Az az első emlékem, hogy Zoli öcsémet temetjük. 49. februárja volt, a csorvási temetőben álltunk, abban a rettenetes hidegben. Nagyon fáztam. Nem voltam még négy éves. Aztán 13 hónapra rá megszületett a másik Zoli. Ott voltam a születésénél. A 15 éves Rózsika, mint bába és én. Lehet, hogy kiküldtek a konyhára, de végig ott voltam. Tata valószínű a kocsmában. Nem volt akkoriban apás szülés.

Az az első emlékem, hogy torokgyíkom van, és a miskolci kórházba visznek. A háború miatt még ki vannak törve az ablakok, és papírral, takaróval vannak betakarva. Rettenetesen hideg van. Fázom. Az talán korábbi emlék, hogy felállok, és járok, megyek át az újpalotai lakás boltíves ajtóján. Meg arra is emlékszem, hogy Bea nénit hazahozzák a kórházból és leteszik az ágyra. Csecsemő. Meg hogy Karcsikának hosszú göndör haja van, és tiszta tüdőből ordít, míg ómami haza nem jön, rángatja a vaságyat.

Arra emlékszem, hogy apu pelenkáz. A barna franciaágyon fekszem a Zsókavár utcai lakásban. Hideg van, mert teljesen meztelen vagyok. Fázom. De talán korábbi emlék, hogy apám hasán fekszem, és érzem azt a semmivel össze nem téveszthető apa illatot: Barbon arcszesz, dohányszag és apám izzadsága keveredve. Arra is emlékszem, hogy kettőjük közt alszom, és amikor mumpszom volt, egy rókát képzeltem a plafonra, aki meggyógyított. Nagyon fájt a fülem. Még korai emlék, hogy apu mossa a hajam a kádban és látom magam a szemüvegében. Egyszerre látom a szemét és saját magam visszatükröződését. Ilyen lehet egy kapcsolat.

A többiek nem emlékeznek, mi volt az első emlékük.

Sok szeretettel emlékül nagybátyámnak, Zoltánnak. 

Budapest, 2020. március 8.

Fekszem tata ágyán a nagyszobában. Az a mindent átható igazi csorvási meleg van. Nekem valahogy úgy tűnik, itt mindig ilyen az idő, hiszen általában ilyenkor vagyok itt. Nyaralok a nagyszülőknél. Nekik persze nincs soha nyaruk, állatok vannak, meg földek, azokat nem lehet itt hagyni. Nézem a redőnylécek közt átszűrődő fényt, hallgatom a legyeket, ahogy a légypapír körül kergetőznek. Nem lehet tőlük aludni. Ha elbóbiskolok, azonnal egyenesen az orromra szállnak, mintha tudnák, hogyan tarthatnak ébren.

Tata kinn alszik az ebédlőben. Feje alatt a keze, a sapkája valahogy félrecsúszva a fején, mintha épp indult volna valahova, amikor elnyomta az álom. Ő bezzeg nem kel fel a legyekre, csak félálomban megsuhintja a sapkáját, és alszik tovább. Jóízűen horkol. A cipőjét sem vette le, csak lelógatja a lábát a sezlonyról, mégse lehet cipőben feküdni az ágyon. Mondom, mintha akármikor útra készen kéne lenni. Talán a háborúból maradt rá ez a szokás. Ott alhattak ilyen fél éberen a katonák.

A tesóim és uncsitesóim elmentek biciklizni. Én nem tudok. Persze nekik azt mondtam, inkább alszok egyet. Szerintem azért tudják, mért nem mentem. Az ilyen egy faluban hamar kiderül. Még ha csak két hétig is van itt az ember nyaranta. Azért úgy tettek, mintha elhinnék, hogy aludni fogok. És most próbálok is, de nem igazán megy. Mama kinn beszélget pont az ablak alatt Oláh nénivel, a szomszéddal: -„Képzeld el, Margitkám, ez a gyerek megeszi a csirke agyat. Mindig is megette. Boszorkány lesz belőle, meglásd! A többi nem, csak a Józsi legkisebb lánya. A Zoli gyerekei köpnek rá. De ez nem. Azt is kiszimatolta, hogy vemhes a jószág. Még mi sem tudtuk, de ő megmondta, hogy borjadzani fog nemsokára. A mágikus nevet is megkapta, a mi nevünket. Mi lesz ezzel, ha ez kiderül? Jobb, ha nem is mondom Józsinak, így is túlaggódja ezt az apaságot. Három lány, mint a népmesében. ”

