„Elmegyek, elmegyek, jó messzire, 

Nem leszek senkinek a terhére. 

Nem írok levelet, nem is üzenek, 

Lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek.”* 

A lélek tápláléka, iránya, oka a szeretet. Ha azt valami oknál fogva, külső körülmények, vagy belső gátak miatt nem tudja élni, akkor beszorul. Összelapul, mint a rugó két fal közt, és kívülről nem lehet látni, hogy ebben a rugóban mennyi erő, mennyi akarat, mennyi fájdalom van. A falak közt megreked, és minden erejével nekifeszül. Ez a belső feszültség, küzdelem látszik is az ilyen megrekedt lelkeken.

Örkény szerint a léleknek két útja vezethet Istenhez: az egyik az elmélkedések útja - a művészetek, a filozófia, a vallás útja -, a másik a világi életben az emberek szívén keresztül vezető út. Azt gondolom, hogy aki a falak között ragad, mert a világi életben nem tudja megélni a szeretetet, az elkezd gondolkodni, filozofálni, zenélni, rajzolni, írni, vagy imádkozni, mert a rugó ebben a dimenzióban nem gátolható. A lélek valódi természeténél fogva nem anyagi, így a világi dolgok, földi események, élethelyzetek nem gátolják, szabad és örök.

Az emberek szívén keresztül vezető út lényegesen nehezebb, kalandosabb és izgalmasabb, de sokkal több fájdalommal és lemondással járhat.

Van egy tudomány, mely a két út határán dolgozik. Ez a pszichológia, amely beszorult lelkeket, helyzeteket szabadít ki a fájdalomból azáltal, hogy beforgatja őket egy szellemibb irányba, majd amikor a trauma feldolgozásra került, visszaforgatja őket oda, ahonnan már maguktól meglátják az új utat.

A falakat azonban nem szabad egyik pillanatról a másikra elvenni a rugó útjából. Egyrészt azok nem véletlenül vannak ott, bármennyire is fáj, a lélek fejlődése érdekében elengedhetetlenek az akadályok. Másrész, ha hirtelen, átdolgozás nélkül megszüntetnénk azokat a falakat, amiket egyébként a rugó saját magának hozott létre, akkor éretlen állapotban a végtelenbe pattanna, rászakadna az élet, s azt a lélek nem tudná kezelni.

Bárhogy is, minél szűkebb helyre szorítanak be bennünket, annál magasabbra tudunk majd szállni, s annál kreatívabbá válunk, amíg a szorítás tart. 

*mezőmadarasi halottkísérő

Budapest, 2019 július 18-19.

Szigethy D. százados ma ügyeletes volt. Nem fog aludni, ügyeletben sosem szokott. Csömöre volt a börtöntől. Művész ember volt, fiatal korától hárfázott és most így 50 felett azon morfondírozott, hogy meg kéne tanulni balettozni. Kérdés, hogy nem akadály-e hogy több, mint 250 kiló. Bár mintha olvasta volna valahol, hogy a Markó Iván szinte bárkit bevesz a társulatba. A bazitai Dártvéder is nála balettozott, ő sem kis darab, azt meg kell hagyni.

Szigethy D. százados nem is értette, hogy került a börtön kötelékébe, gyakran érezte, hogy ő a rab, nem akiket bezártak ide. Persze a családi tradíció, az apja, nagyapja, dédapja is börtönőr volt, na de az előbbi a Göncz-nek az utóbbi Kossuth-nak volt az őre. Ma meg mi van: hajléktalanok, drogosok, apagyilkosok, pedofil papok. Jobb nem is belegondolni.

Szigethy D. százados otthon sem érezte jól magát, a felesége a szülés után teljesen elfordult tőle. Úgy járkált a lakásban, mint egy mélyen alulkielégített transzhumán lény, arcán azzal a leírhatatlan kifejezéssel, mint aki mindenkire meg van sértődve. A mimikája teljesen robotszerű volt, a szex meg, hagyjuk! Biovibrátornak tartotta csak a férjét, és a világért sem mosolyodott volna el, nehogy meglátszon a kora, az érzései, a személyisége. Hideg volt és kérlelhetetlen, mint a kő. Volt is egy ilyen akciófilm: Stone Cold. A főhős pont úgy maradt egyedül, mint a százados, és pont olyan vacak volt a forgatókönyv, mint az övé.

