A férfi, ha fáj neki, vagy ha orosz, hallgat.*

Amikor egy könyvet olvasunk, olyan, mintha álmodnánk. S amikor írunk, mások álmát írjuk. A vakító igazságok mögött megbújó küzdelem mindannyiunké. Ugyanazokból a sorokból ezer féle valóság keletkezik gondolatban, mindenkinek máshol van a hangsúly, máshol kacag fel, s máshol fáj. Máshogy érzi ugyanazt, máshogy fojtogatja a sírás, s csavarja ki kezéből a könyvet az álom. S a két álom közt van egy realizmus, egyeseknek ráadásul orosz.

A realitás csak annak kell, akinek teste van, és csak addig létezik. Az álom örök. A valódi lét álmok sorozata. Álom az álom, álom a szerelem, álom a művészet, álom a filozófia, álom minden elvolt gondolkodás, álom a képzelet, s a kreativitás. S ha azt érzed, valakivel jó együtt lenni, biztos lehetsz benne, őt is álmodod. Amióta álmodunk, azóta vagyunk egymásnak és egymásért.

Gyakran ugyanazt a történetet, akár ugyanazokkal a szereplőkkel többször megálmodjuk. Addig álmodjuk egymást valóságként, amíg a rend helyre nem áll, ameddig béke nem lesz a szívünkben, ameddig hajt a hatalomvágy, a fájdalom, a bosszú, a kétely, a tatár. Ezt hívhatjuk reinkarnációnak is.

Tény, hogy bizonyos helyzetek-kapcsolatok visszatérnek időről-időre az életünkbe, s amikor már a kisujjunkat sem akarjuk mozdítani, hogy megoldjuk, akkor már meg is oldottuk. De ez azért van, hogy több életen keresztül is eltart.

S ha most békésen hátradőlünk a kanapén kezünkben egy jó könyvvel, lábunknál kisállattal, kandallóban ropog a tűz, Fitzwilliam Darcy Handelt csembalózik a háttérben (Pemberley, Derbyshire), akkor Jane Austen- Büszkeség és balítélet című könyvének happyendes folyatásában vagyunk, és előző életeinkben ezért igencsak megdolgoztunk. Hát élvezzük, amit magunknak álmodtunk addig, ameddig lehet, bármikor felkelthetnek!

*Idézet Grecsó Krisztián – Harminc év napsütés című novellás kötetéből

Budapest, 2019. november 4.

Valójában nem azért választottad ezt a szakmát, mert segíteni akarsz az embereknek, hanem mert félsz. Rettegsz attól, hogy szembenézz annak a 6 éves kisfiúnak az érzelmeivel. Már akkor eldöntötted, hogy ezt nem csinálod, nem tudod kezelni, nem tudod feldolgozni. Azért választottad ezt a szakmát, mert távolságot akarsz tartani a saját érzéseidtől. S a távolság objektivitást biztosít. Felsőbbrendű vagy, félsz magadtól, s minden embertől. Ezért tanulmányozod az érzéseket abból a távolságból, amit teremtettél. De a magabiztos, karitatív attitűd mögött, a pszichologizálás mögött tulajdonképpen nincs semmi. Rendkívül tájékozottnak mutatod magad, megpróbálsz minél többet megtudni a Világról, de nem azért, mert érdekel, hanem, hogy megvédd magad, hogy minél több oldalról alá tudd támasztani és meg tudd tartani ezt a távolságot. S, ha véletlenül valaki egy centivel beljebb kerül, összezavarodsz.

Feleséged? Egy másik városban él, távolság.

Gyereked? Feleségeddel él, távolság.

Praxisod? Online rendelsz, távolság.

Apád? Nem is beszéltek, távolság.

Anyád? Nem mertek beszélni, arról, ami történt, távolság.

Barátok? Csak a Facebook-on, távolság.

Szerelem? Cyberszex, távolság.

Alvás? Csak altatóval, távolság.