Arra ébredek, hogy megfolyik a nyálam, megrázkódok, s egyszeriben nem tudom, hogy most ezt a beszélgetést álmodtam, vagy valóban hallottam. Felkelek, kimegyek az ebédlőbe, tata még mindig hortyog, gyorsan kiszaladok a kapu elé, de mamáék sehol. Megcsap az a rekkenő hőség, a természet is kába, s benne minden élőlény. Talán mégis csak álmodtam az egészet. Érzem a csontjaimban az esőt. Holnapra vége lesz. Vége a nyárnak. Vége a kábulatnak. Vége a gyerekkornak.

Budapest, 2020. február 16.

Takács Borka 7. c osztályos tanuló eszeveszetten rohant az edzésre, de mikor a teniszpálya utcájába ért, megtorpant. A teniszcipő! Azt meg otthagyta a matekteremben. A szögmérőt kereste a táskája alján és nem rakta vissza. Karajos tanár úr hogy nem vette észre? Nem akaródzott visszamenni az iskolába, már így is késésben van és tavaly óta, mióta az a botrány volt a tanár úrral, nem akart vele kettesben maradni. Még mindig fülig pirul, akár ha csak a szemébe néz, azért ha a többiek ott vannak, kicsit könnyebb. Lehet, hogy most pont ezért hagyta ott, hogy végre beszéljenek. Négyszemközt. Mint két felnőtt. Csak abból a két felnőttből az egyik még gyerek. 15 év van köztük, ez Borkát egyáltalán nem zavarja és nem is érdekli. Karajos a lányok szerint a fiatal Jean-Michel Jarre-ra hasonlít. Mondjuk, a térgeometria jobban megy neki, mint a szinti.

Borka gondolataiba merülve támolygott vissza a terembe. Mit is mondjon neki? „Maga szerint milyen arányban áll a várakozás hosszúsága a várt esemény túlértékelésével?”* Már három éve vár rá, és tavaly nem bírta tovább, kifakadt matek fakton az elemi halmazelmélet tárgyalásánál. Elkezdett hisztizni, hogy a Venn-diagram közös halmazában mért is ne lehetnének tinédzser lányok és egyetemet végzett, fiatal férfiak?

Karajos még ott volt, ahogy Borka belépett a terem ajtaján háttal állt, épp Sári néni nyakába csókolt, akinek riadt tekintete Borka tekintetébe kulcsolódott. Volt ezekben a tekintetekben minden: Sári néniében könyörgés, riadalom, bűntudat, Borkáéban hitetlenség, értetlenség, csalódottság. „Ez nem lehet igaz!”- jött ki önkéntelenül a száján, „hiszen ő engem szeret!”

Erre már szétrebbent a pár. Borka zavarában nem is tudta, hova nézzen, gyorsan felkapta a cipőjét és fuldokló zokogásba törve kirohant a teremből. Így kellett megtudnia? Hogy fog ezután tovább élni? Hogy fog matekórára járni? Vége az életének. Vége ennek a kisgyerekes nyavalygásnak. Mire a teniszpályához ért teljesen kimerült, összerogyott, és a cipő, amiért ment már megint nem volt sehol.

Budapest, 2020. február 7.

*Idézet Janikovszky Éva - Szalmaláng című regényéből

A lány, akinek nem volt széklete szeptemberben született. Nagyon sokáig nem tűnt fel neki, hogy nincs saját bélsara, nincsen saját emésztése, nincsenek saját belei, nincsen perisztaltikája. Ő csak vegetált, és a wc-n csak olvasott, rejtvényt fejtett, vagy a tapétára meg a wc papírra írt, ahelyett, hogy a dolgát végezte volna. Egyáltalán nem tőle függött, hogy mit, nem tudta befolyásolni, s a szennyvízelvezető vállalat nem értette, hogy mért nem fizet csatornadíjat. A tapétára került minden, például falra hányt borsó, mert hányni azt még tudott. Egyáltalán nem akart felnőni, mert érezte, hogy széklet nélkül nem élet az élet, és meg fogják szólni az emberek. Mi lesz akkor Freud anális fixáció elméletével?

