudják, milyen az minden nap úgy aludni el, hogy nem tudjuk lesz-e holnap. Vér, mocsok, halottak mindenfele, se élelem, se maradék emberi kapcsolatok, mindenki meghalt, csak mi maradtunk a lányommal, s itt, ahol lehetnének kapcsolatok is elzárják magukat az emberek, mintha itt is háború lenne, az elme háborúja.

Idézetek *Krúdy Gyulától, egy riportból **Bessenyei Györggyel, eredeti gondolatok a Terápia című magyar filmsorozatból. Kép: Bartis Attila - A nyugalom című regény könyvboritója.

Istvánnak

Budapest, 2019. április 13.

...azért vagyok veled. Soha nem volt saját terem, s hogy te távol tartod magad tőlem, az végre az, amire mindig is vágytam. Végre nincs az a nagy összeolvadás. Így megismerhetem magam, önállóvá válhatok, és mi erre szerződtünk. A falakba ütközve csak önmagamba fordulhatok vissza, s belőlem szóródnak szét a rólad visszapattanó energiacsóvák. De ezek a falak sem tartanak örökké, csak addig, míg valami, amiről beszélni sem lehet, mert oly alantas, rommá dönti. A romosítás előtt azonban igazán tudnunk kell, kik vagyunk, van-e a romok mögött egyáltalán valami.

Korábban úgy gondoltam, hogy ha valakit szeretünk, eggyé válunk vele. Néha azonban az ajtók megvédenek minket az összeolvadással járó fájdalomtól. Akivel eggyé válunk, érezzük minden fájdalmát, megtapasztaljuk minden traumáját, ráadásul nem tudjuk, hogy nem hozzánk tartozik az élmény, hanem a szeretett lényhez. Ezt tanítod nekem, hogy mi legyen az a pont, ahol bevágom az ajtót, amikor leválasztódok. Megmutatod nekem minden visszautasítással, hogy én hogyan csináljam. S amikor már teljes szívvel vissza tudlak utasítani én is téged, akkor kellek majd neked igazán.

Hát röviden ezért.

Budapest, 2019. április 2.

Úgy 6 éves lehettem, amikor először nyaraltam a másik mamáéknál, a csorvásinál. Előtte nem engedtek, mert túl pici voltam, ott nagyállatok is voltak, s a nagyszülők egész nap dolgoztak a ház körül az állatoknál, vagy kinn a földeken, nem tudtak rám 24 órát vigyázni. Hat unoka volt itt összesen, de mégis az első hetet egyedül töltöttem el, különböző elfoglaltságokat kellett magamnak találni.

Nagyon tetszett itt minden, tiszta volt a levegő, rettenetesen meleg volt, az emberek közvetlenek voltak, de kifejezetten az állatok és növények tetszettek. Ennyire közel még soha nem kerültem hozzájuk. Az állatkerti állatok nem ilyenek. Persze a gondozóikkal valószínű. Mindennek olyan karakteres íze-illata volt: a csorvási kolbásznak, a földnek eső után, az estikének, amikor mamával estefele kiültünk a kertbe beszélgetni. Az estike illatáról azóta is ezek a történetek elevenednek meg bennem: hogy hogyan vesztette el a háborúban a szerelmét, s hogy milyen gyakran temettek élve el embereket. Nekem a trágya szaga sem volt visszataszító, itt jó helyen volt, s a földet később csak táplálta.

Legkedvesebb élőlényeim mégis a paradicsom és a szarvasmarha voltak. Mama írt is egy levelében erről, hogy naphosszat énekelgetek a teheneknek. Akkor még nem terjedt el az a kutatás, ami kimutatta volna, hogy a zenét hallgató állatok jobban tejelnek, azóta meg már egy holland sajtmester a sajtoknak is Beethoven-t játszik, mert állítólag, attól jobb lesz az ízük. Mindazonáltal lehet, hogy a tehenek miattam adtak nyaranta több tejet, habár tőlem az itt lemezen meglévő Karády dalokat, vagy operákat-operetteket hallották, kevésbé kifinomult kiadásban. Persze az énekelgetésen kívül én még arra is emlékszem, hogy igen sokat ültem a fóliában az éppen megérett paradicsomokon lakomázva. Szerencsére a paradicsom kifejezetten magáncélra termett, nem adták el, úgyhogy a nagyszülők csak nevettek, és paprikát ettek a szalonnához, s kenyérhez, hogy a paradicsom hercegnőnek több maradjon.