Evés? Csak pépeset, távolság.

Önpurgálás? Igen gyakran, távolság.

Katonaság? Lúdtalp miatt, távolság.

Hobbi? Csillagászat, távolság.

a távolságot, mint üveggolyót, megkapod,

ébredj fel végre, kis Balázs!*

Budapest, 2019. október 16.

Képen: Eilean Donan kastély, Skócia. *József Attila - Altató című versének módosított idézete

Wittelsbach Erzsébet átsétált az őszi kerten, egyenesen benyitott a gödöllői kastély kapuján, s az ott őrnek vélt portást a következőképp köszöntötte: -„Uram kérem, vezessen a tükörterembe, Andrássy gróf érkezik perceken belül audienciára!”

-„De hölgyem, már zárva vagyunk, jöjjön talán vissza holnap!”- felelte a megszeppent portás, és azon nyomban a látogató útját állta, aki mit sem törődve a fizikai test határaival kecsesen átsétált rajta, fel a lépcsőkön az emeletre.

A császárné nem volt elragadtatva az ilyen fogadtatástól, de megszokta, hogy egy ideje semmibe veszik, mintha nem is létezne. És mivel élő mivoltában is pont ez volt a helyzet, igen nehezen tudta szétválasztani mostani létét a korábbitól. Nem is filozofálgatott sokat a testben és a testen kívüli lét különbségein. Ő még mindig ugyanaz volt, Sissi, és joga van az otthonában Gyulát fogadni, ha úgy tartja kedve. És persze, hál' Istennek, politikai takaróba is lehet burkolni ezt a mindenki számára egyértelmű randevút.

„- Ezek a magyarok olyan temperamentumosak – gondolta a bajor herceg lánya - még így haláluk után is, csak úgy parázslik a szemük, csattan a sarkantyújuk, tüzet okádnak beszéd közben, és ó milyen hevesen csókolnak! Ferenc József élő állapotban is egy puding volt, semmi konzisztencia, mindig pont olyan alakja volt, amilyen tálba öntötték, a csókja is olyan volt, mintha zabkásával akarta volna Erzsébetet kényszer etetni.

A császárné bement egykori szobájába, ahol a takarítónőt szobalánynak nézte: - „Kérem, fésüljön meg és vegye elő az ostorom, ahogy a gróf megérkezik, kilovagolunk!”

Timike köpni-nyelni nem tudott. „- Nekem kérem menni kell még a gyerekért, hajberakásról nem volt szó! Különben is, csak beugró vagyok, a sógornőm megbetegedett. Azért én egyáltalán nem vagyok megfizetve, hogy szellemek haját fésülgessem, pont elég ez a cefet sok tükör! Híj, a mindenit, de ki látott már ilyet? Halloween még messze van! Tessék talán akkor visszajönni!” S ezzel kifordult a szobából, keresztet vetett és megfogadta, hogy legközelebb a második kisüstinél megáll.

Mikor Erzsébet végre magára maradt, rájött, hogy nem változott semmi. Ő magányos és boldogtalan, a magyarok magyarkodnak, Ferenc József unalmasabb, mint valaha, s Andrássy gróf, akit igazán szeretett, csak egy átsuhanó szellem, mint mindig is volt. Elképzelhető, hogy ezen a nyavalygáson kívül lehetne valami értelmesebbet is csinálni. Elmehetne például szociális munkásnak Rákoskeresztúrra, az sem lehet értelmetlenebb.

Budapest, 2019. október 7.

Külön ajánlással és köszönettel minden szociális ágazatban dolgozó segítőnek, és foglalkoztatónak

Mondják, a szeretetnek sokféle arca van, s bármelyik arcát is mutatja, a célját mindig eléri.