A lány, akinek nem volt széklete kereste az érdekes ürülékeket. Legjobban a nyúlbogyók tetszettek neki, mert az olyan tiszta, annak ellenére, hogy honnan jött ki. A nyúl tiszta állat, csak növényeket eszik, a végterméke is tiszta marad. Rengeteget olvasott, többek között arról is, hogy a bonobó nőstények a rivális nőstényt a féceszükkel dobálják, és ő is akart dobálni, de nem volt mivel. Nem lophatja el mások székletét, az olyan hülyén adná ki magát. Nem tudta élni az életét, mert nem akart szembesülni vele. Semmije nem volt, még széklete sem. A klotyóra gondolni sem tudott a folyamatos kudarc miatt. Minden egyes wc-re menéskor úgy élte bele magát, mintha az, ami kijön az övé lenne. De épp ez volt a baj, nem jött ki semmi. Szerette volna végre érezni azt a szagot, de azért is a Margit-szigeti kisállatkertbe kellett mennie, vagy közbudiba. Persze ezek sem voltak az igaziak, neki nyilván valami egyedi szaga lenne.

A lány, akinek nem volt széklete sírni kezdett. Teljesen tehetetlen volt, unatkozott a wc-n, és eredménytelen volt minden erőfeszítés. Még aranyere lesz, ha sokat próbálkozik hiába, gondolta. Sírt, nem tudta, hogy az élet tartogat számára egy másik lehetőséget. Egy teljesen más életet, mint amit a lány valaha is gondolt.

A lány, akinek nem volt széklete rájött, hogy nem is fontos a széklet. Túl van ez a kakilás fetisizálva. Egyet sajnált csak, hogy a kaki-tündérrel soha nem találkozott. Összegyűjtötte hát a teleírt wc papírokat, letépte a tapétát, lekapargatta az összeszáradt falra hányt borsót, s kiadatta, mint Reader’s Digest.

Budapest, 2020. január 19.

Majdnem nyolc (1983 július)

Le kell még menjek a boltba. Anyu hagyott itthon pénzt, meg felírta, mi kell. Nem olyan rég mehetek teljesen egyedül bevásárolni. Nagyon fontos feladat. Meg kell nézni a párizsit, hogy szép-e, a kifli nem lehet száraz, s a zacskós tej sem csöpöghet. Szeretek a Túri ABC-be menni. Közel, s távol ez az egyetlen bolt itt. Bemegyek az ajtón, megveszem a felírt dolgokat, nem kell sok minden, csak napi kis bevásárlás. Sajt, párizsi, kifli, tej. Ennyit én is meg tudok csinálni. A tejes pultnál meglátom a túrórudit. Az nincs felírva. Piros pöttyös, a kedvencem. Megfogok egyet, figyelem, hogy lát-e valaki, és titkon a szatyromba teszem. Nem az első alkalom. Izgulok, de valami hajt, hogy újra megtegyem. Nem tudom, mi lenne, ha elkapnának. Átjár a forróság. Teszek egy felesleges kört a boltban, nézelődök, hogy lenyugodjak, aztán amikor biztos vagyok benne, hogy senki nem vette észre, megyek fizetni. Végre kinn vagyok. Még a hazafele vezető úton magamba tömöm az édességet, a papírt is gyorsan kidobom. Nem szabad nyoma maradjon. Otthon kiteszem a cuccot a hűtőbe, meg a visszajárót az asztalra. Abból akár meg is vehettem volna a túrórudit.