Szigethy D. százados nem emlékezett már arra sem, hogy mikor érzett utoljára valami, vagy valaki iránt valódi izgatottságot, mikor érezte, hogy valami jó fog történni, hogy valamiért érdemes élni, hogy valamiért kiléphetne ebből a páncélburokból, amit az évek során rászorított az élet. Nem emlékezett arra, hogy mit is akart valójában, és nem emlékezett arra sem, hogy egyszer meg fog halni, és hogy az a szűkös idő, amit kimértek neki itt a Földön behatárolt. Arra sem emlékezett, hogy ezt életnek hívják. Elővette a zsebéből azt a bizonyos kis fehér tablettát, két kiskanál közt szakszerűen összetörte, rezignáltan belekeverte egy kupica rumba, felhúzta, majd rántott egyet az egyenruháján és ment a körletre, ahogy 20 éve mindennap. Kábán és boldogtalanul.

Budapest, 2019. július 11-12.

"A valóság csupán illúzió, de roppant kitartó." A. Einstein

Egy ideje elhatalmasodott bennem az a gyanú, hogy a férfiak úgy közelítenek meg, mintha valami matematikai feladvány lennék, amit meg kell oldani a holnapi matekórára. Sajnos egyiküknek sem jut jobb ötlet az eszébe, mint hogy gyököt vonjon belőlem. És hát akkor tudjuk, mi marad az emberből, pláne ha nő? A NŐ gyöke lehet az N, az Ő, vagy a ”. Ezt az utóbbit szoktam én választani, mert ezt esetleg lehet gondolatjelnek használni, így a gyökvonás után legalább gondolatban szabad maradhatok, és nem kell valami hiányos roncsként tovább élni. Viszont gondolataim nagy része kimondatlan marad, egy olyan térben létezik tovább, ahol nincsenek számtani feladványok.

Ebben a térben találkoztam a teológiával, pszichológiával, és a filozófiával, melyek mindegyike utat mutathat arra vonatkozólag, ha valakit matek házinak néznek, és műveleti jelekkel látják el, ahelyett, hogy szembesüljenek az érzéseikkel és ne adj, Isten megbeszéljék azokat.

Az eddigi tapasztalatok bizonyos védekező mechanizmusok kifejlesztését tették szükségessé, melyeket az idei gazdasági év kezdetekor foganatosítottam. Úgy mint, lehet kérem engem számnak nézni, nem is számnak, függvénynek. Feladat: Hogyan nevezzük a valós számokat valós számokba képző függvényeket? Igen, uraim, ez a megszámlálhatatlan végtelen. Na és akkor most tessék kérem matematikai műveletbe vinni! Maximum sorozatok határértéke lehetek, de egyáltalán nem biztos, hogy pont a végtelen lesz a határérték. Esetleg húr-elmélet kutatással lehet babrálni rajtam valamit, de a hétköznapi matekot ideje kidobni!

És hát maradhat persze minden úgy, ahogy volt: gondolatjelek között, kimondatlan érzésekkel, be nem teljesített vágyakkal, el nem élt életekkel. Vég nélkül, a végtelenségig.

Budapest, 2019. június 24.

Ma egy teljes napos asszertív tréning után meglehetősen fáradtan szálltam fel az 1-es villamosra az újbudai oldalon. Révetegen leültem, befejezetem a fejezetet a könyvemben, s nem volt kedvem tovább olvasni, inkább nézelődtem. Vesztemre! Mert épp srégen szemben egy kedves magyar család legintimebb életét vetítették széles vásznon, Dolby Digital Surround Sytsemmel, HD felbontásban, és egyáltalán nem lehetett leállítani, beletekerni, reklámok sem zavarták az adást, leszállni nem tudtam, mert épp akkor kezdett zuhogni, szóval úgy tettem igen asszertívan, mintha nem zavarna és a világon ez lenne a legtermészetesebb dolog. Elmondom mi volt, mert már mindenki a tíz körmét lerágta, én meg még csak a felvezetésnél tartok.