Lehet szeretni valakit, mert egyszerű, de lehet, mert bonyolult. Lehet azért, mert egyenes, vagy mert hazug. Lehet, mert kerek, vagy mert szögletes. Lehet, mert magas és kevély, avagy mert alacsony és dacos. Lehet, mert szép és finom, vagy pont azért, mert csúnya és furcsa. Lehet azért, mert szépen énekel, vagy mert egyáltalán ki sem nyitja a száját. Lehet azért, mert beleket rajzol, vagy mert lovakat. Lehet azért, mert úgy fal, mint a veszett malac, vagy mert kecsesen falatozik, akár egy hercegnő. Lehet azért, mert nyugodt, vagy éppen hogy vibrál. Lehet azért, mert dús, hosszú haja van, vagy mert kopasz (nőknél ez kevésbé vonzó). Lehet, mert tekervényesen gondolkozik, vagy mert egyetlen gondolata sincs. Lehet kívül szeretni, és lehet belül. Lehet úgy szeretni, hogy távol tartjuk magunktól, s lehet úgy, hogy közel engedjük. Lehet úgy, hogy megmondjuk, s lehet, hogy elhallgatjuk. Lehet úgy, hogy csimpaszkodunk, s hogy eltaszítjuk. Lehet úgy, hogy egyszerre szeretjük bele minden kívánságunkat, s lehet, hogy meghagyjuk olyannak, amilyen. Lehet, hogy megmondjuk neki, mit csináljon, lehet, hogy hagyjuk, hogy kitalálja (főleg nőkre jellemző). Lehet, hogy szeretjük, de nem mutatjuk, s lehet, hogy nem szeretjük, de úgy kell tennünk, mintha (feljebbvalók). Van kötelező szeretet, mint a szülők szeretete. Pedig hát kérem, hol van az megírva, hogy annyi emberből pont a szüleit kell szeretnie az embernek? Van tekervényes szeretet. Van olyan szeretet, amelyik csak büntet, s megaláz, mert úgy lesz ember a gyerekből. S van csalogató szeretet. Van manipulatív. De van elfogadó. Van analitikus, jungi, vagy rodgers-i. Van fókuszált, s van szétszórt. Van vallásos, filozófiai, vagy földi. Van kettős kötés, amikor mások előtt úgy teszek, mintha szeretnélek, de ha ketten maradunk gyalázlak. És van hármas csavar, amikor azt mondom, hogy szertelek, de közben mindenkinek azt, hogy nem, pedig igen.

Bármelyik formáját is válasszuk a szeretetnek, ugyanoda vezet. Önmagunkhoz. Saját magunkat pont úgy szeretjük, amilyen az életünk. S minden egyes szeretet megnyilvánulás egy-egy cserépdarab abból az összetört tükörből, amit úgy hívnak, hogy valóság.

Halandóság. Kanos jószág. Kalandos vágy. Tojás, de lágy. Úri szabóság. Bécsi fánk. Fagyott láng. Tarisznya rák. Mák.

Budapest, 2019. szeptember 24.

Képen: Maori twist medal- StoneFlowerDesign

Mondják, hogy amikor bezárul egy ajtó, Isten kinyit máshol egy ablakot. S ha igazán szerencsések vagyunk abban az ablakban éppen Graham Chapman áll teljesen meztelenül, mert amikor bezártuk az ajtót, épp eljöttünk otthonról és most pont a moziban ülünk, s a Brian életét nézzük. De mit is beszélek?

Több mint 20 éve járok kisebb-nagyobb megszakításokkal terápiába, hogy ennek mi az oka, abba most ne menjünk bele. Egyrészt személyiségi jogokat sértenék vele ha elmondanám, másrészt egyáltalán nem az ok az érdekes, hanem maga a folyamat, amiről tulajdonképpen szeretnék írni.