Majdnem tizenhat (1991 július)

Már április óta alig eszem. Most már nagyon sovány vagyok. Nem lehetek olyan tehén, mint általánosban. A Czimbó Attila tehénnek is csúfolt. Bár csak azért, mert tök szerelmes volt belém, és valahogy így akarta felhívni magára a figyelmemet. Nekem most meg ez a soványság jutott. Nem tudom, mi van velem. Mióta a gimibe járok, mintha valami nem stimmelne velem. Elképzelek dolgokat. Olyan, mintha szerelmes lennék, de mégse történik semmi. Mindig csak ugyanaz. Tanulás, énekkar, kirándulás, és kész. Kúrva unalmas, ha belegondolok. Eddig Cure-os voltam, de szerintem ennek vége. A depressziót se lehet erőltetni, ha az ember egyébként jól van. Minek úgy tenni, mintha nem lenne? Most Morresey-t nyomom, ez vagány, kevesen ismerik, ha egyáltalán. Előkotortam apám régi szürke, kordbársony micisapkáját, ezzel tuti villantani fogok a gimiben. Ilyet szerintem senki nem hord, pláne nem a lányok. Majd veszek fel hozzá inget, nadrágot, nyakkendőt, így tuti észrevesznek. Nem mintha eddig olyan láthatatlan lettem volna. De veszettül kínos a tanulmányi átlaggal kitűnni. Most komolyan, nem elég, hogy szép vagyok, még okos is, a tanárok kedvence? Valamivel igazán illene lázadni. Itt van ez a nemevés, meg az úri fiús kinézet. Szerintem így egyensúlyba kerülök.

Majdnem huszonkettő (1997 július)

Egész évben tornáztam. A lakótársam vitt el aerobikozni. Most már olyan szép az alakom, mint még soha. Ideje megmutatni a Napnak, esetünkben a Tiszának. Három lánnyal lakom együtt, ebből ketten egy szobában laknak, ők angolos évfolyamtársak voltak, csak Anita nem ment át egy vizsgán, és egy évre kiment az USÁ-ba bébiszittelni. Mondjuk cefettül megtanult angolul, sokkal jobban nyomja, mint a másik két lány, akik kizárólag itt Szegeden tanulták az angolt. Azért nem mindegy, gondolom. A vizsgákra sem erőlteti meg magát, csípőből átmegy mindenen. Egyáltalán nem magol, mint a többiek. Egyébként is ki volt az a kretén, aki kitalálta, hogy be lehet seggelni egy nyelvet? Ott van mögötte a kultúra, az emberek, a hangulat, a történelem. Ezeket érezni kell, nem lehet bemagolni és visszaköpni, azt mindenki levágja. Bele kell süppedni az angolságba. Csak úgy lehet.

Majdnem huszonkilenc (2004 július)

Meglett a Cambridge anyanyelvi vizsgám. De most komolyan, jobban beszélek, mint az anyanyelvi tanárok, legalább is nem lehet megkülönböztetni. Már egy ideje angolul is álmodok, és csomószor angolul jönnek ki a számon a gondolatok. Mindenki felvágósnak gondol, veszettül utál és irigykedik. Rendre megkérnek, hogy tolmácsoljak, vagy fordítsak, de azt nem kifejezetten tudok. Én angolul tanultam meg angolul. Leginkább körül tudom írni angolul a szavakat, tudok szókapcsolatokat, vonzatokat, tudok szinonimákat, értem a beszélt nyelvet szinte bármilyen akcentusban és sebességben, tudok beszélni, írni, tudom a nyelvtant, de mindent angolul, legritkább, hogy tudom a magyar megfelelőt. Egy aloof picsának gondol mindenki, és nem teszem meg azt a szívességet, hogy lefordítsam az aloof szót, tessék elővenni a szótárat, már ha van!

Majdnem harminchat (2012 július)

Komolyan nem értem a körülöttem lévő világot. Minden olyan zavaros. Szétestek a dolgok. Más ilyenkorra már családot alapít, karrierje van. Apám egyre gyakrabban mondja, hogy: „Fiam, nekem harminchat évesen már három gyerekem volt!” Egyrészt lány vagyok, másrészt ki nem szarja le? Azzal most nincs beljebb, hogy három lánya van. Ki kéne engem repíteni a Világűrbe, talán ott nem tűnne fel neki, hogy mennyire elcseszett vagyok. Sosem fogom azt csinálni, amit tanultam, nem jó az semmire sem, és már nem is akarom. Kifáradtam a próbálkozásban. Szerintem nem is én választottam ezt a szakmát magamnak. Inkább írnék, vagy angolul tanítanék, de ki a rák akar kutatni ennyi kifuserált komcsi kriptaszökevény között? Tiszta fertő az egész, ráadásul teljesen belterjes, s ha egyszer hibázol, neked annyi. Én egyszer biztos hibáztam, akkor, amikor ezt választottam szakmámul. Barom hülyeség volt! Tiszta időpocsékolás.