Egy nap mamával kimentünk a hátsó kis földre, ez olyan kis zöldséges-gyümölcsös volt. Ő nyilván kapált, én meg jó pesti módjára szóval tartottam. Amikor már úgy gondolta pihenne egy keveset, megkért: - ’Kislányom, ezt a sor paprikát gyomláld ki nekem, míg vissza nem jövök!’ S én lelkesen nekiálltam, kapáltam-írtottam a paprikát, s igen módszeresen a disznóparajt meghagytam. Mikor mama visszatért, a fejét fogta: - ’Mit csináltál te lány? Hát a parajt kellett volna kihúzkodni!’ Én meg óriási öntudattal azt feleltem, hogy azt mondta, gyomláljam ki a paprikát, s különben is az semmire nem jó, míg a disznóparajt a disznók nagyon szeretik, érdemes az egész kertben csak azt termeszteni. Ezzel egy időre elintéztem, hogy ilyen fontos feladatokat ne bízzanak rám, s azóta is a disznók nagyon szeretnek, a paprikanövények pedig kevésbé.

Folytatása következik

Budapest, 2019. március 26.

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Máté 9:13 

Az a rengeteg keserűség, szívfájdalom, csalódás, reménykedő várakozás, elszalasztott lehetőség, kín, fájdalom és félelem, ami az anyámban és apámban, az ő anyjukban és apjukban, és így tovább a végtelenségig felfele a családfán keletkezett, az most mind itt van velem. Soha senkinek nem volt ereje feldolgozni ezeket, s megbocsátani. Haraggal, lemondással, apátiával, vagy ami még rosszabb, bosszúval feleltek az elszenvedett megaláztatásokért. Olyan nagy horderejű érzelmi láncolatot hoztak így létre, amit nem lehet többé figyelmen kívül hagyni, besöpörni a szőnyeg alá, ahogy azt mindig is tették.

Én vagyok az utolsó láncszeme ennek a füzérnek, és nincs mit tenni, meg kell bocsátanom. Habár sok mindenki élete a láncban már nem az én fennhatóságom alá tartozik. Egyesek bűntudata már olyan valóságot teremtett, amit nem tudok semmissé tenni, de gondolatban azért megteszem, s engedem nekik a szenvedést, ha azt választották.

De engem többet soha nem fog senki elhagyni, hacsak én nem küldöm el, vagy megalázni, hacsak én nem akarok alázatot gyakorolni, megvezetni, hacsak vezettetve nem akarok lenni, kihasználni, hacsak hasznos nem akarok lenni, takarózni velem, hacsak nem akarok betakarni valakit, játékszernek használni, hacsak nem akarok magam is játszani, dísznek nézni, hacsak nem akarok díszelegni, megvesztegetni, hacsak nem akarok megvesztegethetővé válni, kínozni, hacsak nem akarok kínlódni. Vége van. Lehullt a minta, ami eddig fogvatartott, s nem maradt utána semmi, csak ez: az ÍRÁS. Ez az, amiben elmondtam a történetemet, és amiben ezután is fogom. S akinek kedve van hozzá, a darabokból, mint egy puzzle-ből összerakhat egy képet. S a képben végül meglát mindannyiunkat, még saját magát is.

Budapest, 2019. március 20.

Vásárra menet

A szik telivér vajat köpül a talpas szikla lábánál. Kicsim: Szikszifta, egy marcona szatócs, hatalmas parókában dohányzik, és fatüzelésű nyakát egy sánta egér rágja. Mérges, határozott és szitkozódó füstfelhőt húz maga után bármerre jár.

Vörös Zé

Úgy láttam meg először, hogy a Tündér barlang bejáratánál merengve ül, lábait hanyag eleganciával keresztbe veti, egyik kezében Samuel Beckett, másikban fityegő szipka. Harsányan rekedt nevetése, és mindent figyelő tekintete körbeölelte a hegyet, s vele együtt minket is.

A bolond másik arca

Az Üveghegyen is egy keresztkapocs lett szentelt szeg. A tinédzser szerelem, mint görbe penge, a fejős tehén ellette fájó örökkévalóság.

Karnyújtásnyira

Az ember legszebb része, mely mindig pontosan tudja, mire van szükségünk. És kórosan gyengéden tereli tesze-tosza életünk harsanó vizét abba a csapodár mederbe, mely végül visszavezet bennünket a szikkadt valóságba.

Iloz

ZEON szerte elmúlt a múlt, pláne 2836. október 25.-én 20 órakor, amikor Mona és ABABA itteni Scrabble utánzatot kolbászol. Dereng, hogy Freud egy tofuízű rém.

Lány martinis pohárral

Karlt ez a furcsa esős kor, valahogy igazán elszomorította. Ábrándozott, bólogatott, visszakérdezett. Előtte még soha nem akart kikerülni az olivabogyókkal hosszú, arany unalomból. Egyszerű, színes, pörgetik: Valaki Más Filmjét.

Budapest, 2019. március 11.

“Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” *

Sokféle. Ha engem kérdezel, a bennem élő nőt is kérdezed, s így nehéz egyszerűen válaszolnom. Azt hiszem a nőnek elsősorban teret kell tudnia adni, teret a szeretet megnyilvánulásának. És mivel az igen sokféle, ezért a nő is sokféle. Kislányként bújós-kacagós-sírós, tinédzserként kajla-flegma-lázadó, fiatalon kacér-csinos-csábító, éretten elfogadó-belátó-bölcs.

„A nő lényegisége ugyanis a mindent magába foglaló tér.”** S a minden pedig mi magunk vagyunk: te és én, ti és mi, s mindannyiunk élete, története, a múlt, a jelen, s a jövő. Minden érzés, érzet, minden kérdés és minden válasz is. A hurrikán szívében az egyetlen nyugodt pont, és a hurrikán maga. A lélegzet, az étel, az ölelés, a tiszta víz, a szabadság, de lehet a zavar, kifürkészhetetlenség, a makacsság.

Mindenkinek olyan nő a társa, amilyen teret megenged magának. Persze azt mondják, a nő választ. Igen, talán ez igaz. Neki kell tudni, kinek tud teret adni, s kinek nem. Pláne, hogy kinek tud életet adni, s ezalatt nem csak a szülést értem. Kinek teret engedünk, életet adunk, új lehetőséget. Minden nő mellett más és más oldalát ismerheti meg az ember, s aki mellett szűk, az nem az ő igazi társa. Addig kell keresnie, míg egyszer csak fellélegzik, és azt érzi: haza jöttem, itthon vagyok, ezt kerestem, itt van a helyem.

Ez az a tér, amiről beszélek, s ahova mindenki tart, vagy jó esetben már ott van. A nő, a mi biztonságos otthonunk, ahol az érzelmek, a gyengédség, a gondoskodás, s a bizalom lakik. Ez a belső nő mindenkiben ott van a kezdetektől, s mindenki végsősorban a sajátját keresi, s amikor megtalálja, minden egyszeriben rendbe rakódik, eggyé válik, egyértelművé és egyszerűvé. Sokfélén egyszerűvé. 

*”Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Szent Ágoston

**Idézet Lama Ole Nydahl-Könyv a szerelemről című művéből

Budapest, 2019. március 8.

Mondják, hogy az embernek a tej és maradó fogsora után öregségére, jóval 80-90 év felett új fogsora kezd kinőni. Mindez persze akkor, ha az őssejteket holmi fogbeültetés során nem ölték el. Ez a fogsor teljes fényében a dolgok természetes menete miatt nem tud pompázni. Van, hogy halottakon fedeznek fel ilyen fogakat. Kérdés, hogy mire készül az ember ilyen korban, mit akar „megrágni”, mi újba akar belekezdeni?

Meglett korában az ember, ha van minderre ideje, elkezd lelassulni, és sokszor látjuk öregeken, hogy máshol járnak, haldoklókon, hogy mással beszélnek. A szenvedések közben hirtelen felcsillan a szemük, mintha régi ismerőst látnának, s gyakran szólnak is hozzá, nyújtják felé kezük.

Az az ismeretlen, amitől mindenki fél, és távol akarja tartani magát, a legrégebbi ismerősünk. A legnagyobb univerzális rendező erő, mely segít a léleknek végleg elhagyni a testet, más formában továbbélni, s ha szükséges, újrakezdeni. A földi élet során ez talán a legnagyobb transzformáció. Érdemes is erre a találkozásra új fogakat növeszteni!

De amit sokan nem tudnak, a halál nem csak egy külső erő, bennünk is van, olyan, mint az öngyógyító erő. A halál, csakúgy, mint a gyógyulás a mi kezünkben is van. Persze külső, természetellenes segítséget mindkettőhöz igénybe vehetünk, de annak nagy ára van, gyógyulásnál a test, halálnál a lélek látja kárát az ilyen erőszakos beavatkozásoknak. A halálnak pontos ideje van, habár lehet vele/magunkkal alkut kötni, de akkor adni is kell érte valamit, vagy ne adj Isten, valakit.

Ez az erő azzal teszi nekünk a legnagyobb szívességet, hogy kereteket ad, időhatárokat szab, és rendkívül értékessé teszi az Életet, hiszen amit el lehet veszíteni, az mindig értékesebb, mint amit nem. A halál egy lehetőség, hogy itt a Földön jobban éljünk, vagy akár, hogy utána új életet kezdjünk. Vannak, akik életük során sokszor tapasztalják meg ezt az erőt, s tovább élő testükbe új lelket építenek a sajgó romokból. Mások elhagyják a testet, és más testben próbálnak szerencsét ugyanazzal a régi, sebesült lélekkel, hátha ott meggyógyulhatnak.