Az történik ugyanis ilyenkor, hogy ha a terapeuta jól csinálja a dolgát, akkor meg tud bennem nyitni egy-egy ajtót. Érdemes nekik arra is figyelni, hogy ne egyszerre az összeset, mert akkor kiborul minden, és ember legyen a talpán, aki azt mind visszatuszkolja a helyére. Szóval megnyitnak egy ajtót, én azt gondolom, hogy a tudatalattimon, ahova ők így beláthatnak, sőt ki is fog valami jönni azon az ajtón. Csak hogy, ahhoz, hogy a terapeuta meg tudja érteni azt, ami belőlem kijött, magába kell engednie, át kell magán mosnia, s ehhez önmagán is ki kell nyisson ennek a valaminek egy ajtót, vagy ablakot. És itt jön a csavar, amire a terapeuta nem számít. Mégpedig az, hogy én azon az ajtón, amit önmagán nyitott bizony belátok, pont úgy, mint ő belém. Az a tapasztalat, hogy én általában pont annyira mélyen ismerem meg a terapeutát, mint ő engem, akkor is, ha magáról alig mond el valamit. Vannak olyan terapeuták, akikben egyáltalán nem bízok, azok rángathatják az ajtókat teljes erőből, olyanná válok előttük, mint egy lebonthatatlan sziklafal. S vannak olyanok is, akik teljesen nyitottak rám, róluk mindent fogok tudni, sőt igazából az ő terápiájuk is folyik ilyenkor.

Természetesen ez az ajtónyitósdi nem csak terápiás kapcsolatban működik, hanem bármilyen kapcsolatban. Azt hiszem a bevezetőben írt törvényszerűség inkább az, hogy ha valahol kinyílik egy ajtó, akkor ezzel egy időben valahol máshol is ki kell nyílnia, s ha valahol bezárul, akkor vele párhuzamosan máshol is be kell zárulnia. Vigyázzunk hát, hova nyitunk be!

Budapest, 2019. szeptember 14.

Millicent nem volt okos. Valahol halotta is, hogy a túl sok gondolkodás nem tesz jót a bőrnek, hamarabb öregedik tőle az ember. S ő fiatal akart maradni, és szép, majd gondolkodnak helyette a csúnya lányok. Ez a butaság mégis olyan bájossá tette. Az amerikai nőkre jellemző edzett testtel, fehér fogakkal és magas alkattal áldotta meg a természet, igazán nem lehet arra panasz, hogy a teremtés hevében a logikát, kíváncsiságot, gyors észjárást kihagyták a tulajdonságok közül.

Millicentnek humora és igazán személyisége sem volt. Egyszerűen szép volt. Nem szeretett olvasni, kártyázni, tanulni és sütni-főzni, viszont nagyon szerette a napot, az úszást és a party-kat. Ezeken a helyeken jól is mutatott. Ruganyos, erős teste kifejezetten mutatós volt fürdőruhában, egészséges barna bőre a napon és bármilyen koktél ruha, fejdísz az party-kon.

Millicentenek sok férfi csapta a szelet. Tavaly Paullal, a nagyreményű ifjú atomfizikussal járt. Legyezgette a hiúságát, hogy ilyen agyas férfit is érdekelhet. Általában nem szerette, ha egy férfi szellemesen udvarolt. Soha nem azt vonta le ilyenkor következtetésként, hogy ő túl buta az elmélyült beszélgetésekhez, hanem, hogy a férfi nyilván valamit kompenzál, bizonyára satnya szerető, ha ennyire leköti az idea.

Paul nem is ilyen volt, nem beszélt sokat, befelé forduló volt, magas, beteges kinézetű, kiugró szemű, amit a pajzsmirigy túlműködésnek köszönhetett. Igazán szerette a buta nőket, elfeledtették vele, hogy teljesen értelmetlen, amit csinál. Úgy gondolta ugyanis, hogy a természettudományos igazságoknak valódi gyakorlati haszna nem sok van, általában elméletek maradnak, mígnem egy okosabb tudós felül nem írja őket. S ha axióma is marad valami, az egész csak mentális maszturbáció, nincs benne igazi szépség, nincsenek benne érzelmek, nincsenek benne történetek, nincsenek benne nincsek, minden csak állandóan van. És ez olyan kiábrándító, hogy ezt csak egy buta nő oldalán lehet feledni, akiben nyílván az a vonzó, hogy végre nincs véleménye, nincs gondolata, nincs személyisége, jó üres, s Paul ezt kereste, ez az ürességet, ezt a semmit.