Majdnem negyvenhárom (2018 július)

Olyan érzésem van, mintha lefékezett volna velem az élet. Teljesen lelassultam, már a felét sem csinálom annak, mint negyven éves korom előtt. Mintha a szervezet tudná, és leállítaná az akaratot is. Óvatos, öreges dolgokat csinálok. Úszok, tornázok, gyalogolok, olvasok és írok. Próbálom megtartani a testem egyensúlyát, de mindig fáj valahol és a masszázs se segít. Ennyire redukálódott az életem. Állandó önregenerálódás. Se gyerek, se karrier, és már apámnak sincs ereje, hogy bezzegezzen. Mindenki elfáradt körülöttem. Én is. Hát talán akkor pihenek egyet. Már a happy end-et sem várom. Szerintem az kizárólag a hollywoodi filmekben van, de csak mert nem forgatják tovább a történetet, vagy mert pont addigra fogy el a szalag. Mintha bennem is elfogyott volna a szalag, lehet, újra kell majd fűzni. Remélem valami kedvesebb történet lesz, mint eddig. Pihenősebb. Lazább. Takarosabb. Érdekesebb. Nyugodtabb. Kiegyensúlyozottabb. Szebb. Kerekebb. Feleslegesebb. Szeleburdibb. Úgy látszik meg tudom én írni ezt magamnak, csak kicsit pontosítani kell majd, de nem lesz baj. Találkozunk hét év múlva!

*Üres szék technika: a Gestalt terápia módszere. Fritz Perls, neuropszichiáter és pszichoanalitikus orvos elmélete alapján Jacob Levy Moreno, a Pszichodráma megalapítója hívta életre.

Budapest, 2020. január 8.

A lány, akinek nem volt története szeptemberben született. Nagyon sokáig nem tűnt fel neki, hogy nincs saját élete, nincsenek saját érzési, nincsenek saját barátai, nincsenek szülei. Ő csak az indigó volt két papír közt, és hogy mit írnak a papírra egyáltalán nem tőle függ, nem tudja befolyásolni. S a papírokon volt minden: betegség, szeretet, elhagyás, árulás, szenvedés, igazság és hazugság. S ő mindig azt élte, amit másnak a legnehezebb volt. Megmutatta, hogyan lehet meggyógyulni egy betegségből, hogyan lehet átvészelni egy veszteséget, hogyan lehet igazat varázsolni a hazugságból, hogyan lehet kibékülni, hogyan lehet megbocsátani, hogyan lehet elfogadni a felfoghatatlant, hogyan lehet felnőni, s hogyan lehet szép szavakat adni, ha már semmi nem maradt neki.

A lány, akinek nem volt története kereste az érdekes történeteket. Ha a körülötte lévők élete nem volt elég, olvasott, vagy megnézett egy filmet, és ezeket a történeteket kezdte el élni, mintha a sajátja lenne. Egyre csak gyűjtötte a történeteket, hamar ráismert arra, akinek éppen szüksége volt rá, annak, aki nem tudta élni az életét, mert nem akart szembesülni vele. Semmije nem volt, csak ezek a történetek. Egyre több és több. És ő minden egyes történetnél úgy élte bele magát, mintha az övé lenne. Nem tudta, hogy neki nem írtak történetet. Nem tudta, hogy neki saját magának kell megírnia a történetét. És hogy ezt a történetet összeollózhatja abból, amit az élete során látott, vagy kitalálhat magának egy teljesen egyedit.

A lány, akinek nem volt története írni kezdett. Történetei olyanok voltak, mintha már megtörténtek volna, szereplői, mintha valóban élnének. Az emberek magukra ismertek az írásokban. Végre elkezdte használni az indigót úgy, hogy ne saját magát bántsa, s a felső ’papírra’ írt történetek nem benne elevenedtek meg, hanem egy másik papíron. S a történtetek szaporodni kezdtek. Volt, akinek tetszettek, volt, aki kritizálta őket, volt, akit boldoggá tett velük, volt, akit elszomorított, volt, aki igaznak vélte, s volt, aki nem értette. A történetek másban kezdtek el új életet élni. Teljesen más életet, mint amit a lány valaha is gondolt.