Bárhogy is, ezt a szolgálatot nem szabad elbagatellizálni, nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a halál után, az meg végképp nem, hogy addig mi történik! Csak a földi testbe inkarnálódott lélek tud kapcsolatokat gyógyítani, ez sehol máshol nem lehetséges. S oly kevés ilyen hely van, ahol a test, s lélek együtt van, kár lenne eltékozolni ezt az esélyt, itt az ideje kinöveszteni azokat a „halál fogakat”!

Budapest, 2019. március 5.

Amerikai tudósok olyan drogot fejlesztettek ki, amely eltörli az emberi emlékeket. Elsősorban háborúból hazatért katonákon akarják alkalmazni, hogy a fronton átélt borzalmakat megsemmisíthessék. Azonban egyelőre nem specifikus, hogy mely emlékeket törli a gyógyszer, így akár az egész emberi emléktárat, vagy a nem megfelelő emléket törölheti.

Ezen a híren elgondolkozva megfogalmazódott bennem az igény arra, hogy a múltról beszéljek. A múlt azon részeiről, amit lehetne törölni és visszatekerni* egy korábbi, boldogabb helyére az életemnek. Kétlem, hogy a törlés segítene. A múltam nélkül nem lennék ugyanaz az ember, mint aki most vagyok.

Azt gondolom, hogy az életben bármi megtörténhet az emberrel. Ezek az események lehetnek tragikusak, traumatikusak, sokkolók és persze felszabadítóak, boldogak és kiteljesítőek is. Soha nem az a baj, ha valami történik velünk, hanem az, ha ezt titokban kell tartani, ha nem lehet róla beszélni. Ahogy az ember megosztja a tapasztalatit valakivel, rájön, hogy mindenkinek vannak nehéz életszakaszai, és ahogy kibeszéljük magunkból a démonainkat, azok elvesztik erejüket és az irányítást az életünk felett. Eddig bujkálnunk kellett, mereven elzárkózni, védekezni, magányba vonulni. Harcolni mindig is könnyebb volt, mint szembenézni az egymás iránti érzelmeinkkel.

Itt az ideje feladni a rossz tapasztalatokhoz való ragaszkodást! Elfelejteni nem kell, mint egy mese, aminek tanulsága van, úgy kell kezelni. S ezekre az élményekre, ha átdolgozottak, lehet akár építeni egy új életet, ami nyílván egyedi lesz, különleges, furcsa, tekervényes, de szabad és szinte semmivel nem lehet kimozdítani a központjából, mert olyan alapja van, mint senkinek. Olyan értéket képvisel, ami első ránézésre nem egyértelmű. Akár a csiszolatlan gyémánt, ha megpillantod, olyan, mint egy üvegdarab, rengeteg munkába, polírozásba kerül, mire mások is látják az értékét.

Ne dobjuk el magunktól a múltat, mert az nem csak a mi múltunk, a szüleinkké és nagyszüleinkké is, sőt akár több generációé, mindazoké az embereké, akikkel átéltük. Merítsünk belőle: az átdolgozott fájdalomból erőt, a kétségből tudást, a félelemből szeretetet, a balgaságból bölcsességet, a hibáknak megbocsátást, a magányból közös élményt! S így lesz teljes az életünk, azzal, amit oly felelőtlenül eredetileg ki akartunk dobni.

*The Cranberries-Erase and rewind

Budapest, 2019. február 23.

Ami belül van, az mélyen kezdi. Sötétben, nyirkosan és hidegben. Egyedül van, s csak önmagára hagyatkozhat. Sokáig csak ezt a sötétséget szívja magába, átfájja a mélységtől és magánytól való félelem. Háború van benne, önmarcangolás, türelmetlenség: Mikor jön már a tavasz? A múltjában él, pihen és erőt gyűjt. S aztán egyszerre egy kicsit melegebb lesz. Ekkor megremeg a kis lelke, és nyújtózkodni kezd. Először lefele, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Bodros gyökereket ereszt, hogy vizet, s tápanyagot nyerjen a nagy kibontakozáshoz. Mindig is tudta legbelül, hogy mire képes, lám, most bekövetkezik. Lassan, nagyon lassan elkezd nőni felfele. Tudja, hogy arra van az életet adó fény, pedig még sosem látta. Érzi a „csontjaiban”. Kinyújtózkodik, s egyszer csak áttöri a talajfelszínt, s eddigi otthona már csak a támasza lesz. Az válik fontossá, ami idekinn történik. Itt minden színes és meleg. Ő maga is kiszíneződik, friss lesz, üde és zamatos. Szárba kap, elkezd rügyezni, s ha virágba borul, már semmi nem akadályozhatja meg a valódi szeretet megtapasztalásától. Aki virágot tud hajtani, az tud igazán szeretni, gyümölcsöt hozni, s megtanítani utódainak az élet valódi rendjét. A szeretet rendjét.

Budapest, 2019. február 18.