Millicent és Paul igazán összeilletek, mint a tollboa és a korc, persze nem a külső szemlélő számára. A semmi és a semmit kereső, az űr, ami befogadja a mindent. Ez a nő maga volt a megtestesült nirvána, és ezzel a butaságával mégis talán ő volt a Világ legokosabb nője, hiszen minden igaz kereső végső célja ez. Ez a nagy-nagy üresség.

Feszesség. Szemtelen restség. Szentség. Tehetség. Keresztség. Keszeg stég. Telek vég. Kelemen ég. Szeptemberben lesz itt a vég. ELÉG!

Budapest, 2019. szeptember 12.

Millicent karakterét Millicent Ingram, Szerb Antal – Utas és holdvilág című regényének szereplője ihlette, képen: Rachel McAdams

A nyári hó pustolt Szeged belvárosában. Ilyet több generáció óta nem láttak az emberek. Egy csütörtökön volt, júliusban, az utolsó állatrendszertan, -szervezettan összevont szigorlat után, és a másik életem előtt. Csak ezt akkor még nem tudtam. Rettenetesen kimerült voltam, a túltanulás jelei erősen mutatkoztak rajtam. Olyanra vetemedtem, amire eddig még nem volt példa, rendszertanból csak az A tételeket tanultam meg, gondoltam így is átmegyek. Sikerült, abban az évben kitűnő lett az átlagom, de az ÉLET nemsokára visszavette, amit adott. Kiderült, hogy az első 21 évben Ő is csak az A tételeket mutatta meg nekem, s eztán következtek a B tételek mindezidáig. Lassan befejezem a 42-dik életévemet, meg kell mondjam, a B tételek sokkal nehezebbek voltak, mint arra egyáltalán fel lehet készülni. Amit az ember nem lát racionálisan, arról nehéz könnyedén meggyőződni. De amikor már az összes félelmet kiégette a fájdalom, akkor, s csak akkor átvehetem a diplomám. Most látom csak, hogy túl erős voltam ahhoz, hogy könnyű életem legyen.

A szegedi albérletben nyáron olyan meleg volt, mint egy kazánban és olyan szag, mint a török szultán seggében. A víz ihatatlanul fémes ízű és büdös, minden olyan kicsi volt és kényelmetlen. Vizsgalevezetésként mindig Agatha Christie-t olvastam, a második év végén már a könyv elején tudtam, ki a gyilkos. Ez zavart. S később ez a tulajdonságom csak erősödött, tudtam előre az emberekről, hogy mit fognak tenni, melyik könyvben melyik karaktert személyesítik meg, s hova tartanak. Az sem kifejezetten segített, hogy később elkezdtem írni, a fantáziám még tovább fejlődött, s egyre gyakrabban öntudatlanul megírtam a körülöttem élők életét, amiről mit sem tudtam, csak érzékeltem.

Bartis Attila A nyugalom című regényében mondja, hogy az írás, a gyávák öngyilkossága. Ezt a mondatot persze csak figyelemfelkeltésnek szánja a főhős egy riporthoz, de valami van benne. Minden egyes novellával meg kell halnia valaminek idebenn, hogy odakinn valami új születhessen az emberek szívében. Az a történet többé nem csak az enyém, hanem a mienk és úgy lebeg tovább a nagybetűs irodalomban, hogy végre felfedezzék, mintha ettől bármi is függene.

Még nem tudom, hányszor 21 év áll előttem, és hogy van-e C, D vagy E tételsor is. És azt sem tudom, hogyha van, az milyen formában tanulható. Egyet azonban biztosan tudok: az irokéz kapcsolóbika avas.*

*HATÓERŐ

Budapest, 2019. augusztus 25.