A lány, akinek nem volt története újra történet nélkül maradt. Üres volt, fáradt és öreg. Már rég nem lehetett lánynak hívni. Nem keresett több történetet. Már mindent látott, mindent érzett, mindent átélt és mindent kiírt magából, amit lehetett. Ő maga vált hát a történetté, s él tovább szavakba rejtve bennünk és körülöttünk, akik elmesélik, elolvassák, vagy élik történetét.

Budapest, 2019. december 26.

Két olyan könyvön vagyok túl, amit ha 7-8 évvel ezelőtt olvastam volna valószínű szubpszichotikus állapotba kerülök, és nincs kétségem afelől, hogy másokat nem ráznak meg ezek a művek. Mindenesetre a sokkok után úgy gondoltam némi klasszikus majd lenyugtat. Végül is az olvasás egyfajta szórakozás, sőt egyesek belső feszültségeiket, konfliktusaikat oldják általa, és távol álljon tőlem, hogy bárkit lebeszéljek a komoly könyvek olvasásáról, de jóból is megárt a sok. Az egyéb, nem meghatározott szorongás (anxiety NOS) után Az öreg halász és a tenger könnyed lányregénynek tűnik, bár végig azon aggódtam, hogy nem lesz ennek jó vége, a filmre, amit úgy 30 éve láttam ugyanis nem emlékeztem.

A történet közben azon gondolkodtam, hogy mennyien vagyunk, akiket Santiagohoz hasonlóan egy ekkora valami vezet-húz akár egy egész életen át. Amikor annyi eredménytelen, sikertelen ’halászat’ után végre valami, és nem is valami, hanem az a VALAMI harap rá a horgunkra, amit mindig is kerestünk. És először nem látjuk, hogy mi az, csak érezzük, hogy veszett nagy ereje van, és tulajdonképpen bármit csinálhatna velünk, mert sokkal nagyobb bárminél, mint amit valaha láttunk, vagy bárki látott. Aztán nagy sokára megmutatja magát, és nagyobb a ’csónakunknál’, nagyobb az életünknél, és gyönyörűbb, mint bármi. Most már nem akarjuk elengedni, lassan tönkremegyünk a követésében, görcsben a bal kezünk, vérzik a jobb, a hátunk merev, belevág a kötél, fogy az innivalónk, enni is régen ettünk, de követjük. Ez a szerelem.

Aztán mikor megfogjuk, jó erősen hozzákötjük a csónakunkhoz, és megpróbálunk hazavitorlázni. De az ő hazája nem ott van, ahol a mienk, az ő hazája a tenger. Az ekkora sérüléseket a ragadozók megérzik, az első ’cápa’ jön, s akkora darabot harap ki a halunkból- mintha belőlünk harapna ki egy darabot-, hogy ez csak még több cápát vonz, a szigonyunk is oda. Megkóstoljuk a hal húsát, ahol belemart a cápa, nyersen is finom, lédús, sokat megadnának érte a piacon. Egyre több és több cápa jön, s mire partot érünk, vázra rágják az álmainkat, az sem vígasztal, hogy a hajónk így egyre könnyebben suhan.

Inkább lenne nehéz, de lenne cél. S ha van cél, bármit ki lehet bírni. A veszteség, főleg, ha pontosan tudjuk, mit veszítettünk, kibírhatatlan. Ez az élet a szerelem után. Sosem kellett volna elindulni, sosem kellett volna megfogni, amikor akart, el kellet volna engedni. Nem a mi halunk volt. A Tengeré.

Budapest, 2019. december 16.

Ferenc akkor vált el, illetve még nem mondák ki a válást és párterápiába jártak. Minek? Tudta ő is, hogy felesleges, de szenvedett. Mindenképpen új barátnőt akart. Vagy, mert olyan volt, vagy, hogy feledje a régit. Kutyaharapást szőrivel. Nehéz volt neki. A felszínes nőket nem szerette. Nem volt jó egyedül abban a lakásban, tele a felesége emlékeivel. Fiatalon házasodtak, azt hitték örökre. Egy évig se tartott.