Szóval a család felnőtt tagjai összesen ketten nem érték el a 40 éves kort, ehhez volt 3 apró gyermekük: egy kicsi fiúcska-cumival a szájában álldogált, egy kis leányka-babakocsiban ült, és kólát szopogatott szívószállal, és egy igen apró kis leányka, aki édesanyja mezítelen jobb mellén evett-aludt felváltva. A fiatal anya mindeközben kisfiát dobozból kínálta valamilyen eleséggel, melyet a gyermek heves fejrázással elutasított, lévén az ő szája már tele volt. Erre az anya maga kezdte el enni az ételt, és kínálta a nekem háttal ülő urának, aki szintén szó nélkül nemet intett a fejével, mert az ő szájából is lógott már ki szívószál meghatározhatatlan italt közvetítve. Hogy a családi béke teljesen harmonikus legyen a férfinak is kilógott a gatyából a feneke, nyílván konszolidált szoptató nejével. Összefoglalok tehát: a család élete akkor kerek, ha valami van a szájnyílásban és lehetőleg intim testrészek szabadon lélegeznek, mert ez így egészséges. Örüljünk, hogy nem egy análisan fixált család koraestéjét kellett végignéznem! Így is a Népligetnél már félig sokkos állapotban szálltam le, s hagytam magukra ezeket az embereket, akik, bárki bármit mond, végül is lehet, hogy így boldogok.

Akármennyire gyakran is történik meg ilyen az emberrel, erre nem lehet eléggé felkészülni. Fogalmazzunk úgy, el vagyunk szokva tőle. Még mindig a hatása alatt vagyok, és ez a kép örökre beégett a retinámba, úgy mint a Wicklow hegység, vagy a Stromboli vulkán, csak lényegesen realisztikusabb. Tanultam ebből az esetből, legközelebb maradok a könyvemnél, a mentális képek is tudnak drasztikusak lenni, de bármikor rájuk csukhatom a könyv fedelét. Az írott történetek, szerzőik és szereplőik nem sértődnek meg, és nem féltékenyek, ha ne adj Isten olvasás helyett úszni megyek, vagy hosszabban beszélgetek a pedikűrössel. Mint ahogy én sem sértődöm meg, ha most a kedves olvasó a homlokára csap és felkiált: „Miket hord itt össze ez a lány?”, majd fejcsóválva felhajt egy pohárka bort, és megy aludni, mert már megint semmi különös nem történt a Világban. „Jobb lesz eltenni magunkat is holnapra!” Jó éjszakát és szép álmokat!

Budapest, 2019. június 20.

Kép: Gabriel Joseph de Froment, castilliai herceg és családja, 19. század

Rebeka közvetlen a kiserdő mellett lakott, a mamámék szomszédságában. Mindig is úgy emlékeztem rá, mintha egyedül élt volna, míg a mai napon meg nem tudtam, hogy állítólag férje, gyereke volt.

Volt a faluban egy pletyka, miszerint boszorkány volt, és akire csak ránéz rontást tesz rá. Ezt a pletykát bizonyos körülmények alátámasztották. Úgy, mint Rebus olyan ronda volt, hogy azóta sem láttam olyat, és öreg, mint a földút, továbbá mindig maga elé mormolt, és ha valami nem tetszett neki, átkiabált az udvarunkba a spájzból: „ne hangoskodjatok büdös kölykei, nem otthon vagytok!”

Mondanom sem kell, a szóbeszédhez mi is hozzátettük a részünket. Amikor pocok harapta át a csirkék nyakát, a tetemeket a háza ajtajába tettük, hogy a falubeliek azt higgyék ő tekerte ki a nyakukat valami álnok varázslathoz. Vagy míg délutáni sziesztáját töltötte, cukros vízzel kentük le a háza boltozatát, hogy legyek garmada lepje el.