"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni,

Egyetlen titka: adni, mindig csak adni.

Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet

És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet." Johann Wolfgang von Goethe

Dr. Tewksbury sokat gondolkodott az elmúlt két évtizeden. Már 20 éve volt házas, és hát jó volt ez a házasság, csak egy kicsit hosszúra nyúlt. Régen azért nem kellet ilyen sok időt eltöltenie az embereknek azokkal, akiket szerettek. Még mielőtt kihűlt volna a szerelem tüze, elvitte az ember párját egy-egy háború, pestis-, tífusz-, vagy influenzajárvány, esetleg a szülést nem élte túl. S ha mindezeket át is vészelte az emberfia, akkor is 40 éves korban az emberek már a közhigiénia miatt elhaltak. Szóval bárhogy is, sok ez az idő, 5-10 év egy szerelemre dunszting elég.

Dr. Tewksbury vásárolt hát egy tengeri kavicsot. Nála jobb családtag nem is létezik: nem akar semmit, nyugodtan a helyén marad, szép, az is marad mindörökre, nem változtatja a formaját, kicsik az igényei, díszként is funkcionál, így a család értékes tagja, diszkrét, elfér egy zsebben, jó az illata, nem sértősős, nem kell állandóan dícsérni, meghallgatja az embert, nem felesel, kiegyensúlyozott, talpraesett, előre csiszolt.

Dr. Tewksbury elégedett volt a választásával, egy tengerzöld kavicsot vásárolt a görög partokról. Az Agatha nevet adta neki, egyrészt mert az görög eredetű, jelentése: a jó, másrészt, mert szerette Agatha Christie regényeit, Görögországot meg kiváltképp. Agatha eleinte valóban minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak, föltették a polcra és kussolt. Aztán kezdett lassan kínos lenni ez a nagy csönd. „Hát kérem, én egy kavics vagyok, akit pénzen megvettek, elneveztek, feltettek a legszebb polcra, valamit csak kéne csinálni.”- gondolta Agatha. Tekergette a nyakát jobbra, tekergette balra, kipróbált egy-két ászanát, dupla Rittbergert, demi-pliét, relevét, eltűnt egy pillanatra, fejen állt, megvilágosodott, beleolvasott a mellette lévő Kant kötetbe, eléggé unta, megmártózott egy tócsa vérben, mótringolt, ugrált egy kicsit váltott lábon, hogy kirázza magából a megrekedt feszültséget, de csak nem figyeltek rá eléggé. És akkor jött a mentő ötlet: az újságban megjelent, hogy aki tengeri kavicsot vásárolt családtagnak, az minden évben vigye vissza azt a tengerpartra nyaralni, mégis csak az az ő hazájuk, Agatha esetében Görögország.

Dr. Tewksbury, mit volt mit tenni, befizetett egy görög apartmanba. Előre örült, hogy milyen jó lesz csak így kettesben ezzel a nem mindennapi szellemi lénnyel, aki nem követel, mindig csak ad. Ez az igazi boldogság titka. És ahogy pakolt kifele a bőröndből, olyan történt, ami a legmerészebb emberi elképzeléseket is fölülmúlja. Agatha megszólalt: „John, nem láttad a hajcsavarómat? Azt hiszem otthon hagytam. És a bikini is kéne, mennék fürödni.„

Dr. Tewksburyt a rohammentő szállította a legközelebbi akut osztályra, kényszerzubbony, elektrosokk, rehabilitáció, még a kavicsot is elvették tőle. Senkit nem tudott meggyőzni arról, hogy a pebble as a pet egy szociológiai kísérlet, amit mint kísérletvezető, ő próbált ki először. De főleg soha nem heverte ki azt a traumát, hogy az egyetlen lényt, aki igazán szerette, elvették tőle.

*Eredeti ötlet Popper Péter - Lélekrágcsálók című előadás gyűjteményéből

Budapest, 2019. augusztus 14-15.