Aztán neten megismerkedett valakivel, és érezte, hogy ez rendben lesz. Azonnal gyereket is akartak. Mindketten tudták, hogy ez kell, csak úgy élet az élet, ha gyerek is van. De a gyerek nem akart jönni. Orvosokhoz jártak. Állandóan a kudarccal szembesültek. Majdnem ráment a kapcsolatuk az állandó feszültségre. De Ferenc türelmes volt. Összeházasodtak, és vártak. Annyi vetélés után végre egy baba megmaradt. És akkor azt hitték, most már minden rendben lesz.

A gyerekkel abban a kis lakásban nem fértek már el hárman. Elköltöztek vidékre, agglomeráció, közel van, de mégis tiszta a levegő. Rohadt unalmas. Az emberek egymás arcába bámulnak, vagy egyenesen bele az életébe. Mindenki tud mindent mindenkiről.

A gyerek már nyolc hónapja nem alszik rendesen. Minden éjjel fenn vannak vele. Ordít, és nem jönnek rá, mi a baja. Ferenc reggelente úgy megy be a céghez, mint egy zombi. Türelmetlen, ideges, ráadásul leépítések vannak, de a munka nem kevesebb. Egy perc nyugta sincs. Teljesen reménytelennek tűnik a helyzet. Már gondolkodni sem tud a kialvatlanságtól. Tudja, hogy szereti a feleségét, és tudja, hogy szereti a gyereket, de most erre erős mérget azért nem tudna bevenni. Vagy pont, hogy azt kéne, bevenni.

Minden a gyerek körül forog, a felesége már egy épkézláb mondatot nem tud elmondani, csak gügyög, mondókákat-énekeket mond, de 10 hónapja nem kérdezte meg például, hogy mi van vele, mit gondol az életről, mik az álmai. És persze minden férfinak az az álma, hogy föladja a függetlenségét, eladja a motort, hiszen amíg a gyerek kicsi, az úgy sem kell, hogy szigeteljen egy házat, hogy az ikerszomszédokkal veszekedjen, hogy ne vasárnap délben kezdjenek el fúrni, amikor a gyerek már végre alszik, hogy a tyúkólból garázst építsen, hogy panaszkodjon a kormányra, hogy az milyen család-barát, hogy a gyomrában állandóan ott legyen a gombóc, mert a leépítések már a családosokat is érintik, hogy elveszítse a kapcsolatait és a világa csak a gyerek, a felesége, és a szűk család legyen. Ezt akarta mindig is, hát most megvan.

A szereplők és események kitaláltak, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve. 

Budapest, 2019. november 27.

„Amikor a szellem egyesül az érzéssel, új élet születik – mindig újra, mindig új, és oly régi, mint a világ.”*

• Jó napot, ezt a szívet hoztam megjavíttatni.
• Elég régi darab, inkább cserélje le!
• De kérem, az nem lesz olyan egyszerű! Minden kapcsolatom, emlékem, érzésem benne van.
• Semmi gond, azokat kimásoljuk egy külső winchesterre, és majd a legújabb I-szív modellre rátöltjük. Végzett biztonsági mentéseket?
• Fogalmam nincs. Az mi?
• Gondoltam. Mikori gyártású?
• 1976.