Persze azért féltünk tőle, mint a tűztől, ha megláttuk, üvöltve rohantuk szemünket eltakarva, hogy még véletlenül se nézhessen bele. És hát mama, vagy akármelyik ismerős is igen rossz véleménnyel volt róla, háta mögött csak Rebinek, vagy Rebusnak hívták, és egyetlen barátja sem volt. Soha senkivel nem beszélgetett, csak átkokat szórt, vagy kiabált, illetve magában beszélt.

Azt máig nem tudom, hogy mi volt az eredete azoknak a történeteknek, amik róla terjengtek. Elég volt az hozzá, hogy mogorva volt és magának való, vagy tényleg tudta irányítani a sötét erőket? Szerintem inkább magányos volt, és nem tudta, hogyan közeledjen másokhoz. Talán könnyebb volt a haragot táplálni, minthogy szembenézzen a valós érzelmeivel. Azt hiszem az elszigetelődés mindig valamilyen mély sebre utal, a magasabb erőkkel való jó viszony szintúgy. Ma már inkább egy vergődő, szenvedő lénynek látom, mint boszorkánynak, akit a pletyka teljesen elszigetelt mindennemű emberi kapcsolattól, s talán ezért fordult más erőkhöz. Akkor mindenesetre a menekülést választottuk.

Ma más a helyzet, rengeteg speciális barátom van, sőt kifejezetten csak olyanok, akiktől mások tartanak, vagy beszélnek a hátuk mögött. Sőt én magam is furcsának vagyok elkönyvelve, s a magasabb erőkkel igen jó kapcsolatot ápolok. Talán mindannyiunkban él egy Rebeka, s ha megszeretjük, megszelídül, s nem pöröl tovább.

Budapest, 2019. június 10.

Anyának gyermeket. Katicának pettyeket.

Talajnak esőt, májusban, bőven. Kalapba tollat, kacéran, zölden.

Fajátékot tablet helyett. Szalagnak hajat, selymet.

Szőlőnek poharat. Szatócsnak tokhalat.

Kacskaringónak papírt, merítettet. Kutyának gazdát, szelídítettet.

Színes virágnak méhet. Restrikciós enzimnek DNS-t, szépet.

Tokának remegést. Szesznek erjedést.

Galaxisnak tejutat. Szájba fogakat.

Takaróba meleget. Kotkodácsnak teleket.

Sárkánynak fejet, hetet. Szenteltvíznek felekezetet.

Szatyorba kefirt, szárzellert. Puskagólyóba gellert.

Kolbászba hájat, de sokat. Szeretőnek pillantást, ha szabad.

Útnak kereszteződést. Szakembernek szerződést.

Társnak azt, aki fontos. Gyümölcsből azt, ami honos.

Gyilkos eszközzel kenyeret vágni. Méreggel beteget gyógyítani. Háborút föladni. Katonát kézen fogni. Nem akarni semmit sem igazán, s akkor helyre billen a Világ rendje. Így, bárhogy, máshogy.

Budapest, 2019. május 28.

Michel Tournier szerint két féle nő létezik: a vertikális és a horizontális. Az előbbi a csecsebecsenő, akit kezelhetünk, gyúrhatunk, akit kedvtelve nézegethetünk, aki a férfiélet dísze. Az utóbbi a tájnő, ezt bejárjuk, belebocsátkozunk, és gyakran előfordul, hogy eltévedünk benne. Az előbbi szapora beszédű, szeszélyes, követelőző, kacér, teste hajlékony, karcsú, nádszál test, medencéje párizsi. Az utóbbi hallgatag, makacs, birtokló, emlékező, álmodozó, teste dús, kitárulkozó, anyás test, medencéje mediterrán. Úgy tűnik, az egyik minőség kiemel, a másik földel.

A rémkirály című regényben ír erről, de azt nem említi, hogy van átmenet az egyik minőségből a másikba vagy esetleg, hogy van, hogy a nő az egyik férfi mellett ilyen, a másik mellett olyan. Mindazonáltal ahogy haladnak az évek, egyre jobban terülnek el körülöttem és bennem a dolgok. Elfárad egyszer az ember, és akkor jobb, ha hagyja a többieket érvényesülni. Egyre többször veszem észre magamon, hogy inkább lassabb tempóra kapcsolva és sokkal kevesebb dolgot akarok csinálni. Olyan megfigyelő lettem. Belül lehet, hogy fortyog még valami, de igen megfontoltan vár biztos talajra a kiugráshoz. És igazából akkor már csak lépni kell egyet, ugrani nem is annyira.