Kendnek, Józsi, tüdőtágulatja van, oszt mégis danolni akar? Micsoda egy nyakas ember! Magának, kend, nincs is élete, csak az operákat danolja. Ez oknál fogva életrajza, s önéletrajza sincs. Csak a dalok folynak át magán, mint mederben a csermely. S ha a csermely kanyarodik, akkor magában is lesz egy vájat, egy-egy új barázda. S maga muszmák azt hiszi ez az árok önmagából ered. Minden egyes irdalás a maga testén, a lelkén, a személyiségén csak a nagy dalok országának lenyomatja, egy fantazma, csalkép, hiú ábránd. A kálánfülű angyal csapdája. S maga azt hiszi, ez maga. Pediglen maga csak egy éltes hangszer, egy ósdi nyenyere. És most már a rüsztungja is berozsdásodott, s amire eddig építgette magát, az odavan! Kendnek, így az út végén rá kéne jönnie végre, hogy mit is akart, vagy hát mit is akartattak magával! Kinek énekelt? Miért? Mikor?

Ezért van a tüdőtágulat, hogy végre befele lessen!

Főszerepben lehessen mérhetetlen fellegekben.

Napszemüvegben is megismerhessen!

Kedden Pesten keressen!

Szeressen!

Csen.

Zen.

Len.

N.

Budapest, 2019. augusztus 12.

Nem tűnök többnek, mint 35. Söt!

Lehet, hogy híztam egy kicsit, de nem vagyok kövér, csak teltkarcsú, 40 felett nem szabad túlságosan lefogyni. Káposztás tócsnyi.

Nem fogytam túl sokat, csak az átlaghoz képest tűnök soványnak. Sovány nyak.

Nekem is jó volt! Folt.

Nem sóztam el a levest, izotóniás oldatot állítottam elő. Sellö.

Már tavaly is itt volt ez az ősz csík a hajamban. Tagadtam.

Nem ereszkedett meg a mellem, már 10 éve ilyen. Ki nem?

Kerestek annyian, mint tavaly. Teavaj.

Csak olyan, mintha kevesebb barátom lenne. Penne.

A minőségi kapcsolatok számítanak. Kábítanak.

Ha sietek, szaggatottan veszem a levegőt. Keszkenöt, fedöt, tetöt.

Ezért már nem is sietek. Hidegek.

Vitatkozok még olyan hévvel, mint tavaly. Karvaly.

Csak kevesebbszer, ha egyáltalán. Számtantanár.

Inkább elfordulok, s elmegyek. Fetrengek.

Kapok még csokitortát szülinapra. Külalakra.

Valaki más szülinapjára. Hűtő lapátjára.

Soha nem is szerettem a csokitortát. Boci torkát.

Szingli vagyok: single by choice, ahogy az angol mondja, bár nem emlékszem biztosan, hogy én választottam volna ezt. Feszt.

Maradjunk annyiban, hogy pihenek. Kést fenek.

Dehogy kések le a gyerek szülésről. Keresztre feszítésről.

Nem futok ki az időből. Kígyóbőrből.

Inkább az időnek kell aggódnia, hogy kifogy belőlem. Mulya gólem.

Este 9 után már ne hívj telefonon, olyankor már az alváshoz szükséges olvasásomat zavarod. Bal karod.

Ne haragudj, nem randizok. Kandírozok.

Nem feltétlenül kell ugyanúgy gondolnunk. Konok bolond!

Majd akkor fogok autót vezetni, ha gondolattal lehet irányítani. Kábítani. Számítani. Társítani.

Nem hiszek abban, hogy a tudománnyal igazán meg lehet bármit is változtatni. Talajt áztatni.

Tudom, hogy a hittel pedig mindent. Tindert.

Lehet, hogy önzőnek tűnök, de muszáj annak lennem, különben szétszednének a mártírok. Mert írok.

Budapest, 2019. augusztus 7.