• Jesszusom, és idáig elment vele? Látom, egyáltalán nem kímélte. Rengetegszer eltörte és aztán buherált rajta valamit, ráadásul nem szakemberekkel, valami szedett vedett bagázs ilyen-olyan diplomával meg akarja mondani, mit-hogy kell összerakni. Egyébként se túl korszerű, hogy egyáltalán vannak érzései! Ha akarja, az új szívből teljesen kihagyhatjuk ezt a funkciót, nem telepítjük fel az érzelem szoftvert. Bár a 10.0 már sokkal felhasználóbarátabb, állandóan frissít a világhálóról, és ha veszélyt érez, egyszerűen leáll az érzelmi funkció, csak a vért pumpálja tovább, nagyon kényelmes.
• Jó, de ha nincsenek érzéseim, akkor félelmeim se lesznek. Úgy tudom, a félelemnek evolúciós jelentősége van. Hogy fogok akkor elmenekülni, vagy fejlődni? Hogyan fogom tudni, mi a jó nekem, hogy kivel érzem magam jól, s kivel nem?
• Nyugodjon meg, ez a jövőben egyáltalán nem lesz fontos. Egy egyszerű algoritmus választ maga helyett partnert, barátokat. A gyerekeit meg mért kellene szeretnie, ha egyáltalán lesznek még? A mély érzelmeket nem támogatja az új szoftver. Cseréljen!
• De én meg akarom tartani! Minden, ami valódi és értékes, benne van.
• Drága hölgyem, akkor marad a fekete szerviz. De nem kezeskedek azért, hogy ilyen régimódi szívvel az új világban könnyen elboldogul. Az érzelmeken alapuló kapcsolatoknak nagyon hosszú az átfutási ideje, és a fáradságos munka eredménye is legtöbbször csak egy fél mosoly, kacsintás, esetleg érintés, és sok-sok fájdalom. Nem lenne egyszerűbb megszabadulni ezektől?
• Azt hiszem, nem.
• Akkor, minden jót!
• Minden jót!

*Uwe Albrecht - Gyógypatika a léleknek, a szívnek és a testnek (185 Család)

Budapest, 2019. november 25.

Helyszín: a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén egy nádszálban.

Szereplők: király,  idősebbik királyfi,  fiatalabbik királyfi, idősebbik felesége, dajka, öregasszony 1, boszorkány, Világszép Nádszál Kisasszony, két szobalánya, öregasszony 2, Mici a macska, táltos paripa, két farkas, Napnak a szolgája, béka, százfejű sárkány, Hajnal.

Forgatókönyv: fiatalabbik királyfi lázadása, útkeresés, a belső hang harca a kíváncsisággal, kettős gyilkosság, melynek jutalma az örök szerelem.

Jegyzetek a nádból:

• Attól hogy csak mentálisan vagyok beragadva egy helyzetbe, a testem olyan, mintha ugyanúgy élne, mint a körülöttem levőké. Pedig inkább olyan, mintha száz kiló mocsár csüngene rajtam, és mozdulni sem merek, nemhogy szóljak, pláne segítséget kérjek. Ha valaki utánam nyúl odakintről, még utánam esik. Félnek is tőlem kellőképpen az emberek. Nyilván inkább valami lápi lényt kell megkérni, hogy toljon ki, vagy arra várni, hogy kiszáradjon a láp.
• A lápi lények kedvesek ugyan, de nem kifejezetten segítőkészek, azzal vannak elfoglalva, hogy őket senki sem szereti, és hogy csúnyák. Mindkettő nézőpont, illetve vérmérséklet kérdése. A szépség és szeretetideálok időről-időre változnak. A Gyűrűk urában, vagy Szörnyecskékben kifejezetten szerethetőek a csúnyácska lények.
• Ahhoz, hogy átdolgozzam magam az érzelmeimen, elengedhetetlen elszigetelődnöm az eseményektől-emberektől. S hogy jobban, mint egy nádszálba zárva a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén?
• A nád klonális élőlény, amit egy nádszál tud, tudja az összes. A nád a víz és föld határán él, szűrő funkciója van, a vízből szűri ki a szennyeződést, pont ahogy az ember szűri ki az érzelmeiből a mérgező emlékeket. Ez a munka nem túl gyors, s ha az elszigetelődés nem teljes, újra és újra traumatizálódok.
• A nád külső tartása megtévesztő, mindenképp belső tartást kell kovácsolni az emlékekből, mert ha egyszer levágják rólam a nádat, talpon kell maradjak.
• A halott és élő nád közt ránézésre semmi különbség nincs. Ha már nem él, itt az ideje, hogy előbújjak. Takaros figurájú debreceni pipává* alakuljak. Kalaptartó állványon molyoljak. Hattyúnyak.

*Csokonai Vitéz Mihály - Dorottya, vagyis a’ dámák’ diadalma a’ farsangon.

Budapest, 2019. november 11-12.