Futás helyett gyalogolok, gyorsúszás helyett csak lubickolok, egész napos kirándulás helyett csak rövid túrákat teszek, édes sütemények helyett kenyeret sütök, a kávét tejjel iszom, a sört habosan, leszoktam arról, hogy bárkit bármiről meggyőzzek, hagyom, hisz mindenkinek saját útja van, az én utam se lenne kényelmes másnak. Azért azt gondolom, mindkét típus bennem van: az egyik a kecske énem, a másik a tehén, az egyik a sárkány, a másik a szűz, az egyik az ablak, a másik a takaró, az egyik a szabadító, a másik a szolgáló. S ha megengedik egymásnak, hogy mindketten szabadon, teljes életet éljenek, újra helyre áll a rend. A világ rendje. Az isteni rend.

Kép: Pedro Almodóvar - Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmjéből

Budapest, 2019. május 22.

Aszada - se út, egy szál, mi szül a Földre, menekül, beszél, tart, szolgál, ez az egész*

Hallottam, ahogy belépett az ajtón. Már vagy egy órája ül a cipős szekrényen. Nem értem, hogy lehet, hogy nem jön ide hozzám, hiszen én és megannyi társam csak arra várunk, hogy segíthessünk neki? Én kifejezetten. Úgy mondják ideát Őr, ez lenne hát az én feladatom. De olyan, mintha észre sem akarna venni, állandóan lepattint, itthon hagy, nem is tehetné, de ő valami olyan megszállott ridegséggel tagad minket, hogy azért néha sikerül leráznia. S akkor itthon nézelődök. Keresek valamit, ami nyomra vezethetne. Állítólag én mindent tudok róla, de mégis az az érzésem, hogy valamit titkol. Naphosszat győzköd embereket arról, hogy az a valóság, amit ő tapasztal, holott pontosan tudja, hogy illúzió. Legbelül mindenkinek tudnia kell, hogy a földi kiküldetés csak átmeneti állapot, még az én földi kiküldetésem is. Nálunk ez úgy van, hogy nemcsak egy lelket kapunk, hogy segítsünk, egyszerre több helyen is ott lehetünk. De ő kifejezetten nehéz eset. Nem tudja felfogni, hogy ami történt, érte volt. Így lett belőle az, aki. Így találkozhatott azokkal, akikkel feltétlenül kellet. És persze elmegy a legfontosabbak mellett. Mi értelme volt akkor a gyerekkori kiképzésnek, hogyha nem érti meg? Pedig ez a szakmája. Mindenkit megért, csak sajátmagát nem. Most nem fogok csak azért testbe inkarnálódni, hogy higgyen nekem! Vasárnap van. Megint. Mindig is az volt. És az lesz újra és újra. Ideát mindennap vasárnap. Fényesség van. Pont olyan, mint mikor hozzá csatlakoztam. S itt az is lesz örökké. Most és mindörökké.

*HATÓERŐ

Budapest, 2019. május 19.

„semmit sem akarok, nemhogy sehogy”*

Felakasztotta a kabátját a fogasra, s töprengve leült a cipős szekrényre. Nem zavarta, hogy sötét van, sőt ez segítette a gondolkodásban. Egyedül volt. Társaságban persze játszotta a kevély elvált, önálló férfit, aki mai modern szóval önmegvalósít. De minek is csinálja ezt? Már nem emlékezett, vagy hát nem akart emlékezni. Sajnos, amit ilyen szépen elnyom az ember, az egyszer kitör. És akkor oda az imidzs, oda a karrier, oda a tekintély. Már ha ezek egyáltalán róla elmondhatók. Soha nem volt egyszerű dolga a nőknél. Helyesebben azoknál a nőknél, akik igazán érdekelték. A kis vegye-vigyék jöttek-mentek az életében minden nagyobb fennakadás nélkül. De az ember egyszer megöregszik, és egyre inkább a nyugalmat keresi, az otthont, a megértést. Volt egy olyan gyanúja, hogy tudat alatt keresi azoknak a nőknek a társaságát, akik mellett nem kell szembenéznie a rideg tényekkel, a múlttal. A magánéletét felszínesen élte, sosem volt benne igazán szenvedélyes, gyakran jött össze munkatársakkal épp azért, hogy otthon is csak a munkáról lehessen beszélni, sajátmagáról még véletlenül sem. Bezzeg a kliensekkel megélte az intimitást, ott jelen volt. Egy ülés csak 50 perc és mindenekelőtt nem róla szól, hanem más elcseszett életéről. Mindig is tudta, hogy mindenki ezért csinálja, hogy végül sajátmagát meggyógyítsa. Aki meggyógyult, megoldotta a problémáit, az mind elhagyta a szakmát. Benne még égett a tűz. A tűz, ami belülről mardossa gyerekkora óta, s csak akkor enyhül, ha megkönnyebbült arcokat lát. De lassan 50 éves, és egyre többször jut eszébe az a mondás, hogy halálunkkor nem azt bánjuk meg amit tettünk, hanem igazán csak azt, amit soha nem volt merszünk megtenni. Talán eljött az idő, vagy talán a megfelelő idő már rég elmúlt, esetleg soha nem jön már el ugyanaz. Szombat van. Megint. Mindig is az volt. És az lesz újra és újra. Az anyja menekül, az apja utána, vér amerre lát, aztán sötétség. Pont olyan, mint most. Örökké ez a múlt. Most és mindörökké.

*Idézet meg nem nevezett forrásból

Budapest, 2019. május 18.

Van egy tudatos étkezés gyakorlat, ami valószínűleg az étkezés jógája című könyvből táplálkozik, a neve: egy mazsola gyakorlat. A következőkben áll: egyetlen szem mazsolát kell megenni úgy, hogy először csak a kezünkbe vesszük, figyelmesen megfigyelünk rajta minden redőt, majd behunyjuk a szemünk, s most végigsimogatjuk a felszínét, közben arra gondolunk, hogy mennyi munkába került a természetnek ennek az egyetlen mazsolaszemnek a létrehozása, mennyi szeretet áramlik rajta át, mennyi fény, eztán a fülünkhöz emeljük és morzsolgatjuk, közben meghallgatjuk, milyen hangot ad ki, majd megszaglásszuk, a szánkhoz emeljük, végiggörgetjük az ajkunkon, s csak ekkor kapjuk be, de nem nyeljük le azonnal, a szájpadláson is megforgatjuk, végül igen lassan rágva lenyelhetjük. Akik ezt a trendet követik, vallják, hogy minden ételt így kellene megenni.

Mulatságos végiggondolni, hogy egy háromfogásos ebéd mennyi időt venne így igénybe, annak ellenére, hogy nyilván az ember nem is eszik annyit. Kicsit olyan ez, mint főzés közben, eltelítődik az ember az illatokkal, itt meg a táplálékról begyűjtött információval. Mostanában próbálgattam néhány ételt meghallgatni, a következő eredményeket kaptam: a krumplipüré cuppog, a sör csattog, a sajt sikít, a káposzta recseg, a pótkávé zizeg, míg a szemes kávé koccan. Hozzá kell tennem, hogy mindezeket a felfedezéseket a nagyböjt ideje alatt tettem, úgyhogy elképzelhető, hogy a húséhség miatt kialakult hanghallucinációs tüneteket mutattam, és nem annyira az ételek beszéltek hozzám. Mindazonáltal ma, mikor végre rávethettem magam a húsvéti sonkára, egyáltalán nem követtem a fent leírt gyakorlatot, s a sonka mégis énekelt, mégpedig mi mást, mint az Örömódát glissandoban. „Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm, térj be hozzánk drága vendég, tündökölj ránk fényözön…” trallala.

Budapest, 2019. április 20.